„Recrudescunt vulnera”?

Túl sokat foglalkoznak-e velünk?

Az év elején az Úton című deb­receni hetilap kedélyeket felzaklató vitája, áprilisban-májusban a Népszabadság hasábjain hosszan és he­vesen zajló disputa, részben pole­mikus cikkek egész sorozatai a Kritikában, a Világosságban, a Hiány című folyóiratban, mindeközben in­formatív előadások, kerekasztal- megbeszélések, viták a rádióban és a televízióban – a zsidóság mint té­ma, szüntelenül napirenden van. És még el sem ültek a hullámok, ame­lyeket V. Domokos György vitain­dító írása keltett, máris a vélemé­nyek és kedélyek újabb háborgásá­nak vagyunk tanúi László Károlynak a Kapuban és másutt közre­adott állásfoglalása kapcsán.

„Az egész problémát sokkal ta­pintatosabban kellene kezelni, mert a zsidó közvélemény … a recrudescunt vulnera állapotába jutott” – írta dr. Schweitzer József főrab­bi még március közepén Glatz Fe­renc akkori művelődési miniszter­nek küldött levelében. Az Országos Rabbiképző Intézet igazgatóját két­ségkívül a zsidóságért és a társada­lom nyugalmáért érzett aggodalom indította arra, hogy megkérje a mi­nisztert: hasson oda, hogy „poli­tikusjelöltjeink, állítólagos szocioló­gusok, tudósok, áltudósok ne olyan hangosan foglalkozzanak ezzel a kérdéssel (ti. a zsidóság helyzetével és szerepével, általában az egész ún. zsidókérdéssel – a szerk megj.), mert ennek valójában már a felvetése is sértő, bántó, megalázó.

Tény, hogy ma a hazai zsidóság nem kis része szinte hiszterizált ál­lapotban van, és ebben az állapotában rendkívül érzékeny minden újabb megnyilatkozásra és jelenség­re, mely vele kapcsolatos. Nem vi­tás, hogy a szóban forgó kérdések már eleve fokozott tapintatot tet­tek (volna) szükségessé, és bizony egyes szerkesztőségeket komoly mu­lasztás terhel ilyen tekintetben.

De vajon elkerülhető-e, hogy a zsidóság ily gyakori téma legyen a sajtóban? És ugyan állíthatjuk-e, hogy a régi sebek az efféle sajtóvi­ták miatt szakadnak föl? „Recru­descunt vulnera” – idézte Rákóczi szavait a főrabbi -, „kiújulnak a sebek” – de valaha is begyógyultak-e? És ha nem, ha kevés volt ehhez 45 év óltapintata, a bajok és gondok közel fél évszázadon át tar­tó elhallgatása, akkor remélhető-e, hogy attól gyógyulnak majd, amit a sajtó és a társadalom nem mond ki, amit továbbra is hallgatással vesz körül.

Amit nem lehet megkerülni

Kétségtelen: a viszony a zsidóság és a társadalom egésze között tá­volról sem a legfontosabb az ország mai gondjai között. Ám lakmuszpa­pír módjára jelzi, menyire lesz ké­pes megoldani a társadalom a sürgető problémák sokaságát. A megol­dás sikere ugyanis mindenekelőtt attól függ, mennyire hatja át az or­szágot a demokrácia eszméje és ere­je. Ameddig pedig az ún. zsidókér­dés ennyire eleven a társadalom­ban, addig a demokrácia nem elég erős.

A zsidóság körüli vita számos ok miatt nem fog egyhamar elülni. Ezek közül az elsőt a választási kampány során tapasztalt antisze­mita megnyilvánulások tették szem­léletessé. A „plebejus” zsidógyűlölet és az egyes értelmiségi körök által rafinált módon sugalmazott és szí­tott antiszemitizmus láttán igencsak megcsappanhatott a magyar demok­rácia híveinek derűlátása. A társa­dalom egésze még mindig nem dolgozta – nem dolgozhatta – fel magában a hazai zsidóság történel­mi és jelenkori szerepét.

Egyfajta hibás körben mozog itt mindenki: a zsidók rejtőzködnek, nem mernek zsidó mivoltukban megjelenni, mert félnek az antisze­mitizmustól, a társadalom nem zsi­dó többsége pedig azért is nehezen szabadul előítéleteitől, mert a rej­tőzködők mindig gyanúsabbak, mint a nyíltan kiállók, és mert a zsidók­ról alkotható valós kép helyett fan­táziaképet állít maga elé.

A másik aktuális ok, ami miatt a zsidóság problematikája egyhamar nem tűnhet el a sajtóból: a magyar zsidóság felismerte, hogy ma, ami­kor az eddig lefojtott problémák mind a felszínre törnek, neki is meg kell fogalmaznia igényeit. Ami­kor az l945 óta sérelmeket szenve­dett társadalmi csoportok sorra jelentik be, hogy jóvátételre tartanak számot, nem hallgathat az a ma­gyar zsidóság sem, amely a zsidó- törvényektől a Szálasi-féle rémura­lomig bekövetkezett súlyos veszte­ségeiért mind a mai napig nem ka­pott kárpótlást a magyar államtól és társadalomtól. Amint ismeretes, a Munkaszolgálatosok Országos Egyesülete kezdeményezte ezt. Bizo­nyos, hogy e jogos igény érvényesí­tése még sok küzdelemmel és konf­liktussal jár majd.

Adott egy harmadik tényező is, melynek hatására a zsidóság ügye szükségképpen a közélet napirendjén marad. Ez: az új magyar de­mokráciának az a törekvése, hogy törvényhozási és politikai képvise­lethez juttassa a nemzeti és etnikai kisebbségeket.

Mi kötelező és mit nem szabad?

Újra és újra előállhat a kérdés, ami már az Úton, majd a Népsza­badság zsidó-vitája kezdetén megfogalmazást kapott: szabad-e akár csupán a vitakérdések exponálása végett is durván antiszemita megnyilatkozásoknak teret adni? Ezzel kapcsolatban az egyik álláspont ab­ban a Nyílt Levélben jutott kifeje­zésre, amelyet a MIOK intézett az Országgyűlés május 11-én (Új Élet, május 15.). Ez az egész vitát nem­telennek minősíti, és úgy vélekedik, hogy már a vitaindító írás megje­lenésekor el kellett volna fojtani. A dokumentum, amellyel e sorok író­ja más szempontok miatt sem tud egyetérteni, a maga végletes meg­fogalmazásában azt állítja, hogy V. Domokos György cikke „a hitleri antiszemitizmus legmélyebb dantei bugyrait nyitogatja”. A másik szél­ső álláspontot Gombár Csaba szólal­tatta meg (HVG, máj. 26.). Eszerint a sajtószabadság közepette igenis szabad közölni egy akár velejéig hi­bás politikai véleményt. Szabad, habár nem kötelező.

Érdekes és megfontolást érdemel, amit e két végletről Béri János írt a két szóban forgó lap szerkesztőségének. Béri, aki a zsidóság iránti elkötelezettségét a Szombat oldala­in is bebizonyította már, úgy ítéli, hogy a Népszabadságban lezajlott vitára utólag visszatekintve a MIOK megnyilatkozása hisztérikus, gro­teszk és ellenhatású. Végtére ama botrányos vitaindító nélkül „magyar újságolvasók ekkora tömege ilyen hosszantartóan, célzottan és rend­szeresen soha nem juthatott volna a legnagyobb napilap hasábjain annyi kitűnő, árnyalt magyarázat­hoz és érvhez, mint e cikksorozat révén”. Másrészt azonban Gombár álláspontja ellenében a nyugat-­európai gyakorlatra utal: Nyugat- Európában ugyanis „az antiszemita véleménynek, a rasszista gondolat­nak nincs ’vélemény’-státusza, nincs ’gondolat’-rangja. Ahogy Arpaillange francia igazságügyi miniszter a par­lamentben megfogalmazta: az antiszemitizmus, a rasszizmus nem „vé­lemény, hanem agresszió”. Ez a kü­lönbségtétel – folytatja Béri a HVG-nelk szóló levelében – az európai történelmi tapasztalatokon alapszik.

A „Ne ölj!” parancsolatát nem lehet vita tárgyává tenni. Ausch­witz után az emberiség etikai törvénytára új parancsolattal egészült ki: Óvakodj a faji megkülönbözte­téstől ! Ezt betartani és betartatni éppúgy kötelező, mint a „Ne ölj!” parancsolatát, és vitássá tenni szint­úgy nem szabad.

G. Gy.