Szombat előfizetés 2017

Politikai vitustánc a terror árnyékában

Írta: Gadó János - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Izraeli választások

Izraelben a politika az Európában megszokotthoz képest többszörös sebességgel pörög. Az országban átlag másfél évente tartanak új vá­lasztásokat a fékezhetetlenül száguldó események miatt. A miniszter- elnökök (Netanjahu, Barak) hullanak, mint a legyek. A pártok vad sebességgel emelkednek és zuhannak alá. A választásokon most har­madik és negyedik helyen végzett két párt, a Sinui és a Sasz tíz éve még sehol sem voltak. Az sem biztos, hogy Amram Micna, aki alig két hónapja áll a Munkapárt élén, helyén lesz még e sorok megjele­nésekor. A párt történetének legsúlyosabb vereségét szenvedte el, amiért sokan Micna fejét követelik. Az izraeli politikában csak a Likud és a Munkapárt tartós dualizmusa jelent valamelyes folytonosságot.

Szinte a semmiből ívelt föl a Sinui párt, amely egy kicsit Tommy Lapid, magyar származású politikus és médiasztár one man show-ja. Fő programja a zsinagóga és az állam szétválasztása: polgári esküvő és temetés, a jesivák növendékeire is kiterjedő katonai szolgálat. A Sinui a Nyugat-Európában mostanában ta­pasztalható idegenellenes „rene­szánsz” távoli izraeli rokona. A párt a multikulturalizmusból, az „idegen szép” szlogenből kiábrándult európai származású izraeli középosztálybeli­ek szavazataival nőtt nagyra – miköz­ben az „izraeli SZDSZ”, a Merec párt, a multikulti zászlóvivője lehanyatlott. A háborús időkben az emberek nem vevők a „mindenki a testvérünk” ide­ológiára.

Jelentősen visszaesett a Sasz, a szefárd zsidóság vallásos pártja, a Si­nui másik nagy ellenlábasa. A Sasz az elmúlt években az etnikai sérelmi po­litika és a vallásos megújhodás hatékony fegyvereivel vívta ki magának a harmadik helyet a Kneszetben. Kiterjedt szociális intézményrendszerével a szegények tízezreinek nyújtott hatékony segítséget, akik persze ezt szavazataikkal hálálták meg. Mindehhez a pénzt az állami büdzséből csikarta ki. Ám a két éve dúló háború miatt egymást érik a költségvetési megszorítások, így a Sasz egyre kevesebb pénzt tud szétosztani. Maga a háború pe­dig további szavazókat vitt át a Likud táborába, akik most az etnikai­-vallási azonosságnál fontosabbnak tartják a nemzeti összetartozást, az ország védelmét

Az izraeli választások napján mondta el Bush amerikai elnök szo­kásos évi beszédét az „Unió helyzetéről”. Amikor kijelentette, hogy „Amerika méltó választ ad a külső fenyegetésre” – a Kongresszus képviselői – demokraták és republikánusok – állva tapsoltak. A sok­féleképpen megosztott, örökké marakodó izraeli Kneszetben ilyes­mi elképzelhetetlen. A Merec párt képviselője soha nem tapsolna állva Saron miniszterelnöknek, bármit is mondjon az ország védel­méről – holott az Izraelt fenyegető veszély összehasonlíthatatlanul nagyobb. Másfelől elképzelhetetlen, hogy befolyásos amerikai poli­tikus ilyesmit mondjon: „meg kell érteni az Al Kaidát is, hiszen az iszlám világ jogos haragját fejezik ki.” Izraelben viszont a két éve pusztító tenor és a palesztin média szüntelen zsidóellenes uszításai ellenére is számos befolyásos baloldali politikus hangoztat önosto­rozó szólamokat: „a palesztin tenor oka az izraeli megszállás, Izra­elnek vissza egyoldalúan kell vonulnia” stb.

Az izraeli politikai élet – az ország történetének talán legsúlyosabb háborúsága közepette is – súlyosan megosztott.

Az izraeli társadalmat hatalmas erővel szaggatják a zsidó világot megosztó feszültségek. Lelkes modernizáció, minden progresszív esz­me fölkarolása egyfelől, másrészt szenvedélyes ragaszkodás a Tóra és a hagyomány világához: ezt az antagonizmust a szekuláris és a hagyományőrző pártok éles szembenállása tükrözi. A különböző orszá­gokból érkezett bevándorlók közti feszültséget az etnikai pártok (a val­lásos szefárd Sasz, az „orosz” Jiszrael Ba’alija) jelenléte mutatja. Ter­mészetesen itt is jelen van a nyugati világ klasszikus politikai tagoltsá­ga: a jobb- és baloldal. Izraelt a háború miatt súlyos gazdasági válság gyötri. Megtalálhatóak a nyugati világból mindenütt ismert politika korrupció tünetei is. És legfőképpen: maga a háború, amelyben Izra­el ismét csak „élen jár”’ – arab szomszédai két éve olyan, a palesztin civil lakosságot felhasználó terrorista hadjáratot folytatnak ellene, amelybe Amerika és Európa még csak most kezd belekóstolni. Ez a harc nem egy, a ma is folyó soktucat háború közül: az izraeli-arab konflik­tusra a fél világ vetíti rá előítéleteit, in­dulataik Az arab világban gátlás nél­kül tombol az antiszemita propaganda, de Nyugat-Európa mértékadó saj­tójában is szalonképes – ha nem is többségi – az a vélemény, amely megkérdőjelezi Izrael létjogosultságát.

Ilyen terhek alatt recseg-ropog az iz­raeli politikai rendszer. Ekkora súly alatt a legtöbb nemzet már alighanem keménykezű diktatúrában keresett volna menedéket, ám az izraeli plura­lizmus köszöni szépen (túlságosan is) jól érzi magát burjánzanak a pártok, mozgalmak, szünet nélkül tombol a vita a nyilvánosság terein.

Miközben azonban az izraeli politi­ka vad pluralista táncát járja, az ország külpolitikai mozgástere igen csekély. A palesztinokkal tárgyalni nem lehet, mert nincs kivel: a „mértékadó” Fatah Arafat szervezete halkan, ámde hatékonyan támogatja a terrorizmust A további háborúság tehát be van programozva, és Iz­raelnek nincs eszköze, hogy ezt megnyerje: a palesztinok a civil lakos­ságot használják a háborúban, amelyet nem lehet kiiktatni. Bármiképp vág is vissza Izrael a terrorista merényletekre, azonnal felharsan az or­szágot elítélő nemzetközi kórus, és lefogja Izrael kezét. A munkapárti Amram Micna alternatívája, aki a terrortól függetlenül is hajlandó lett volna tárgyalni, irreális: az izraeliek többsége már leírta az egyetlen szó­ba jöhető tárgyalópartnert, Arafatot, aki tíz éve játssza kettős játékát angolul békéről, arabul dzsihádról beszél. Ilyen körülmények között a Saron kínálta megoldás keserű, kiábrándító, de egyedül reális: elisme­ri a palesztin állam létjogosultságát, hajlandó is róla tárgyalni – ha majd lesz kivel. Ez nem holnap lesz – ezt is sejtik a Likud szavazói, akik kö­zül három évvel ezelőtt – karnyújtásnyira gondolván a békét – még na­gyon sokan szavaztak a munkapárti Ehud Barakra, ám mostanra – a rendszeresen ismétlődő terrorista mészárlások nyomán – kiábrándul­tak a békét ígérő baloldali csodareceptekből. A palesztinokkal tárgyal­ni óhajtó baloldali pártok súlyos vereséget szenvedtek.

A békét kettőnek kell akarni, a háborút elég, ha egy akarja – ezt az igazságot ismerte föl az izraeliek többsége, amikor a Likudra sza­vazott. A szünet nélkül forrongó, önmagával viaskodó, roppant nyo­más alatt álló izraeli társadalom józanul döntött. A végtelenül sok erővonal eredője az egyetlen helyes út irányába mutat.

Gadó János

Címkék:2003-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Holocaust-túlélők követelése Izrael ellen

Holocaust-túlélők követelése Izrael ellen 1944 vége felé Őze Gyulát és feleségét, Reginát a szentesi gettóból egy ausztriai munkatáborba deportálták. Regina,...

„Sohasem rejtettem el, hogy zsidó vagyok” – Mezei Andrással beszélget Várnai Pál

„Sohasem rejtettem el, hogy zsidó vagyok” Mezei Andrással beszélget Várnai Pál Mezei András költő, prózaíró, folyóirat-szerkesztő, egyesületek és társaságok megteremtője,...

Close