Szombat előfizetés 2017

Posztszovjet zsidó betelepülők

Írta: Szántó T. Gábor - Rovat: Archívum, Közösség

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A magyar-zsidókat már csak egy nagyarányú orosz-zsidó bete­lepülés mentheti meg, fogal­maztam ironikus szlogenné néhány éve egy barátom abszurdnak tű­nő felvetését a közeljövő közép-európai zsidó migrációjáról, de inkább csak nyál­csorgatva hüledeztem, mint reális jövő­képnek tekintettem a jóslatot.

Utóbb hallottam a hírt, hogy Balassa­gyarmat polgármestere levélben fordult a hitközséghez, közreműködést kérve, hogy a volt Szovjetunióból kivándorló szovjet iparosokat és kereskedőket köz­vetítsenek a városba, kik az új korszak hajnalán felvirágoztatnák (vagy legalább­is felélénkítenék) a helyi gazdaságot. Nem sokkal azelőtt zajlott, majd fékező­dött le az Öböl-háború idején a nagy alijahullám, mely közel félmillió zsidót so­dort az orosz birodalom területéről Izra­elbe. A Der Spiegel közlése szerint mára jó harmincezerre rúg azon orosz-zsidók száma, akiket az egyesülőfélben lévő Né­metország fogadott be a jeruzsálemi kabinet, valamint cionista körök rosszallá­sa ellenére, így tulajdonképpen nem volt abszurdum, amit a balassagyarmati önkormányzat első embere proponált. Jól­lehet kérése is bizonyos sztereotip gon­dolkodást feltételez, hogy majd jönnek a zsidók, aztán fellendítik a város életét, mert üzletelnek, mégis, micsoda különb­ség ez ahhoz képest, hogy fél évszázada a korabeli adminisztráció elűzte őket – ugyanezért.

A hitközség képviselői – úgy tudni – tárgyaltak, majd széttárták kezüket, ők ebben nem tudnak közvetlenül segíteni, ha jönnek letelepülni vágyók, majd szól­nak nekik, ígérték.

*

Két éve, az őszi ünnepek idején, a He­gedűs Gyula utcai zsinagógában, ahová korábban minden pénteken davenolni jártam, jellegzetes grúz pónemekre figyel­tem fel. Medvetermetű férfiakat láttam, olyan arcvonásokkal, mint korábban csak Abuladze meg Joszeliani filmjeiben. Kik ezek, böktem oldalba szomszédom, mit keresnek itt? Vagyonokat, vágta rá. Grúz-zsidók, egy egész klán. Itt üzletelnek már jó ideje, s hozzánk járnak az ünne­pekre. Ők tartják el jószerivel a kóserájt, mondta kis túlzással. Masszív társaság, nem tanácsos ujjat húzni velük. Akik ma Pesten az üzleti világban meg akarják vetni a lábukat, már velük is számolniuk kell, tette hozzá, és elmesélt egy történe­tet Új boltot akart nyitni, és megfelelő helyiség után tájékozódott a Belvárosban. Beállított hozzá a „grúzok” egyike, s barátilag figyelmeztette, ne nyisson a tervezett helyen, a tervezett profillal üzletet, mert az az ő terepük. Ha elfogadja a tanácsu­kat – hitsorsosról lévén szó, őt nem akar­ják persze kényszeríteni -, garantálják sértetlenségét és ügymenetének zavarta­lanságát Mit tehettem volna – vonja meg a vállát, s különös, viszolygással vegyes büszkeséggel beszél még róluk utóbb hosszasan -, elfogadtam az ajánlatukat.

*

1994-ben egyikük 180 000 forintot snóderolt a nagyünnepek alkalmával a templom javára, tavaly szeptemberben harminchét imaszék-bérletet foglaltak új­év előtt. Ám ekkor már korántsem volt számomra hír értékű az információ.

A szállongó hírek, a szóbeszéd és a szélsőjobboldali lapokban megjelenő uszító cikkek nyomán kapóra jött a tévé Tranzit című műsorának felkérése, mű­ködjek közre egy dokumentumfilm elké­szítésében a közép-európai zsidó ván­dorlás jelenéről. Sok egyéb mellett be­dobtam a nyíregyházi témát. Elindultunk.

*

Nyíregyházán a volt Szovjetunió terüle­téről származó nyolcvan zsidó család te­lepedett meg az elmúlt néhány évben.

Jó részük Izraelből jött Magyarországra, van, aki már négy esztendeje él itt, s akad, aki Oroszországból érkezett. Ko­rábban Bécsben kereskedtek, de miután alábbhagyott a magyar bevásárló turiz­mus Gorenje-láza, ők is állomáshelyet változtattak, s keletebbre húzódtak vagy félezer kilométerrel. Oda, ahol három or­szág kereskedelmi forgalma keresztezi egymást, s ahol export-import egyaránt biztosítja számukra a megélhetést.

*

Az információk szerint egy kb. nyolc­vanfős, izraeli útlevelekkel érkezett “ke­reskedő-kolónia tartja ellenőrzése alatt a milliárdos forgalmú gócpontot“ – fogal­maz a helyi lapban közölt interjúja beve­zetőjében a provokatív hangon kérdező Nagy Miklós, melyet dr. Hajzer László Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei rendőrfőkapitánnyal készített. A rendőrtiszt a város kereskedelmi életének változását elemzi, majd így folytatja: „Magunk is meglepődtünk azon, hogy egy kb. nyolc­vanfős, izraeli kereskedőkolónia telepe­dett meg a városban. Ezek az emberek általában Örményországból vagy Grúziá­ból kivándorolt zsidók, akik izraeli útlevéllel jöttek ide nyíregyházára, és folytat­ják kereskedelmi tevékenységüket. Tud­juk azt, hogy a piacon egyrészt a pénzvál­tás területét teljesen az ellenőrzésük alá vonták, másrészt az olcsó, bóvli elektro­nikai cikkek árusítása is teljesen a kezük­ben van. Ugyanakkor arról is tudunk, hogy egyre inkább bekapcsolódtak az il­legális tevékenységekbe is.”

Ezt értem, csak azt nem, hogy ezek­nek a következménye jó néhány gyilkos­ság. Gondolom, hogy nem kell nagy jós­tehetség ahhoz, ha kijelentem, ebből lesz még néhány nyíregyházán. Ha pedig ez így van, akkor ebből az is következik, hogy nem teljesen legális tevékenységről van szó. Hihetetlenül nagy haszon képző­dik ott, ezért már lehet gyilkolni. Várható, hogy az izraeli kolónia még nagyobb ha­szonhoz akar jutni, a következmények beláthatatlanok lehetnek, nem kellene megelőzni?…” – s a kérdés folytatódik: „Vannak-e célpontok’: nemzetiség ke­reskedelmi ág foglalkozás okán, gondo­lok a pénzváltásra, az olcsó elektronikai cikkekkel foglalkozókra.”

A rendőrség nem nemzetiségi alapon figyeli az ott folyó eseményeket, hanem a tevékenység alapján figyel.”

Jó, kerüljük el a kellemetlen kicsen­gést, ami a nemzetiségi alapra vonat­kozna. “

Ez az a pont, ahol összegyűröm és a szemétbe dobom a fénymásolt újságcik­ket, majd mégis kiveszem, hogy később idézni tudjam.

*

Ne vegye komolyan – mondja Há­moriné Rudolf Irén, a nyíregyházi piac­iroda vezetője. – Szenzációhajhász, krakéler riporter az illető. Jó néhányan el­zárkózunk már, hogy leüljünk vele be­szélgetni. Tény, hogy voltak feszültségek a grúzok között is, de a fejpénzszedés a sajátjaikat sújtotta, s a pénzváltás amolyan piaci betegség. Az a bizonyos lövöldözés pedig két férfi hősködése volt, nem pedig bandaháború. A külföl­dek, így a grúz zsidó kereskedők jelenlé­te, az egész KGST-piac – ma is így hívjuk – megosztja a város lakóit, de azt senki nem tagadja, hogy kimozdították nyír­egyháza gazdaságát a tespedtségből. Olyan helyeken nyitottak üzleteket – élel­mezés és egyéb szolgáltató szférában ahol azelőtt a kutya se akart boltokat üzemeltetni, s másoknak is forgalmat csinálnak. Munkát adtak embereknek, s ha gond volt velük, hát hasznot is hajtot­tak. A vidéki ember nem a másik vallását nézi, hanem a tisztességét. Hogy hosszú távra rendezkednek-e be? A gyerekeik mellé orosz szakos magyartanárokat fo­gadnak. Ingatlant eddig nem vásároltak, de egész lakótömböket béreinek, és ko­lóniában laknak.”

Akárha Babel odesszai történeteit ol­vasnánk, Benya Krik bandájának legen­dáriumát. Nyíregyházán az előző polgár- mester életre hivott egy alapítványt, melynek segítségével állandó rendőri védelmet biztosítanak a piac árusainak, így itt semlegesítették a feszültségeket. A külvilág szemében azonban a grúz-zsi­dók egységesek. „Bár mi tudnánk úgy megszervezni magunkat, mint ezek” – biccent feléjük, a piac utolsó sora irá­nyába egy helybéli kereskedő, de a Tran­zit stábjának kamerája láttán elzárkózik a további nyilatkozattól.

A piac, a biznesz, a seft az életük – mondja Zóber Jenő, a Nyíregyházi Zsidó Hitközség elnöke. – Nem jönnek ide hoz­zánk, csak ha valami bajuk van. Az utol­só pillanatban derül ki mindig, ha akar­nak valamit. De amikor kérték, csináltunk nekik barmicvet, jiddisolást, ha halottjuk volt, s kérték, lakásra mentünk imádkoz­ni, temetésben közreműködtünk. Mi itt néhány éve beszüntettük a kóser hús áru­sítását, mert csak ráfizettünk arra a pár ki­lóra, amit eladtunk. Amikor ezek feltűn­tek többször felajánlottam, hogy segí­tünk ebben is, intézkedek, ha kell, de ők Debrecenből hozatják a marhát és a ba­romfit is, úgyhogy ez se kellett. Ugyan­annyian vannak tán többen is, mint mi, maguk intézik az ügyeiket Hiába írtam most jantev előtt is levelet nekik hiába fordíttattam le oroszra, s invitáltam meg valamennyiüket közös ünneplésre, nem is válaszoltak rá. Aztán az utolsó pillanat­ban kiderült, hozattak maguknak a nagy ünnepekre egy grúz rabbit Izraelből, és végül mégiscsak idejöttek davenolni hoz­zánk igaz, külön, a kis imaterembe, nem velünk, mert nekik eltérőek a dallamaik az imakönyvük meg a csoda tudja, még mijük. Külön imádkoztak, de erev rasesonekor ötvenheten voltak, s még máso­dik este is vagy harmincan.”

*

Szeptember 26-a, délelőtt 11 óra. Alig minjannyi ember a Mártírok terén a nyír­egyházi nagy zsinagógában. Az Izraelből itt vendégeskedő rabbival megerősített kile a muszáfot imádkozza. A grúzok se­hol. „Itt voltak reggel vagy hatan, aztán mentek a piacra” – legyint Zóber úr.

Honnan jöttetek ide és miért?” – pró­bálok szóba elegyedni a koptatott far­merszerelést, böhöm aranyláncot viselő kamasszal a piac hátsó traktusán. „Izrael­ből, sok lóvét csinálni – feleli fesztelenül és tört magyarsággal, s jellegzetesen dör­zsöli össze ujjait – Itt olcsóbb élni”- ma­gyarázza, majd a boltból héber-orosz ke­veréknyelven kikiabáló apjához kapcso­lódva panaszkodni kezd a helypénzre és a parkolási díjra.

A fiú szabre, és a helyi antiszemitiz­must firtató kérdésre először igent bó­lint, majd később a fejét rázza.

Nyíregyháza jobb, mint Los Angeles” – hajol ki a pult mögül a tulaj, majd cse­kély hébertudásom utolsó cseppig ürí­tem. 22 évig élt Izraelben, utána jeridázott. Grúz zsidó ő is, tudom meg rövide­sen. „A gyerekeink itt tanulnak, ha lesz pamósze, itt maradunk. Ha van pénz, mindenhol jó élni” – mondja az egyszerű zsidó vagy a homo (post)sovieticus kere­setlen tömörségével.

A szomszéd bolt bordó zakós, boros­tás gazdája, Krasztev Péter riporter orosz kérdései hallatán készségesen vál­lalja, hogy nyilatkozzék. Nem zavarja a kamera sem. Az újévi jókívánságra fel­derül az arca, s Minza – ennyit tudunk meg nevéből – beszélni kezd: Korábban Moszkvában élt, testvérei meghaltak az abház háborúban, fiai Izraelben tanul­nak, ő jött csak tovább. Grúziából 1972 óta vándorolnak ki zsidók. Az abház há­ború miatt közülük mára senki nem ma­radt szülőföldjén. A hatóságok nem bánt­ják itt, antiszemitizmus nincs. „Büszkén vallom, bárhol járok is, hogy zsidó va­gyok.” Nem fél a helyi maffiától, mondja, mert ifjúsági bokszbajnok volt. Moso­lyog, majd elkomorul: „Csak az Istentől félek” – tekint az égre Ros Hasana máso­dik napjának délelőttjén a nyíregyházi KGST-piac orosz során, ahol egymás mel­lett sorakoznak a műszaki cikkeket for­galmazó boltok. Büféépület áll a sarkon, ez is „a grúzok” érdekeltsége. Sült halak, saláták, sütemények kínálkoznak a pul­ton. Húsokat nem látni. Talán nem vélet­lenül, jut eszembe a reklámszlogen.

*

Csák József őrnagy, a nyíregyházi vá­rosi rendőrkapitányság bűnügyi osztályá­nak vezetője szerint nem jellemző az interetnikus bűnözés a külföldi csoportok­ra „Az illegális pénzváltáson kívül, mely valóban elterjedt a grúz zsidók között, nincs olyan bűncselekménytípus, ami különösen utalna rájuk. Az Izraelből ide­települtek ellen egyáltalán nem indult olyan súlyos ügyben eljárás, mint védel­mi pénzek szedése. Zárt közösséget al­kotnak, s inkább sajátjaikkal szembeni bűncselekményeik vannak. Kakaskodás szerelemféltésből vagy anyagi jellegű né­zeteltérés, egy-egy ilyen ügyünk van, mely erőszakos cselekményhez vezetett. Gondunk főleg az ukránokkal van. Hogy tizenhat izraelinek nem hosszabbították meg az ideiglenes tartózkodási engedé­lyét, s távozniuk kellett? Maga mondta a számot, én nem ismerem a vonatkozó statisztikát. Tőlük hallotta? Lehetséges. A köznyugalom és a közbiztonság érde­kében valóban mód van a kiutasításra, súlyosabb esetben a kitoloncolásra, és ez speciálisan a külföldi állampolgárságú személyeket szankcionálhatja. Nem él­hetnek vissza a vendégjoggal. Utóbb nem halasztó hatállyal, már határon túl­ról jogorvoslatért folyamodhatnak, s fel­lebbezésükről a független magyar bíró­ság dönt. Azt mondja, szoronganak a bi­zonytalanságtól, mert nem ismerik a jo­gaikat? Erről ők is tehetnek.

A külföldiek jelenléte áldás és átok egyaránt. Valóban lendítettek nyíregyhá­za gazdasági életén, de némi félelmet és ellenszenvet is keltenek. Valamennyiük­ről beszélek, nem antiszemitizmusról van szó, a város lakói egyszerűen a nyu­galmukat féltik.”

*

Este megélénkül a hitközség kis ima­terme. Az itt vendégeskedő lubavicsi rab­bi vezetésével fejezi be az újévi szertar­tást a nyíregyházi gyülekezet Ezúttal Zóber úr közreműködése jóvoltából grúz- és magyar-zsidók közösen imádkozzék a mincha-máárivot.

Meg-megszólalnak közben alig rejtett vagy kézben lóbált mobiltelefonjaik, üz­leti tárgyalást bonyolítanak a „grúzok”, a rabbi rosszallóan rájuk mordul, de nem látni szégyen jelét, hozzájuk nyilván nem jutott még el a marokkészülékekkel kap­csolatos viselkedési kódex, játék és ön­bizalom-erősítő státusszimbólum ez szá­mukra, miként az ötezres kötegek, ami­ket egymás kezébe számolgatnak, vala­hol az Ávinu Málkénu és az Álénu között. Feltörekvő, valahol végre megkapasz­kodni vágyó vándorok egyelőre, akik gye­rekeik mellé magyar nyelvtanárt fogad­nak, s legfőbb panaszuk, hogy a hivata­los ügyintézés során a nyelvi akadályok alig leküzdhetők számukra. Volt már ez így vagy másfél-két évszázada? Hogy akkor se került könnyen letelepedési ok­mány zsidók számára, és ma is gond a tartózkodási engedély? A hivatal hivatal, az idegen meg idegen, s legfeljebb ab­ban reménykedhet, hogy a kölyke már nem lesz idegen – valahol.

*

Hávdolót csinál a rabbi, bekapcsolhat a kamera, asztalhoz ül a grúz-zsidókat reprezentáló társaság. „Szóvivőjük”, Icig Dvir beszél: „Szolgáltam az izraeli hadse­regben, tanultam, mindenen keresztül­mentem. Mi, zsidók most bejárjuk Euró­pát. Kipróbálunk ezt-azt. Meglátjuk, mi­vel lehet itt kereskedni, fia nem sikerül, hazautazunk vagy tovább állunk Itt mindenki csak magyarul ért. Ez a legfőbb gondunk. Lakást, üzletet bérelünk, de nem tudjuk mi a jövőnk. Dolgozni jöt­tünk, de nem tudjuk mit szabad, fia megtennék, hogy lefordítanák a legfonto­sabb jogszabályokat, melyek ránk vonat­koznak, az nagy könnyebbség lenne. Most itt vagyunk, gyerekeink nagy része Izraelben tanul, de akad, aki Moszkvá­ban taníttatja fiait. Addig maradunk, amíg szükség van a munkánkra és lehetőség a tevékenységünkre, amíg nem bánt minket senki. “ Amikor kikapcsol a kamera, oldódik a hangulat. Zóber úr összedugja a fejét Icig Dvirrel, ritka pilla­nat ez, a riport erejéig összegyűlt „grúz” társasággal végre mód nyílik egy kis meg­beszélésre. Az öreg megragadja az alkal­mat, hogy rendszeresebb látogatásra hív­ja fel őket. A beszélgetés után sem sok­kal optimistább, de talán megenyhül ki­csit „A templomot magunk újíttattuk fel, de nemrég ők is snóderoltak vagy har­mincezer forintot. Kaptunk tőlük faliórá­kat is. Nem nagy érték, de mégiscsak gesztus. Mit mond? Hogy a fiukból ma­gyar-zsidó lesz? Hogy már tudnak magya­rul? Hogy a mi hitközségünk fog majd beolvadni az övékbe? Hát… Azért mégis­csak eljöhetnének néha.”

*

Sábbosz súvó – már újra Pesten, a He­gedűs Gyula utcai zsinagógában. Fél ti­zenegy lehet, most veszik elő a tórát, s in­dulnak körbe, lejnoláshoz készülődnek a hívek. Klein Ervin kántor vállán a tóra, mögötte Lőwy Tamás rabbi kíván jó szombatot a híveknek Odaférkőzöm én is a padsor széléhez, utánuk lépek taleszom rojtját hozzáérintem a tekercshez. Ahogy felpillantok, látom, a hátsó sorban hihetetlen kontyba csavart, koromfekete hajú asszony várja, hogy odaérjen a me­net. Több gyerek hangoskodik héberül körülötte. A nő szája széle feketével ki­húzva, divatjamúlt, világoskék kartonru­ha feszül termetes idomain bőrkabátja alatt Öntudatos arccal érinti meg a tórát, majd feltűnik még néhány hasonló, égő­fekete szemű asszony, s ugyanígy tesz­nek Egyikük apró gyerekein fekete, sokcipzáras bőrdzseki. Ötéves forma kisfiú szalad a sameszhoz, héberül magyaráz neki, mutogat húgára. Az öreg készsége­sen nyom kezébe még egy obligát Bala­ton szeletet, az előbb nyilván elkerülte figyelmét az új jövevény, ezért nem osz­tott neki csokis nápolyit. Mint idős mento­romtól megtudom, minden szombaton itt feszítenek az asszonyok a gyerekhaddal.

Kifelé ballagunk a templomból. Az ajtó mellett vastagon kifestett, fiatal nő ül, egy babakocsit rázogat. Sír a gyerek, tán azért nem megy beljebb. A takarók kö­zött egészen apró csecsemő, nyilván már itt született. „Gut sabesz”, mondom a nőnek „Sabbat salom”, válaszol büsz­kén, leírhatatlan oroszos akcentussal.

*

Kol Nidrekor körbepásztázom a temp­lomot, kíváncsi vagyok, hányan vannak jelen közülük. Örülnék, ha gyerekek is feltűnnének, játszhatnának lányommal, aki egy ideig kíváncsian figyeli a forgata­got, majd miután magyarázatomra rá­döbben, a böjt azt jelenti, hogy ma este nem kínálja meg a samesz Balaton sze­lettel, kissé érdeklődését veszti. Egy ide­gen lubavicsert látok jellegzetes szakál­lal, e helyütt szokatlan kaftánban és ka­lapban, ahogy az egyik „grúzzal” beszél sietős izgalommal, majd eltűnnek.

Megkezdődik az istentisztelet. Ráhan­golódnék az ünnepélyességre, de olykor lázasan kell tudakozódnom, hol tartunk, mert időről időre elveszítem a fonalat. A rabbi drósét mond, ám egyszerre külö­nös morajlásra leszek figyelmes. Talán mert az imént suttogta valaki a közelben, hogy a zsinagógával szemközti, a fradis hátvéd Simon sörözője afféle skinhead- tanya, s előfordult már, hogy randalíroz­tak a beszívott kopaszok, némi izgalom fog el. Ahogy körülnézek, mások arcán viszont egyértelmű félelmet vélek felfe­dezni. Nyakak tekerednek, fejek fordul­nak a kijárat felé. Másodpercek alatt esé­lyeket latolgatok, de aztán egyre erősebben hallani a különös zajokat, egyre felismerhetőbbé válnak a ritmikus hangok. A templombejárat mellett kialakított kis imaterem lefüggönyözött üvegajtaján szűrődik át a monoton zörej, elnyomva a rabbi beszédét is. „A grúzok”, súgnak össze többen, és különös, tartózkodás­sal vegyülő elismerés tükröződik halvány mosolyukban. Valamivel később hátra­sétálunk – hátha mégis akad gyerektár­saság -, s a szépen berendezett bész medres oldalajtaján bepillanthatunk. Hihetetlen látvány és hangulat. Tömve a kis terem taleszba burkolt férfiakkal, ahogy saccolom, legalább hatvanan-hetvenen lehetnek, s olyan hangorkán fo­gad, amilyet honi imaházban még nem hallottam. Ezek nem smúzolnak, ezek tényleg imádkoznak. Résnyire nyitjuk az ajtót, megmerítkeznék áhítatukban, de láthatóan maguk akarnak lenni, saját úzus szerint folytatni a dolgot. A gyere­kek se mozdulnak, a fürkésző pillantá­sok se marasztalnak. Behúzom az ajtót, s oldalt lépve még egy kicsit nézem őket. Ahogy visszamegyünk a, zsinagóga nagy­termébe, s a máhzorban lapogatok, hogy behozzam a lemaradást, egyre csak az jár a fejemben, hogyha el is zárkóznak még mostanság, s talán a helybéli zsidók sem rajonganak jelenlétükért, a mi pers­pektivikus érdekünk lenne, hogy „a grú­zok” egyelőre csak jól, majd előbb-utóbb otthon érezzék magukat akár Nyíregyhá­zán, akár Budapesten.

Címkék:1996-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Sárközi Mátyás

Napló Egy sűrű hét Budapesten Londonból újabban kora regge­li repülőjárat indul Budapest­re. Sajnos fél ötkor kell kelni, hogy elérje az...

Megtörtént…

Villamosra várok a megállóban. Hozzám lép egy erős pofacsontú, le­lógó bajszú, középkorú férfi, olyan, mint a karikatúrák mélymagyarja. Megszólít: -...

Close