A véget nem érő történet – a kárpótlási ügy legújabb fejleményei

A véget nem érő történet

A kárpótlási ügy legújabb fejleményei

A zsidóság és Svájc

Az amerikai Estelle Sapir édesapja a háború előtt 18 000 dollárt tett be a Credit Suisse nevű svájci bankba (az összeg mára 350 000 dollárra „hí­zott”). A ma 72 éves hölgy a kérelmét 20-szor nyújtotta be a bankhoz és azt mindannyiszor elutasították. Hiányzott ugyanis a nácik által elpusztított férfi halotti bizonyítványa… Szabály, az szabály…

Számtalan hasonló eset fordult elő és Svájc makacsul tartotta magát a szabályokhoz. Becslések szerint az al­pesi ország jelenleg 3 milliárd dollár­nyit őrzött az olyan pénzekből, ami ha­sonló forrásokból származott – svájci szándékok szerint az idők végeztéig.

Aztán jött egy svájci bankalkalma­zott, Cristoph Meili, aki jelentette, hogy bankja vészkorszakbeli okirato­kat zúz be.

Ekkor egy amerikai ügyvéd-csapat 20.000 károsult nevében pert indított a svájci bankok ellen. Az ügyvédeket – legalábbis az első időszakban – ameri­kai magánszemélyek fogadták fel. Hí­ressé vált az első perre menő felperes (Gisela Weisshaus) ügyvédje, Ed Fagan. Később felperessé vált a WJRO, a zsidó kárpótlási világszervezet is. A felperesek hathatós támogatást kap­tak Alfonse D’Amato szenátortól, New York államtól és New York városá­tól. (A perben érdekelt 20-30 ügyvéd a munkájáért nem kért díjat – legalább­is eddig.)

Svájc maga is rákényszerült, hogy kutakodni kezdjen a saját történelme mélyén. Felállította a Bergier-bizottságot, amely májusban el is készítette a jelentését. Sok svájci most kapott csak a szívéhez: a bizottság bizonyíté­kokat talált arra, hogy a svájci nemze­ti bank a háború alatt 120 kiló olyan aranyat vásárolt a német birodalmi banktól, amely tudottan fogtömések­ből és jegygyűrűkből eredt.

Amerika kereskedelmi szankciókkal fenyegetett és erre Svájc beadta a de­rekát. Idén augusztus 12-én a New York-i szövetségi bíróságon megszüle­tett a megállapodás: a két legnagyobb svájci bank hajlandó 1,25 milliárd dol­lárt Fizetni a túlélőknek. A két bank, a Credit Suisse és az IBS fizet és cseré­be ezután védve lesznek minden fajta újabb pertől, amit ezzel kapcsolatban a nyakukba akaszthatnának.

Így vélik a svájci bankok. De Avraham Burg, a Szohnut vezetője, vala­mint a WJRO és számos más szervezet nem így gondolja. Szerintük ugyanis a kárpótlás a kényszermunkáért, az élet- biztosításokért és „több száz tonna hi­ányzó aranyért” még ezen felül érten­dő. A Zsidó Világkongresszus egyik képviselője szerint a náci arany a sváj­ci bankok elleni pernek semmiképpen nem volt tárgya. De Mose Szanbar – aki az Izraelben élő 300-340 ezer Ho­locaust-túlélőt képviseli – nem biztos abban, hogy ebben a pontban nem a svájciaknak van-e igazuk.

A megegyezés szövegében az szere­pel, hogy „minden igény”, ami elég vi­lágos. Szanbar szerint ez annak az eredménye, hogy a megegyezést meg­szövegező jogászok félreértették a kérdést. Ugyanis pénzbeli vagyonról beszéltek – azaz bankbetétekről és a bankokban letétként elhelyezett ún. fi­nanciális aranyról – és amikor azt ír­ták, hogy „minden igény”, ez alatt valójában minden pénzbeli igényt értet­tek.

Pedig az igényeknek csak egy része vonatkozik financiális aranyra. Ezen felül létezik monetáris arany – a nácik által Európa nemzeti bankjaiból elra­bolt aranytömbök -, személyi arany – amely az áldozatoktól elszedett éksze­rekből származik – és végül testi arany – az áldozatok kihúzott aranyfogainak beolvasztott aranya – is. Bizonyítékok vannak arra nézve, hogy a nácik az így rabolt aranyat tömbökbe olvasztották, például a német Degussa cég kohói­ban, majd a tömbökre ráütötték a né­met birodalmi bank hivatalos pecsét­jét. Ilyen tömböket találtak a svájci nemzeti bank páncéltermeiben is…

A személyi arany – amely semmi­képpen nem képezte a svájci bankok­kal kötött megállapodás részét – 150 tonnára rúghat, ami a jelenlegi áron 1,5 milliárd dollár. Erre az összegre Svájc semmiképpen nem jogosult.

A Washingtoni Egyezmény alapján a monetáris aranyat a háború után, 1946-ban visszajuttatták azokba a nemzeti bankokba, ahonnan azt a ná­cik elrabolták. De 1946-ban a zsidók még „nem voltak napirenden”, Izrael még nem létezett: így a zsidók nem is kaptak semmit.

Az akkori egyezmény azonban a nem monetáris aranyra nem vonatko­zott. így most Svájcnak nemcsak a 1,25 milliárd dollárt kell kifizetnie, ha­nem egy majdnem 200 millió dolláros Különleges Alapot is fel kellett állíta­nia – ez tavaly meg is történt – a rászo­ruló zsidó túlélők megsegítésére. Az Alap pénze négy év alatt kerülne elosztásra.

Tehát Svájc – míg három és fél évvel ezelőtt még mindent letagadott és egy rappent sem akart fizetni – most kész összesen 1,45 milliárd dollárt áldozni az ügy, azaz jó hírneve megvédése ér­dekében.

Vita folyik arról, hogy mennyi jár az ügyben eljáró ügyvédeknek, akik ed­dig ingyen dolgoztak. Az amerikaiak azt mondják, hogy az ügyvédek kap­ják meg a szokásos óradíjukat (ami Amerikában általában 150 dollár), de legalább a költségeiket térítsék meg a kapott pénzből. Az izraeliek és a zsidó szervezetek ezt ellenzik: ilyen módon a svájci pénznek – legalábbis szerin­tük – akár 20 százaléka is az ügyvédek zsebébe vándorolhatna. A WJRO is in­gyen dolgozik, hiszen miért is kellene a túlélők érdekében végzett munkáért pénzt kérnie? Akkor viszont az ügyvédeknek sem jár semmi: micva a jel­szó.

Vita folyik arról is, hogy a svájciak térdre kényszerítése kinek az érdeme. Az amerikaiak szerint a pereket egyér­telműen az olyan ügyvédek nyerték meg, mint Ed Fagan, aki így dicseke­dett: „Ha a Zsidó Világkongresszus ilyen sikeres, miért nem jutott semmi­re az elmúlt 50 évben? Most, hogy a pereket megnyertük, kinyilvánítják, hogy a zsidó szervezetek győztek.”

Ugyanakkor az izraeliek inkább a Szohnut, a Zsidó Világkongresszus és a WJRO vezetőit, Avraham Burgot, Ed­gar Bronfmant, Israel Singert, Elan Steinberget tolják az előtérbe, elismerve azt is, hogy Alfonse D’Amato szenátor, New York állam kormányzó­ja, George Pataki és New York város pénzügyi ellenőre, Alan Hevesi is so­kat tettek az ügyért.

A biztosítótársaságok

Ahogyan Svájc is ragaszkodott soká­ig a szabályokhoz és – egészen a leg­utóbbi időkig – nem fizetett egy rappent sem azoknak a túlélőknek, akik­nek nem maradt bizonyítékuk a Svájc­ban szunnyadó vagyonkájukról, ugya­núgy viselkedtek a biztosító társasá­gok is.

De a Svájccal kötött egyezmény megtörte a jeget és a most már a biz­tosítóknak sincs „képük” elzárkózni a jogos követelések elől. A sikeres csa­pat – Israel Singer és Alfonse D’Amato vezetésével – megállapodott az olasz biztosító-óriással, a Generálival, hogy az a nála megkötött életbiztosítások fejében 100 millió dollárt fizet a meggyilkoltak túlélő családtagjainak.

Valószínűleg a biztosító társaság is jól járt. Egyes számítások szerint a ho­locaust idején elpusztított zsidók kö­zül igen sok rendelkezett életbiztosí­tással és ezek együttes mai értéke kö­zel járhat a 2,5 milliárd dollárhoz. A háború nemcsak a biztosítottakat, ha­nem a kötvényeket is hamuvá és füst­té változtatta.

A megállapodást most többen tá­madják, egyrészt kevesellve az össze­get, másrészt azt követelve, hogy a Generáli tegye fel a biztosítottak nevét tartalmazó listát az Internetre. Erre a Generáli nem hajlandó. Ehelyett egy nemzetközi bizottság felállítását java­solja, amely biztosító szakemberek­ből, továbbá az izraeli kormány és a zsidó szervezetek képviselőiből áll. A kárpótlandók végleges listáját ez a bi­zottság állítaná össze.

Kényszermunka

Németország a háború alatt 10 mil­lió kényszermunkást dolgoztatott az üzemeiben, akiknek jó része zsidó volt. A Volkswagen-gyár is alkalmazott zsidó kényszermunkásokat, akiknek egy része túlélte a borzalmakat. A túl­élők sokszor próbáltak pénzt kicsikar­ni a milliárdos konszerntől, amelynek ügyvédei mindannyiszor azt válaszol­ták: az NSzK kormánya az ötvenes évektől kezdve fizeti a zsidóknak a jó­vátételt, amely az összes elszenvedett jogtalanságra vonatkozik. Tehát a túl­élő kényszermunkásoknak nem fizet­nek egy pfenniget sem.

Most néhányuk – látva a zsidóknak dolgozó nyugati közhangulatot – elér­kezettnek vélte az időt, hogy kártéríté­si pert indítson a Volkswagen ellen, amely hosszas húzódozás után hajlan­dó volt 12 millió dollárt letenni az asz­talra.

Izrael neheztel. Miért nem vett részt az ügyben a WJRO, vagy a Claims Conference, vagy a túlélők szervezetei? Miért nem hívták meg az izraeli kor­mányt?

Valójában meghívták – Simon Peresz volt miniszterelnök személyé­ben, aki a kárpótlási tárgyalásokon egymaga képviselte Izraelt, az izraeli kormány tudta nélkül.

A felperesek egyik ügyvédje Carey d’Avino szerint Németországban most ugyanaz történik, mint a svájci bankok esetében. Az alperes – jelen esetben a Volkswagen – először felajánl néhány millió dollárt és ennek fejében azt kö­veteli, hogy többé ne háborgassák az ügyben. De később így is, úgy is en­gednie keli. Az eddig felajánlott 12 millió dollár csak a kezdet lehet.

És most jönnek a többiek: a BMW, az AEG, a Telefunken, a Messerschmidt, a Daimler és a Krupp.

Nem csak Svájc és Németország

Nemcsak a svájci bankokban talál­hatók alvó számlák, hanem más or­szágok bankjaiban is. A zsidó szerve­zetek Ausztria és Franciaország bank­jait szintén át akarják fésülni e célból.

Ezen felül a francia múzeumokban mintegy 2500 olyan festmény van, amelyeket a nácik raboltak el zsidó tu­lajdonosaiktól. Ezeknek összértéke ma 100 millió dollárra rúg. Úgy tűnik, hogy a WJRO-nak a jövő században is lesz még bőven tennivalója…

A pénz elosztása

Végül is kik kapják meg a pénzt?

1996-ban Paul Volcker, az ameri­kai központi bank korábbi elnöke ve­zetésével felállt egy Bizottság, amely ellenőrzi a svájci pénzek kifizetését és elosztását. Először azok kapják meg a pénzüket, akik bizonyítani tudják, hogy a háború előtt vagy alatt a hábo­rú alatt elpusztított szeretteik pénzt tettek be vagy tartottak svájci bankok­ban.

Utána jönnek azok az igénylők, akik nem tudnak bizonyítani. Itt már a Bi­zottság dönt a jogosultság felől.

Ezután már bonyolultabbá válik a dolog. A fennmaradó pénz egy részét általában a rászoruló túlélők kapják meg. Hogy ki a rászoruló, ez attól függ, hogy hol él: nyilvánvalóan más­ként rászorult valaki New Yorkban, ahol például 1000 dollár nem túl sok pénz, mint Kijevben, ahol ugyanaz az 1000 dollár egész kis vagyonnak szá­mít.

A Zsidó Világkongresszus igazgató­ja, Elan Steinberg szerint körülbelül 650 ezer túlélő él szerte a világon.

Az Izraelben élő 300-340 ezer Holo­caust-túlélő közül például csak 120.000 ember számít rászorulónak, ugyanis ők csak abból élnek, amit az államtól, illetve a Bituah Leumitól, az állami nyugdíjalaptól kapnak. Az izrae­li szakértők és a zsidó szervezetek szerint a pénz egy részét olyan huma­nitárius szervezeteknek kell adni, amelyek idős, elesett vagy beteg em­bereket segítenek. A pénz másik ré­szét oktatási célokra kell fordítani: nem szabad megengedni a holocaust elfeledését és támogatni kell az anti­szemitizmus és a fajüldözés elleni küzdelmet. Lassan kikristályosodik egy javaslat a pénz elosztására: 80 százalékot kapjanak az egyes rászoru­lók és a szervezetek és 20 százalék jusson oktatási célokra. Jiszrael Lau izraeli askenázi főrabbi maga is túlélő. Szerinte a maradék pénzt bele kellene tenni egy alapba, amelyből az üldözte­tés valamennyi áldozata részesülhet­ne.

Az amerikaiak az izraeli javaslatokat nem támogatják. Ed Fagan például nem szívesen hagyna egy centet sem a zsidó szervezeteknél: szerinte, ha túl sokan akarnak egy-egy darabot egy tortából, végül mindenkinek csak egy vékonyka szelet jut. Ez a torta pedig teljes egészében a túlélőké és nem a zsidó szervezeteké.

Ha az amerikaiak és az izraeliek vég­re megegyeznek az elosztási rendszer­ben, az egyezséget még az eredeti per bírójával, a brooklyni Edward Kormannal jóvá kell hagyatni.

Ed Fagan a következőket nyilatkozta erről: – A csata a svájci bankokkal na­gyon kemény volt. De ez semmi ahhoz képest, amekkora harc várható a pénz elosztása körül.

Eleinte a felek bizakodtak abban, hogy a 20.000 felperes, a túlélőket képviselő szervezetek, valamint a Szohnut és a Zsidó Világkongresszus közös vállalkozása, a WJRO képesek egyezségre jutni egymással, amit az­után majd együtt benyújthatnak Kor­man bírónak ratifikálásra. Sajnos azonban ettől egyre távolabb kerü­lünk.

A csata első ütközetei már folynak. Szeptember közepén a New York-i Gisela Weisshaus, az első felperes kis csoportot gyűjtött maga köré és moz­galmat indított azért, hogy mind az 1,45 milliárd dollárt közvetlenül a 650 ezer túlélő kapja. A csoport azt terve­zi, hogy felkéri Korman bírót: az olyan zsidó szervezeteknek, mint a WJRO és a Zsidó Világkongresszus egy centet se adjon. A csoport szerint a zsidó szervezetek egyszerűen „betolták a képüket” a perbe, amelyet eredetileg amerikai magánszemélyek indítottak a két svájci bank ellen.

Az amerikai „lázadók” azt is sérel­mezik, hogy a svájciakkal kötött meg­egyezés csak az összeget tartalmazza, az elosztást a bíróságra bízza.

Az izraeli álláspontot talán Elan Steinberg szavai világítják meg a legjob­ban: Ha egy áldozat úgy pusztult el, hogy írmagja sem maradt, örököse nem más, mint az egész zsidó nép.

Eközben felmerült a gyanú, hogy Ed Fagan – aki túlélők százainak jogi kép­viselője, de Gisela Weisshausnak már nem az ügyvédje – „átállt” az izraeli ol­dalra, ugyanis most olyanokat nyilat­kozik, hogy „…a túlélők szervezeteit Izraelben és másutt döntési állapotba kell hozni, hiszen ők a túlélők törvé­nyes képviselői”.

Ha mindez nem lenne elég, nemrég egy New York-i túlélő, Gabriele Hammerstein 25 millió dolláros pert indí­tott a Claims Conference ellen, amely szerinte az ő és a túlélők kárára „különböző trükkök révén saját magát te­szi gazdaggá”. Ügyvédjei szerint a per meggyorsíthatja a zsidó szervezetek­nek a kárpótlási folyamatban betöltött szerepének a feltárását.

Rajki András