Szombat előfizetés 2017

Reb Mojse jórcájtjára

Írta: Bagdy Emőke - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Andrew Moshe Moskovits (Moj­se Zeév ben Avrohom Elchonon) z’l, rokonai, barátai Valvija, tanítványai Reb Mojséja, egy éve halt meg.

A kisvárdai születésű, sáto­raljaújhelyi, szatmári és dombrádi jesivákban tanult fiata­lember a Debreceni Zsidó Gimnáziumban érettségizett, majd Auschwitzba deportálták, később a dachaui Wald Lagerbe került. A koncentrációs tábort túlélve, az allachi és a feldafingi hontalantáborban töltött időszak, kórházi kezelés és németországi orvosegyetemi tanulmányok után Amerikába emigrált, ahol később német-francia irodalmat tanított különböző egyete­meken, és a Yeshiva University világi könyvtárát vezette.

A nyolcvanas évek végén visszatelepült Magyarországra, ahol tanítvá­nyok tucatjait oktatta-nevelte zsidó tudásra, erkölcsre, emberségre, s kel­tette fel bennük a figyelmet és a felelősségtudatot a magyar-zsidó kultúra, s a jiddiskájt egésze iránt. Maayan névvel alapítványt hozott létre, mely a XIX-XX. századi magyarországi zsidó tradíció megőrzésére törekedett. Imakönyveket, haggadákat és más zsidó irodalmi műveket adott ki reprint kiadásban, konferenciákat és társadalmi rendezvényeket szervezett.

Életművét, amelynek jellegzetes sajátossága a szóbeliség, videó- és magnókazetták, feljegyzések és emlékek sokasága őrzi, melyek össze­gyűjtése, rendszerezése és feldolgozása megkezdődött.

Tavaly februárban, slosimja alkalmából tisztelői és barátai összejövetelt tartottak a Visegrádi utcai zsinagógában, amelyet élete utolsó másfél évti­zedében maga is látogatott. Barátai és tanítványai közül Bagdy Emőke, Deutsch Gábor, Dov Levy és Szántó T. Gábor idézte fel alakját. Jórcájtja (halálának évfordulója) alkalmából Bagdy Emőke pszichológus, egyetemi tanár és Szántó T. Gábor emlékbeszédét közöljük.

Bagdy Emőke

Tisztelt megemlékezők, számosan kedves barátaim!

Hadd kezdjem gyászom és tisztele­tem kifejezését istenhitünk közösségé­nek ősi üzenetével, Mózes V. könyve 6. rész 4. és 5. versének megidézésével: „Halld, Izráel, az Úr, a mi Istenünk, egy Úr! Szeresd azért az Urat, a Te Is­tenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből.”

Reb Mojse, akire most emlékezem, ezt az igét nagy ünnepeken idézte, ősi énekét is megismertette velem. Bizal­mába vont, beavatott a legszemélye­sebb lélekterületébe is – a hitébe. „És ez igék legyenek a te szívedben. Szólj ezekről, amikor a te házadban ülsz, vagy mikor úton jársz, és amikor le­fekszel, és mikor felkelsz. És kössed azokat a te kezedre jegyül, és legyenek homlokkötőül a te szemed közt” – idézte Mózes üzenetét.

Különleges lélek volt, szinte határta­lan memóriával, lebilincselő ékesszó­lással, hatalmas tudással – mondhatni bölcsességgel. Talán nem tévedek, ha azt állítom, a zsidó nép történelmének – legkiváltképp a XIX. századvég és XX. századelő korszakának – hozzá fogható alaposságú tudósa kevés volt rajta kívül, noha e tudást inkább szer­teszórta, mintsem összegyűjtötte. De főként gyötrődő, szenvedő, hívő lélek volt, nehéz sorsú lélekutazó.

Találkozásunk 1996-ban történt. Lelki gyötrelmeinek enyhítése, gon­dozása indította el, egymás iránti tisz­teletben megőrzött, barátivá mélyült emberi kapcsolatunkat. Talán az utol­só ember voltam, akivel halála előtt még találkozott.

Amikor most megidézem őt, és sze­retettel, tisztelettel emlékszem, megkö­szönöm, hogy rám bízta, mit adhatok át mindabból másoknak, ami lelkének rejtett titka, lelki szenvedéseinek hul­lámzásában haláláig őt űző démona volt. Őt idézem, hiszen sokszor el­mondta, sőt – kívánságára – magneto­fonra felvett beszélgetéseinken is hang­súlyozta: „Nem bocsáthatom meg ma­gamnak, hogy élek, túléltem Auschwitzot, míg apám a szemem láttára halt meg, és ott maradtak, akiket szeretet­tem. Meg kellett volna halnom, de élek, noha nincs jogom az élethez tovább. Mégis élek – bűnhődésben, szenvedés­ben. Az élet? Ami ennek nevezhető, az tettekben, alkotásban mérhető. Ha mégis nekikezdek, belefogok valamibe, akkor mániásán elkezdek rohanni, hogy bevégezzem, amit kezdtem, legyen időm még hozzá. De nem fejezhetem be, nem szabad többé örülnöm semmi­nek, hiszen akikhez tartozom, azok mind halottak. Nem lehet több az én életem, mint az övék. Időnként Ausch­witzba visz a betegségem, vissza a rab­ságba, fogságba, bezárkózom a négy fal közé, ez a depresszióm. Sötétség, ki­látástalan értelmetlenség, dermedt bé­nultság. Minden összeomlik, elpusztul, tönkremegy, amit eddig tettem.

Bár szeretném, hogy nyoma marad­jon az életemnek, és lakásomból köny­veimmel egy holokausztmúzeum, vagy leginkább könyvtár legyen, de már nem tudok érte tenni, nem tudok írni sem.

Jegyezze fel – kérte tőlem – vegyük magnóra, őrizze meg, írják le. Elmon­dom, amit akarok közölni, de a dolgok sorsát már nem követem. Úgysem fe­jezhetem már be, amibe kezdek, soha többé, mert jön Auschwitz, jön a dep­resszióm. ”

A könyvtára volt a mindene. A könyvek közt – amelyek elveszésétől, elvesztésétől rettegett köztük volt lélekben otthon, köztük megnyugo­dott. olykor percekre bóbiskolva el­aludt, de szemét felnyitva ismét éberré vált, és ott folytatta a gondolatot, ahol abbahagyta. „így voltak ezzel az őseim is, éjjel sem aludtak, csak el-elbóbiskoltak, aztán folytatták a tanulást, to­vább olvasták az igét ” – mondta.

Óvom magam attól, hogy túlma­gasztaljam Reb Mojsét, de akik ismer­tük őt, mind tudjuk, hogy egészséges, nyugalmas napjaiban feltűnően széles látókörű, tudós, bölcs ember volt. Ha valakit pedig háborgó lélekállapotában megbántott, mert őt is üldözték belső démonai a múltból, akkor tudható, hogy üldözött és vesztes lelke vetült ki a vélt üldözőkre, akik – mint egykor Auschwitzban – most is az emberi lét­feltételeitől, méltóságától való meg­fosztás rémképét tükrözték vissza szá­mára. Abba a szembe, amely ilyenkor előre tekintve is a múltat látta. Előre nézve is visszatért a rettegés és a halál­veszély, s ilyenkor belépett az egyszer már túlélt sötétség poklába.

Meghalni vágyott, és félt meghalni. A dolgok befejezése a dolgok halála – mondta -, ekképp hogyan is lehetett volna grandiózus történelmi mementó megalkotására irányuló terveit kivite­lezni, befejezni?!

Mégis, igaz ember volt, André Schwartz Bart szavaival: „igazak iva­déka”, bölcsek utóda, az utolsó böl­csek egyike.

Számomra tanítómester is, vergődő, szenvedő életében önmagát pokoljá­rással büntető ember. Túlélésében nem volt megengedve lelkének a meg­menekülés öröme, mert vétkéül hor­dozta túlélését, amely ekképp számára szenvedésre rendeltetett.

Most, amikor – hitem szerint – hall­ja tiszteletteli emlékezésem üzenetét, szívből kívánom, hogy köttessék be a lelke az igazak kötelékébe.

Köszönöm, hogy szólhattam.

Szántó T. Gábor

Ha itt lenne, leintene bennünket, nem kérne a személyét övező tisztelet és szeretet közvetlen megnyilvánulásá­ból, noha jólesne neki, hiszen ember volt, aki vágyott a megbecsülésre és a szeretetre. Legnagyobb tudása is eb­ben: a másik ember mint ember szere- tetében és tiszteletében rejlett. Ezt a tu­dást tanulta, tanította, őrizte és adta to­vább – szigorúan számon kérve tanít­ványaitól: az ember csak akkor él tóra­hű életet, ha egyszerre és egyenrangú fontossággal szereti és tiszteli Istent és felebarátját. Aki nem így tesz – vélte -, az hiába bújik a vallásosság leplébe, nem felel meg a vallás normáinak.

*

Lefum caro agro… ” – idézte gyak­ran: a tanulás értéke nem az ered­ményben, hanem magában a tanulásban, a szándékban, a célnak elkötele­zett életben rejlik. Noha fájt neki, hogy utolsó két évtizedének, vagy ta­lán egész életének szenvedélyes cél­ját, a magyar-zsidó örökség fennma­radását tanítványai, s talán ő maga sem tudta kellő módon szolgálni, mindenkit személyre szóló mércével mért, s ha korholt is, nem várt el töb­bet, mint ami tőlünk elvárható volt. Ha itt lenne, éreztetné, akkor emléke­zünk rá méltón, ha a magyar-zsidó kultúra örökségét mentjük és ápoljuk, a vallási gondolkodás és világi mű­veltség kiegyensúlyozottságát képviseljük, és nem feledkezünk meg arról, hogy nem csak a zsidóságnak, de az emberiség egészének is részei va­gyunk. Reb Mojse nem hirdetett dia­lógust, ő természetes párbeszédet folytatott mindenkivel. Irigylésre méltó nyitottságának kulcsa abban rejlett, hogy megszenvedett tapaszta­latokat hordozott, s hogy szervesen birtokolta a zsidó kultúrát, ezért nem kellett félnie, hogy szellemi nyitottsá­ga miatt elveszíti integritását.

*

A zsidó hagyomány szerint azért áll az első kőtáblán, az Isten-ember vi­szonyt szabályozó parancsolatok kö­zött a Tiszteld apádat és anyádat…” kezdetű parancsolat, mert az ember teremtésében az Örökkévaló és a szülők egyaránt részt vesznek.

Reb Mojse azt tanulta és tanította: akitől az ember akár csak egyvalamit tanul, azt rabbijaként kell tisztelnie. Ebben a szellemben viszonyult a ma­ga mestereihez: a sátoraljaújhelyi ros jesivához, reb Hers Dickhez, az egy­kori debreceni neológ főrabbihoz, Weisz Pálhoz, és a debreceni Zsidó Gimnázium irodalomtörténész igazga­tójához, Kardos Alberthez.

A gyermeket a hagyomány szerint apjának kell elkezdenie bevezetni a zsidó tudás és erkölcs világába. Törté­nelmi okokból sokunknak nem adatott meg ez a lehetőség, ezért találtunk Reb Mojse személyében mestert, s ő valamennyiünkben tanítványt és gyer­meket. Bízom benne, hogy ő is úgy érezte, kapott tőlünk valamit.

Azt hiszem, nem áll távol a valóság­tól, ha azt mondom: nem lennék az, aki vagyok, és sokan közülünk nem lennénk azok, akik lettek, ha nem ada­tik nekünk másfél évtized, vagy akár csak néhány találkozás vele. Sokat kö­szönhetek, sokat köszönhetünk neki.

Ha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznom, mi a legfontosabb, amit tőle tanulhattam, az a Pirké Avotból való, noha emlékezetem szerint ezt sosem tanultuk együtt:

Az égi ítélőszék előtt nem azt kérdik az embertől, miért nem voltál Mózes, hanem azt, miért nem voltál te saját magad; miért nem tettél úgy, ahogy neked magadnak tenned kellett és lehetett volna. Ami Reb Mojse tórahű, humanista értelmezésében azt jelenti, hogy bár törekednünk kell elérni kitű­zött ideáljainkat, egyúttal sosem ta­gadhatjuk meg önmagunkat, soha nem szabad megfeledkeznünk arról, kik vagyunk, és honnan jövünk.

Címkék:2005-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Írásváros

Mandl Péter Írásváros „Az Írásváros váratlan lehetőség a hétköznapokon az utcán siető, befelé figyelő ember számára, hogy ha csak egy...

Holokauszt a magyar képzőművészetben

ERDŐ PÉTER Holokauszt a magyar képzőművészetben* Igen Tisztelt Igazgató Úr, Hölgyeim és Uraim! Örömmel teszek eleget Túrán Ró­bert igazgató úr...

Close