Szántó T. Gábor
Egy diaszpórában élő reflexiói Izrael Állam
születésének ötvenedik évfordulóján I.
1997-ben ünnepelték a világ zsidó közösségei a Bázelban megrendezett első cionista kongresszus centenáriumát, és idén emlékeznek meg Izrael Állam függetl
enségének ötvenedik évfordulójáról.Ötvenhárom éve szabadultak fel a koncentrációs táborok. Harmincegy esztendeje, az 1967-es háborúban aratott jelentős győzelmet Izrael ellenségein, akik felmorzsolni készültek az országot, s ennek első lépéseként elvágni igyekeztek tengeri kijáratától. Tíz esztendeje annak, hogy összeomlott a szovjet birodalom, és a felszabaduló országok polgárai szabadon gyakorolhatják vallásukat, kultúrájukat, a zsidók korlátozás nélkül létesíthetnek kapcsolatot Izraellel, a volt Szovjetunió területéről pedig több mint hétszázezer bevándorló, Izrael zsidó lakosságának tizenöt százaléka érkezett rövid idő leforgása alatt az országba.
*
Ezerkilencszázhuszonnyolc éve rombolták le a római légiók a második Jeruzsálemi Szentélyt, szűnt meg ezzel a zsidó államiság, a mindennapos áldozat a Templomban, vette át lassan a helyét az imák és szokások aprólékosan kidolgozott rendje, s a kén
yszerű száműzetés időszaka.A tradíció szerint isteni büntetés volt ez a széthúzásért, a nemzeti elbizakodottságért, a Tórahű élettől való elfordulásért. Az ország, a nemzeti szuverenitás helyébe a szertartásrend, a szellemi Izrael lépett, a nemzeti létet a szokások és a szöveghagyomány behatárolta magatartási normák őrizték. Jeruzsálem újjáépítésének és a szétszóratottak összegyűjtésének vágya az imák, a tanházak vitái és a messiási remény világába költözött.
Nem ez volt az első száműzetés, aminek következtében kialakult a nemzeti autonómia nélkül élők szellemi közösségén alapuló önfenntartási stratégiája (akkor már több mint ötszáz éve, az első Szentély pusztulását követően elhurcoltak közül sokan maradtak Babilóniában, vagy máshová vándoroltak), ám ekkortól fogva kristályosodott ki a mai értelemben vett, életmódjában rabbinikus rendelkezések szabályozta cselekedetvallást követő zsidóság.
*
Ezernyolcszáz évvel később, a XIX. század végétől, az Erec Jiszraelbe való visszatérés álma, eloldozódván alapvetően vallási gyökerétől, ám a szenvedéstől való megváltás messiási vágyát tovább hordozva, a politikai antiszem
itizmusra adott politikai válaszként is megfogalmazódik. Ez a cionizmus alapvető intenciója: menedéket nyújtani.A mozgalom egyik korai, árulkodó gondolataként még az is fölmerül, hogy Ugandában kellene - mert ott lehetne - létrehozni a zsidó államot, sőt a politikai cionizmus majdani atyja, pályája kezdetén, a zsidókérdés megoldásának lehetőségét még abban látja, hogy a bécsi zsidóság a Stephanskirche boltívei alatt egyidejűleg tömegesen kikeresztelkedjen.
A zsidó nemzeti mozgalom a mélyen vallásos körök felháborodását és heves elutasítását váltja ki, mert azok számára a Szentföldről való száműzetés transzcendens üzenetet hordoz (sokan minden éjfélkor felkelve s hamut szórva fejükre gyászolnak még tizenkilenc évszázaddal a történtek után is); számukra az országba való visszatérés csakis a Megváltás művének részeként képzelhető el, egybevágóan azzal a történelemszemlélettel, mely a Templom lerombolását és az államiság megszűnését, a galutot is az isteni forgatókönyvből véli kiolvashatónak.
A cionista eszme és mozgalom egészen a vészkorszakig a zsidóság töredékét, azon belül főként a vallástól eltávolodottakat tudja csak zászlaja alá szólítani, és egy-két hangsúlyos kivételtől eltekintve - akiknek álláspontja szerint még az istentelen cionizmus is jobb, mint a beolvadás - szitokszó marad az ortodoxia mértékadó irányzataiban.
*
Az európai zsidóság sorsában tragikus fordulatot hozó második világháború éveiben egyedül a cionista mozgalom képes hatékony, szervezett zsidó ellenállást kifejteni és mentőmunkát végezni, mi több, Magyarországon alig van más, számottevő antifasiszta ellenálló csoport. Ezekben az években az sem ritka, hogy az anticionizmus legelszá
ntabb szószólóit - vezető haszid rabbikat, akik a Sátán ügynökeiként exkommunikálták a cionizmus híveit -, épp a zsidó nemzeti mozgalom közreműködésével menekítik meg.A háború vége - ama háborúé, mely a kontinens középső részét egyetlen, nagy zsidó temetővé változtatta s a túlélők jelentős részének hitét alapjaiban megingatta - fordulatot hoz a mozgalom történetében. A lágerekből felszabaduló, lélekben és gyakran fizikailag is hontalanná és nincstelenné vált zsidóság körében termékeny talajra talál a "közjogilag biztosított nemzeti otthon" akkor már közel fél évszázada hangoztatott igénye. Vágy az azilumra, ahol soha többé nem lehetnek olyan kiszolgáltatottak, mint az elmúlt szörnyű években, amikor nem tudták megóvni családjaikat a szenvedéstől, a megaláztatástól és a pusztulástól.
Közvetlenül a vészkorszakot megelőzően, a világ zsidóságának a fele Közép-Kelet-Európában élt. A második világháború végén Palesztína kétmilliós lakosságának egyharmada volt zsidó, ez az összzsidóság létszámának körülbelül hat százalékát jelentette. Az 1948-as izraeli népszámlálás adatai szerint, a brit bevándorlási kvóta korlátozó rendelkezései következtében, két év alatt alig több mint hatvanezer ember telepedhetett le itt. A háborút követő években mindenesetre tízezrek várakoztak Európa hontalan-táboraiban, vagy iratkoztak fel az illegális bevándorlók listájára, s Palesztínába érkezve ezrek fogtak fegyvert, hogy a brit mandátum alatt álló territóriumot, őseik országát visszafoglalják.
A palesztínai feszültségek, és a hontalanok többszázezressé duzzadó európai tömege arra késztette az ENSZ Palesztína Bizottságát, hogy határozzon a brit mandátum megszüntetéséről és a terület felosztásáról. 1948-ban, Izrael Állam megalakulásával megnyíltak a kapuk a bevándorlók előtt.
Kétségbeesésből és végső elszántságból születik meg az új államalakulat, egy olyan történelmi pillanatban, amikor a zsidók jogos történelmi jóvátételi igénye találkozik a világközvélemény erkölcsi egyetértésével, de leginkább a nemzetközi politikai akarat végül szerencsésen kedvező alakulásával. Tény azonban: a vallásos cionisták markáns kisebbségén kívül, akik úgy hiszik: a Hatmillió pusztulása és az ország vérrel és vassal zajló létrejötte a közelgő messiási kor szülési fájdalma, kétségtelen előjele, a többség nem feledheti: Izrael létrejöttét Auschwitznak, az üldözötteket cserbenhagyó civilizált világ bűntudatának, a zsidók ellen viselt brit háború morális tarthatatlanságának, a robbanásig feszült közel-keleti viszonyokból való visszavonulás szándékának és a világpolitikai erőtér aktuális érdek-konstellációinak köszönheti.
Az államalapító nemzedék és különösen gyermekeik későbbi konfrontálódása e tudattal értelemszerű. Ki tudna egykönnyen megbékélni azzal, hogy nemzeti mitológiája centrumában mindössze füstté és hamuvá vált elődök vannak? Ki kívánna szembesülni a ténnyel, hogy a kataklizma következtében született országa függetlenségét Auschwitz halottainak "tevőleges" közreműködése nélkül aligha tudta volna kivívni? Ez a tény alapvetően meghatározza a diaszpórához és a vészkorszakhoz való elutasító viszonyukat. Gyökereiket a hősi, bibliai múltban, és a húszadik századi cionista mozgalomban keresik. A hazai történelem oktatása az izraeli iskolákban a második Szentély lerombolása után tizenkilenc évszázaddal később folytatódik, s ez lényegében mit sem változott az elmúlt ötven esztendőben. Az államalapító halucok gyermekei nem akartak tudni a pusztulásról, szüleik traumáiról, sem az Európában maradt rokonokról, akik érthetetlen módon visszatértek oda, ahonnan, "akár a birkákat, hajtották őket a vágóhídra".
*
A vészkorszak, mely a hagyományhű gondolkodás jelentős vonulatai számára az i
mmár másfél évszázada tartó, rohamos asszimiláció miatti isteni büntetésként volt leginkább értelmezhető, a korábban militáns anticionizmus felülvizsgálatára is késztetett számos meghatározó vallási vezetőt.A pusztítás hordereje Jeruzsálem lerombolásánál s a száműzetésnél sokszorosan többszörös áldozatot követelt a zsidó néptől, és ez - ha expressis verbis nem vontak is analógiát a két esemény között -, valamint a megszülető Izrael Állam mindennapokra is hatást gyakorló ténye, félfordulatot hozott a vallásos felfogásban.
Míg korábban a Tórahű gondolkodás a száműzetésben egyértelműnek tekintette az alija, a tömeges Izraelbe vándorlás tilalmát (a Babilóniai Talmud Ketubot traktátusa az Énekek Énekét kommentálva így fogalmazza meg a Három Esküt: "Megeskette a Teremtő Izraelt, hogy ne alijázzanak falként; megeskette őket, hogy ne lázadjanak a világ népei [ a befogadó népek] ellen; és megeskette a világ népeit, hogy ne sanyargassák túlzottan Izraelt."), az üldöztetések, majd a Függetlenségi háború nyomán megnyíló lehetőség, ugyanezen forrás alapján eltérő következtetések levonására késztette az egyes vallási irányzatok szellemi vezetőit és híveiket. Az új helyzet új kérdések felvetődését idézte elő, és ezekre új válaszokat kellett adniuk.
Három fő irányzat mentén körvonalazódtak - és körvonalazódnak ma is - az álláspontok.
A mainstream ultraortodoxia adottságként, kihívásként, tórai alapokon megoldandó feladatként, pragmatikusan tekint a szuverén, állami keretek között zajló nemzeti létre; igyekszik a vallástörvények betartására és betartatására irányuló, s azok szellemében megfogalmazott politikai akaratát minden lehetséges csatornán érvényre juttatni a néhány alapvető kivétellel mégiscsak szekuláris elveket követő, a modern parlamentáris demokrácia fundamentumán felépült ország és a benne élő társadalom működésében.
A már említett (modern ortodox) vallásos cionizmus - melynek jelentősége különösen a 67-es háborút követő eufórikus hangulatban, az ennek nyomán a diaszpórában is terjedő vallási reneszánsz és új, etnikus öntudat hatására vált politikailag is egyre hangsúlyosabb tényezővé - szorgalmazza az Izraelbe települést, és ott a zsidó élet nemzeti és vallási aspektusának kiteljesedését.
