Szombat előfizetés 2017

Posztmodern zsidóság

Írta: Szántó T. Gábor - Rovat: Archívum, Hazai dolgaink

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A Yahalom Zsidó Szabadegyetem a zsidó önismeret tisztázása érdekében az aláb­bi körkérdést intézte a zsidó közélet szá­mos reprezentánsához azzal, hogy a vá­laszokat az Országos Rabbiképző Intézet 1995/96. évi évkönyvében megjelenteti: „Minthogy jelenleg, a XXI. század küszöbén a történeti fordulatok következtében magyarországi zsidó (vallási) újjáéledésnek lehetünk ta­núi, kérdezzük, hogy mi az Ön nézete:

a) az ortodox

b) a neológ

c) és a reformzsidóság vallásossága kérdéseiben, mind az elmélet, mind a gyakorlat tekintetében?

d) A jövendő zsidó élet vallásos tar­talmául és céljául melyiket/melyeket tartja iránymutatónak?”

A megkérdezettek között szerepelt folyóiratunk főszerkesztője is. Az össze­állítás előzeteseként, a Yahalom Zsidó Szabadegyetemmel egyeztetve közöljük írását.

Kedves Barátaim! Megtisztelő felké­résetek nyomán igyekszem vála­szolni a Yahalom körkérdésére laikus civil zsidó­ként, nem készen kapott magatar­tásminták folyta­tójaként, a hagyomány felé intellektuális okokból közeledőként, a vallásos gyakor­latot igen töredékesen, igen hiányosan követőként. A vártnál talán kissé hosszabbra nyúlt írásom – ezért elnézést kérek -, de úgy látom, nem felelhetők meg a kérdések, csak távolabbról neki­futva, a szélesebb zsidó társadalmat is érintve, valamint az intézményi hátteret is szemügyre véve.

Vitatnom kell a bevezető mondatotok­ban megfogalmazódó állítást, miszerint „…(vallási) újjáéledésnek lehetünk tanúi” a honi közösségben. Fajdalom, ennek nyomát sem látom. Ami van: maradék – a maradék maradéka. A Vészkorszak előtt születettek egyre vékonyodó rétege, amelynek többé-kevésbé még szervesen, l’dor v’dor épültek életébe a vallásos lét rituális és spirituális kellékei. Ahogy kell. Ez a nemzedék olyan tudás legutolsó bir­tokosa, amely – ismert okok következté­ben – nem örökítődött át a következő ge­nerációra, s amely nélkül a zsinagógái lét tovább nem folytatható. (E nemzedék napjaink hitközségi politikájáért ugyanak­kor súlyosan felelős, már amennyiben egyáltalán átlátni képes a nevükben foly­tatott jövőképtelen ügyvitelt, de ez más lapra tartozik, s már az ő utódaik felelős­ségét feszegeti.)

A Martin Buber gyűjtötte haszid törté­netben a rabbi, a Messiás jöttét hírelők biztatására kinéz szobája ablakán, és le­mondóan csóválja fejét, nincs itt, mond­ja, nem látok semmi változást

Ez, itt, közvetlen példázat.

*

Nincs változás. Ami van, szervezetek veze­tőinek önigazoló dokumentációja, mellyel választóikat és szponzoraikat nyugtatgat­hatják. Vegetáció. Megkockáztatom, egy lehetséges eredménnyel: a meglehetősen amorf és (ön)tudatlan, érzelmi s nem szel­lemi alapon azonosuló zsidó társadalom biológiai fenntartásával, ami nem lebe­csülendő önmagában sem.

A keserű hang oka a magasabb el­várás.

Hat év telt el a közép-kelet-európai poli­tikai fordulat óta, de nemhogy nőne, csök­kent a zsinagógalátogatók száma, nem ébreszt virtuális közösségünk körében vonzalmat az intézményes zsidó lét, ezen belül a vallásos élet különösképpen nem.

Nincs igazi kommunikáció a hitközség és a szervezeteken kívüli zsidó értelmi­ség között, mely utóbbi szinte teljesen hiányzik a vallásos életből, s nincs esély konvergenciára rövidtávon. A hitközség jelenlegi vezetésének (bár ez ugyanígy igaz más szervezetek viszonylatában) nem is áll érdekében friss erők bevonása a tényleges döntési centrumokba, mert az esetleges szembesítés és a szembesü­lés által az ő pozícióik gyengülhetnének.

A „nem zsidó zsidók” nincsenek moti­válva, hogy közelebb kerüljenek a szerve­zett zsidó élethez, s az esetenkénti botrá­nyokat azért érzékelve és értékelve, Indo­koltnak is látják távolságtartásukat, nél­külük azonban évtizedekre elodázódhat a változás esélye. Beárnyékolja ez az esélylatolgatást éppúgy, mint az a triviális tény, hogy a nemzedéki láncszem kiesé­se, valamint a többi évtizedes ideológiai agymosás következményeképpen a for­mák üresek és idegenek, az idea minősé­gi kalauzok hiányában át nem élhető, pra­xisa el nem sajátítható.

A rendszeres zsinagógalátogatás, a nüszach ismerete még mindig nem comme il faut értelmiségi körökben. A képzettsé­gük, szellemi kvalifikáltságuk, financiális erejük folytán leginkább alkalmas csoport, a ma negyvenesek helyén fájó űr tátong a hitéletben. Sok esetben lelkiismeret-furdalásként jelentkezik náluk a nem hitt hit, a nem vallott vallás, ezért gyermekeiket va­lamelyik zsidó iskolába küldik, s nagyobb rendezvények, bálok idején pofafürdőt vesznek, s elfeledkezvén arról, hol van­nak, még jól is érzik magukat.

Ki kell mondani a gondolatmenet ele­jén: ha nem következik be vallási rene­szánsz, s a zsidó iskolák vagy ezer növen­dékének és majdan utódaiknak legalább egytizede nem kötődik előbb-utóbb a zsi­nagógái léthez (ki mástól várható ez in­kább?), akkor lezárul egy fejezet a ma­gyar-zsidóság életében.

Az utolsó.

Ami utána jön – jótékonysági hangver­senyek, talk-show-k, holocaust-megemlé­kezések és Függetlenség napi kerti mulat­ságok – legfeljebb epilógus.

*

A rabbik nem nyúlnak a potenciális hívek után, nem könnyítik meg az utat a zsina­góga felé, nem lélekvezetők ezen a ko­rántsem sima úton. Nem részük igazi megbecsülés, de nem fenyegeti őket számonkérés sem. A hitközségi hierarchia bombabiztos óvóhelye a kontraszelektált vezetésnek – vallásinak, világinak egy­aránt. Kéz kezet piszkít, holló hollónak nem vájja ki szemét. Egymás túszai – a másikon nem hajtják be tartozásaikat. Nincs hitközségi autonómia – különösen súlyos gondja ez a neológiának a rabbi nem választható, a központ delegálja, a kile meg eszi, nem eszi, nem kap mást. A hitközségi körzetek nem is igénylik az önállóságot, anyagilag előnyösebb szá­mukra ez a függő helyzet, melyben sok­szor érezhető, hogy képviselőik feláldoz­zák a szabad szólást financiális előnyö­kért. Mutatis mutandis igaz ez az „önálló” vidéki hitközségekre, melyek reprezen­tánsai nagyobb horderejű szükségleteik miatt – néhány tiszteletre méltó kivétellel – szintén az aktuális hitközségi csúcsve­zetés szavazógépeként működnek.

Ha távozna a rabbi vagy az elnök, az csak botrány és kibékíthetetlen szemé­lyes ellentét következménye lehet. (A köz­ismert történeteket a szóbeli hagyomány őrzi, szemérmes annalesek nem jegyzik fel azokat.)

A neológ hitközség vezetése súlyos szerepzavarokkal küszködik. Részben zsidó világszervezetek mágneses erőteré­ben hánykolódva, részben a friss demok­rácia „átkaival” (szabad sajtó, politikai el­lenfelek stb.) küszködve, s mindezek okaként saját szellemi erőfonások híján képtelen a méltó képviseletre. Amit tesz (zsinagóga-felújítás, temetőrendezés vi­déki önkormányzatoktól összelobbyzott pénzforrásokkal, szociális ellátás, a kasrusz minimumának biztosítása stb.), szükséges és dicséretes, ám a nyugati sajtó által előszeretettel feltupírozottan tálalt, s a hitközségi vezetők részéről ön­elégülten nyugtázott „zsidó újjászületés­hez” elégtelen.

A kérdés mármost csak az, mi a jobb: frissen festett, kongó templomok – in­kább múzeumok – hívek nélkül, vagy hí­vők templom nélkül. Nem hamis dilem­ma ez, csak a kérdés sarkított. Látványos eredmény a jelennek, a választás előtt különösen időszerű, a jövő meg ráér, vár­jon. Zsinagógát renoválni egyszerűbb, mint megtölteni bálbószokkal. Erre céltá­mogatás jár és fotók a lapokban, utóbbi­ra nem áldoz senki. Pedig ha lennének hí­vek, előbb-utóbb berendeznének akár egy szobát, s kerítenének egy széfer Tó­rát is. Ám itt, bár súlyos, csak közvetett a ’ hitközség világi vezetőinek felelőssége.

Sok rabbi között elvesz az a néhány báltsuvá is, aki nem riadt vissza, hogy még a mikvébe is alámerüljön.

*

A neológ hitközség alapszabálya abszurd helyzetet eredményez. Választott elnö­kök fölé magasodó választott ügyvezető igazgatót, aki gyakorlatilag egyszemélyi, teljhatalmú ura az intézménynek, mert nem munkajogi felelősséget viselő alkal­mazott, akin tettei számon kérhetők, de médiaszemélyiség, aki reprezentál, ezért óvni kell, mert általa ítéltetik meg a közösség is. A felelősségire vonás), a kont­roll, a nyilvánossá az ügyek átláthatósá­ga legfeljebb írott malaszt, s az sem okoz szívfájdalmat, ha olykor az általa őrzendő alapszabályt hágja át a hitközség vezeté­se. (Pl. azt a rendelkezést, amely szerint választott tisztségviselő nem lehet egy­idejűleg alkalmazottja az intézménynek.) S ugyan ki is kémé számon a mulasztáso­kat a belterjes, uram-bátyám viszonyok közepette?

A hitközség csúcsvezetői – mandátu­mukat messze túllépve – nagy vehemen­ciával, elhamarkodottan és elavult vulgárcionista frazeológiával foglalnak állást ideológiai kérdésekben ahelyett, hogy korrekt módon szembenéznének a jelen­nel, az általuk képviselt közösség irányult­ságával, s azzal a ténnyel, hogy a Vészkor­szak és a kommunista diktatúra olyan csa­pást mért a magyar-zsidó közösségre, amely igen hosszú lábadozást kényszerít rá, annak biztos reménye nélkül, hogy va­laha is visszanyerné egészségét.

Akik ráolvasással, amputációval kíván­nak bizonytalan esélyű, de az egyetlen le­hetséges kiutat jelentő, lassú terápia he­lyett gyógyítani, hályogkovácsok. (Utal­nék itt Turán Tamás alapvető fontossá­gú, s kellően azóta sem végiggondolt esszéjére, az Egy járóbeteg panaszaira a Szombat 1992. márciusi számából.) Ha mindezt ráadásul nem hittel, de vélt ha­talmaknak való megfelelés szándékával művelik, tettük erkölcsileg is kétségbe vonható.

Megoldatlan kérdések tömkelegét rug­dossák (s rugdossa, aki nem emel szót) a szőnyeg alá, immár fél évtizede. Egy rab­bi, ha lenne, kinézne szobája ablakán, s fejét csóválva mondaná, nincs itt semmi változás. Gondolkodni kellene, ha szük­séges, bevallani a tanácstalanságot, hosszú távra tervezni, segítséget Kérni, szakembereket képeztetni ott, ahol erre megvan az intézményi, oktatói háttér, ha kell, importálni, s csak jóval ezek után megszólalni.

*

Nem az egykori ortodoxia folytatásakép­pen az a mai, csak a neológiához képest. Ötezer tagról nyilatkozik egy héber lapban az újra „autonóm” Budapesti Orthodox Hitközség elnöke, ám aki nem valótlan tényt közöl, legfeljebb száz idetartozó hívőről tudósíthat, (nem vigasz, hogy a neológ vezetők is torz adatokat tudatnak a nyilvánossággal, a hitközségi tagok szá­mát öttel szorozva fel, mondván, ötfős családokkal számolnak, ahol általában egy ember fizet hitközségi adót. A létszám ma reálisan körülbelül ötezer-ötszáz fő.)

A létező ortodoxia itt és ma – tisztelet a kivételnek – kevés vezető tisztségviselő monopóliumokra épülő üzlete, s néhány ténylegesen vallásos hívő kényszerű gyü­lekezőhelye, akik liturgikus okok s a kasrusz intézménye folytán kötődnek e szer­vezethez, mert nincs másik, ahol morális engedmények nélkül lehetnének igazi ré­szesei egy hagyományőrző közösségnek.

*

Nekem fontos az ortodoxia, melynek szi­gorú hűsége, példaadó valláserkölcse ideális esetben széles látókörű világi mű­veltséggel párosul. Itthon nem látom en­nek jelét, a kevés kivétel sajátos életrajzi okokkal magyarázható, fontos a jelenlé­te, mert a zsidóság hitelét adja, szellemi megalapozottságát, s állandó viszonyítási pontként, „felettes Én”-ként tekinthetünk rá. Mit jelent itt és ma az ortodoxia – nem tudom. Mit kellene jelentsen? Gondolom, ugyanazt, mint másutt, magától értető­dően helyi kulturális ízekkel fűszerezve.

Nekem fontos a neológja, hiszen a min­dennapokban élek, s számomra már az is súlyos kihívás, megoldandó életprogram, hogy a „neológ” elvárásoknak eleget te­gyek. (Bár nem tudom igazából, mi a neo­lógja, pontosabban honnantól neológ va­laki, s nem ortodox, túl a zsinagógavá­lasztáson s a preferált liturgikus eleme­ken, mert ami e téren ma Budapesten zaj­lik – Hanna-Shalom éttermek korábbi vi­szálya, a Frőhlich-cukrászda kálváriája -, az megint csak vastagon üzletről s nem hitelvekről vagy vallásos gyakorlatról szól. Kétségtelen ugyanakkor, hogy rajta­kapható egy inkább társadalmi rétegzett­ségen, mentalitáson, politikai értékrendszeren nyugvó, mintsem vallásirányzat- hoz fűződő azonosság mely a magyar neológiát konstituálja.

Azért is fontos a neológia, mert ha hívei jó része nem is felel meg a rituális elvárá­sok akár csak „neológ” szintjének – s ez a jövőben sem változik, mindig is lesznek nagyünnepi vagy másodhetes zsidók, s itt nincs sajnos szükség idézőjelre -, intézményrendszere, közéleti súlya révén ennek van legnagyobb esélye a magyar-zsi­dó társadalom újjászervezésére, s azért is veszélyes jelenlegi állapota, mert az asszimiláns és a nem-zsidó nyilvánosság felé egyaránt ez jelképezi „a” zsidóságot

Nekem fontos a reformzsidóság mert bár minhagja (nincs ilyen, tudom, min­den reformközösség maga építi fel alap­vetően elfogadott normák bázisán), vagy amit ebből ismerek, nem testesíti meg azt az ideát, mely a judaizmusban megra­gad s mely számomra a zsidóságot jelen­ti, de magától értetődően el tudom fogad­ni, hogy más számára ez a komfortos. Az itthon működő reformok dinamikus, jó hangulatú, igazi közösséget formálnak, tevékenységük jelentős, és jelzésértékű, hogy hitközségük (bár politikai okokból egyesületi formában működik) az egyet­len vallási alapon álló zsidó szerveződés, mely a Vészkorszak után született, s for­málisan is bejegyeztetett.

*

Aki a parlagon heverő, potenciális zsidók­ból reálisakat formál, bármely irány­zathoz csatlakozókat is, fontos ügyet szolgál.

Posztmodem álláspont ez, tudom. Nincs egyértelmű válasz, nincs kizáróla­gosság csak párhuzamos értékvilágok, a „valamihez képest” elrelativizált különb­ségek. A határokat persze meg lehet húz­ni. Fájnak az elveszők, s hiányoznak az el­menők. Honi viszonylatban érvényes iga­zán álláspontom: rajtunk itt és ma min­den változás csak segíthet. Posztmodern zsidóság: a három irányzat együttes jelen­léte szükséges, meg a többi, más koordi­náta-rendszerben leírható organizációké, hogy visszamarkoljanak valamennyit a semmibe hulló magyar-zsidóságból. (Liberális-asszimiláns-intellektuel barátaim, itt kéretik pikáns párhuzamokat vonni; vannak: rosszabb pillanataimban nemzethalál-vízió nyomaszt.) Az elkövetkező két-három emberöltő idejére elnapolhat­juk a választást, mert nem is vagyunk ab­ban a helyzetben, hogy választhatnánk.

*

Ám hogy ne hárítsam el az igazi, a konk­rét kérdésre adandó választ sem, tudni­illik hogy a jövendő zsidó élet vallásos tartalmául és céljául a fent említett irányzatok közül melyiket/melyeket tartom iránymutatónak, veszek egy nagy levegőt, és vizionálok.

Fontosnak tartanám az öltözetében is hagyományőrző ortodoxia jelenlétét, pénz­alapok szisztematikus előteremtése nyo­mán tanházak működtetését, kezdetben vendégoktatókkal s akár vendéghallga­tókkal. Példának okáért olyan ros jesivával, mint a néhány évvel ezelőtt iskolát alapozó, a Budapesti Orthodox Hitközség vezetőinek önérdekű uralmát és hatalmi visszaéléseit bíráló, s ezért ezek által elül­dözött Jakov Joszéf Singer rabbi,

Örömmel venném, ha lenne Budapes­ten egy kólél, ahol kezdetben külföldi zsi­dó fiatalok kapnának szállást, hogy tanul­janak, s majdan taníthassanak. Legyenek asszonyaik és gyermekeik, tartsanak el legalább két kóser hentest, pékséget és vegyeskereskedést, kocsmát és éttermet. Lehetőleg egykor Magyarországról eltávo­zott család leszármazottai legyenek, hogy úgy érezhessék, esetleges meggyökerezésükkel helyreáll a történelmi folytonosság.

Örömmel látnám azután elterjedni a slampos terminológiával modem orto­doxnak nevezett, eredetileg Izraelben je­lentkezett, horgolt kipás, akár farmert és színes pólóinget viselő, fiatal típust, amely otthon van (lehet) a hagyományos irodalomban, a vallásos praxis élete szer­ves részét képezi, szintúgy a világi tudo­mányok ismerete, s amely egy új minősé­gű hazai neológja letéteményese lehetne. Ösztöndíjak szükségesek, melyek segít­ségével akár a judaica terepén is képez­hetné magát, ám inasévei után, ha meg­járta a zsidó világ centrumait, itthon talál­na célt életének.

Ez az irányzat megtalálhatná a hangot a „fekete” ortodoxiával, de éppígy az asszimiláns családokból visszatérő, legfeljebb kulturális identitású ifjakkal is. S amely­nek általános tájékozottságán túl a klasszikus zsidó szövegek (eredetiben). Patai Múlt és Jövője, a Javne-könyvek szellemisége, a Libanon, Pap Károly, Tá­bor Béla, Komor András, Komlós Aladár, Zsolt Béla és nádas Péter, Bialik, I. B. Sin­ger, Danilo Kis és Philip Roth írásai egy­aránt műveltségéhez tartoznának, értel­mezhetők és értelmezendők lennének, s nem egymást kizáró, de feltételező – a zsidó lét sokarcúságát bizonyító – doku­mentumoknak tartanák azokat.

Legyen az ortodoxok kaftánja vagy fe­hér ingeik, fekete öltönyeik puritánsága a városkép része éppígy, mint a színes kipa, amit viselői nem vennének le az ima­házból, iskolából kijövet, mert számukra természetes állapot, hogy nem demonst­rálnak, hanem csak úgy vannak, s létük része e viselet, mint a Krisztus-hívőnek a keresztvetés a feszület láttán. Mert ha az egykorvolt vidéki zsidóság helyére telepí­tendő, s egy nemzedéken belül anyagi és szellemi támogatással magyar-zsidóvá ér­lelődő oroszországi bevándorló tömegek léte csupán álom – kévésünk vágy- s a magyar nácik rémálma -, akkor nem marad más, mint az egyébként minden világvárosi adottsággal rendelkező Buda­pest. Egy kozmopolisz arculatához pedig hozzátartozik a kipát hordó fiatalok, vagy akár strájmlit viselő haszidok látványa, s az akár szekularizálódott zsidó virilisták pénzén fenntartott jesiva.

Ha van Golders Green Londonban, Crown Heights, Williamsburg és Borough Park New Yorkban, Marais Párizsban, ta­lán lehetne még, újjá kell születnie a pesti gettónak is.

Kellene lennie magyar ortodoxiának, hogyha belőle valaki kiszakad, még neo­lóg lehessen. S ha valakinek ez is túl nehéz, de a zsidóság köteléke mégsem engedi elszakadni, lehessen reform, s tartozhasson még vagy tucatnyi szerve­zethez. S mert a zsidóság ezen építmé­nyét koncentrikus körökként képzelem el, és saját mulasztásaim folytán mé­lyen átérzem a „…készítsetek kerítést a Tórának” (Pirké Ávot I. 7.) felszólítás igazát, az egész konstrukció fennmara­dása érdekében a legbelső körök mar­káns, a többiekre is kiható jelenlétét igényelném elsősorban.

*

Rabbik, tanítók, teoretikusok, törté­nészek és „jewish professional”-ek szükségeltetnek (újra)definiálni a vallá­sos élet irányzatait, tisztázni alapelve­ket, az árnyalatok egymáshoz való vi­szonyát, megteremteni és arcot adni e közösségnek. Ezek képzése égető fel­adat, melynek belföldi intézmények képtelenek kielégítő módon eleget ten­ni. Emberanyag, szakirányú műveltség közéleti morál, működő szervezetrend­szer és tőke – mindből nyomasztó hiányt szenvedünk.

Nem bízhatunk olyan támogatókban, akik használtcikk-piacnak tekintik térsé­günket, ahol bóvlijaikat vagy csökkent ér­tékű termékeiket kiárusíthatják, s olcsó propagandával, magas ár ígérgetésével friss áruhoz juthatnak, csak azokban, akik elkötelezettek a genius loci iránt (mert, ahogy egy évtizedek után hazatele­pült öreg ortodox mondotta egy dróséjában: „itt a temetőkben oly vastag a szent­ség hogy vágni lehetne”), s nosztalgiá­juk, valamint az újrateremtés iránti olthatatlan szenvedélyük folytán a jelenbe in­vesztálnának.

Új s helyben maradó magyar-zsidósá­got teremteni egyénről egyénre szabott feladat is valamennyiünknek; öntudatuk­ban nem kérkedő, de biztos, elkötelezett és felelős gondolkodású ortodoxok, neo­lógok, reformok kerestetnek.

*

Szabolcsi Bence írta a harmincas évek­ben: „Hogy magyar zsidóság van-e, lesz-e, nem tudom; de hogy volt, az bizonyos.”

Sorai ma is érvényesek. Hogy lesz-e? Nem tudom. Ha igen, akkor már ma­gyar-zsidóság lenne jó, így, kötőjellel, nem jelző és jelzett szó alárendelő vi­szonya által, de önálló entitásként. A bel­ső tagolódása pedig ehhez képest iga­zán másodlagos.

Mert ez is kérdés; ha lehet, ez a kérdés. Pesszimista nézőpontból a magyar-zsidó Zeitgeist inkább ezt löki felszínre.

Aki benne él, adott pillanatban testkö­zelből, fájdalmasabban merülnek fel szá­mára kora és közege kérdései, nyomasz­tó gondjai, nem elsősorban önmaga miatt kell őszintén és lelkiismeretesen felelnie rájuk, hanem a megoldandó problémák jelentősége okán.

Ha írok, a véleményemet mondom, s törekszem pontosan fogalmazni. Ez oly­kor érdekeket sért. Ha kérdeznek, vála­szolok. Ti kérdeztetek. Én csak válaszol­tam.

Címkék:1995-11

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Olvasóink írják

Hangverseny Galántán A Csemadok galántai területi választ­mánya a művelődési központban kon­certet rendezett a rechovoti Haderei-Ron és a galántai Kodály Zoltán...

Summary

The "Home Affairs" section of the no­vember issue of Szombat begins with art essay by Gábor T. Szántó, written in...

Close