Szombat előfizetés 2017

Pislákoló reménysugár

Írta: Várkonyi Tibor - Rovat: Archívum, Izrael

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Negyedszázada is van már talán annak, hogy a közel-keleti háború szenvedélyeinek a kellős közepén a párizsi Le Nouvel Observateurben a figyelmemet máig megragadó írást olvastam. Jean Daniel, a lap alapító főszerkesztője azt bizonygatta, hogy az izraeli-palesztinai konfliktusban csakis egyetlen megoldás az elképzelhető. A párbeszéd, a hosszantartó alkusorozat, a kompromisszum és aztán a megbékélés. Még akkor is, ha ez eredményhez elvezető út kínokkal, szenvedésekkel és csalódásokkal teli.

Nemcsak azért hittem Jean Dánielnek, mert a nézetei közelállnak az enyémhez. Akárcsak ő, elvetem a szélsőségeket, az indulatokat, a merev lehetetlen fölfogását. Korántsem megalkuvásból, gyávaságból, mint inkább észszerűségből. Ott volt példaként de Gaulle tábornok és Adenauer kancellár történelmi kibékülése, amely értékállóan bizonyította, hogy ősi halálos ellenségek is meglelhetik az engesztelési, ha őszinték és célratörők. Ezeken kívül Jean Daniel azért is hatott rám, mert mértékadónak tartottam. Úgynevezett feketelábú ő: az az Észak-Afrikában született és élt francia zsidó, aki évtizedeken át arab környezetben nevelkedett és tanult, megismerte vágyaikat, életmódjukat és vallásukat, és nem tekintette szörnyetegeknek barátait, akikből a politika ellenségeket teremtett; ellenségeket mint franciával és mint zsidóval szemben. Ha ő így látta személyes élményei nyomán a megoldás lehetőségét, miért is kelljen kételkednem a tapasztalataiban?

Dániel most elégedett és boldog lehet. Amiről álmodott bekövetkezett, Izrael és a Palesztinai Fölszabadítási Szervezet megegyezett. Palesztin önkormányzati övezetek jönnek létre Gázában és Jerikóban, amelyekből ne legyünk önáltatók idővel önálló palesztin állam jöhet létre, a két ősi ellenség, Izrael és a palesztin mozgalom kölcsönösen elismerte egymást. A terrorizmusnak ezzel ugyan vége nem szakad, az örök béke sem tért vissza, az elragadtatott méltatások ellenére sincs többről szó, mint szerény kezdetről. Lehet belőle csakugyan történelmi fordulópont, de akár kudarc is. Alapjában még semmi visszavonhatatlanul nem történt.

A bölcselkedők ilyenkor ítélkezni szoktak. Kinek is volt igaza? Azoknak az izraeli kormányoknak-e és az őket alkotó pártoknak, politikusoknak, akik elvetették a megalkuvást, egyetlen pillanatra sem mondtak le a katonai készenlétről, és Arafatot meg mozgalmát nem voltak hajlandók csak terroristának látni? Vagy azoknak, akik akár illegálisan is, mellőzve a jeruzsálemi kormány kemény tilalmait, titokban, külföldi búvóhelyeken alkudoztak a palesztinokkal, és pacifistákként egyengették a megállapodást?

Nem az igazságosztó és a középutat kereső mondatja velem, hogy szerintem mindkettőnek a hozzájárulása lényeges volt. Ha az elmúlt évtizedekben Izraelnek nincsenek makacs kormányai, a hadsereget erősítők és időnként horribile dictu még arab területeket fegyveresen megtámadok is, Izrael már régen nem volna. Nemcsak Nasszer „szorítja tengerbe”, miképpen annakidején hiábavalón álmodott róla, hanem az utána támadt Kadhafik, Szaddam Huszeinek, Khomeinik is arab fundamentalizmust teremtenek a romjain, így az egymást követő Ben Gurionoknak, Golda Meireknek, Mose Dajanoknak, Samiroknak teljesen igazuk volt, amidőn néha csak az önös érdekeiket követő nagy nyugati hatalmaknak is ellentmondtak, és tetszik, nem tetszik, militarista államot alkottak Izraelből. Ezzel biztosították a túlélését, megmaradását; nélkülük talán bekövetkezett volna a második holocaust is.

De igazuk volt Jean Daniel híveinek is, akik gyakran reménytelenül keresték a párbeszéd lehetőségeit, mert tudták, hosszú távon, történelmileg nem lehet a tartós ellenségesség légkörében élni. Meg kell kísérelni a lehetetlent, és íme, bekövetkezett. Egyoldalú és részrehajló, aki a titkos tárgyalókat azzal gyanúsítja, hogy naivak voltak, illúziókat kergettek. Meggyőződésem, hogy a megegyezés előkészítői nem árnyalatlanul ítélték meg Arafatot. Mégcsak a nemzetközi közhelyeknek sem ültek föl, amelyek szerint Arafat a palesztin táborban a „mérsékelt”, és csak híveinek a félrevezetésére lóbálgatta egyszerre a pisztolyt és az olajágat. Tudták róla ők is, hogy Arafat terrorista is, és ha szüksége volt rá, valóban ő állt a merényletek, ártatlan polgárok meggyilkolása mögött. Ha most még aláírt, nem azért tette, mert rablóból pandúrrá vált, hanem a világpolitikai körülmények, a szovjet és kommunista támogatás végleges elvesztése más kiutat nem hagyott a számára. Ezt az alkalmat használta ki ügyesen és a kellő pillanatban a mai izraeli kormányzat. A döntés őket dicséri, de azért ne legyünk részrehajlók, Arafatot is, aki ugyancsak fölmérte a kockázatot, ha netán mulasztana, mit szalajt el.

A világ most ünnepel, mindenekelőtt Bill Clintont dicséri, aki a sztárja volt a washingtoni ünnepélyes aláírásnak. így volt annakidején is Washington első embere Camp David „hőse”, noha az életével Szadat fizetett. Mondják, ugyanilyen veszély fenyegeti Arafatot is, az izraeli földeken pedig újult erővel lángolhat föl az intifáda, a palesztin lakosság szembeszegülési mozgalma. Valószínűleg így lesz, a gyötrő álom nem lidércnyomás csupán. Végérvényesen semmi sem rendeztetett el; a kezdet mindössze ígéret. A reménysugár csak pislákol, akár hamvába is hullhat. De azért indokolt a bizakodás is.

Várkonyi Tibor

Címkék:1993-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„Dror-Hábonim-háovéd”

Ezzel a címmel jelenik meg a közeljövőben az a kötet, amely a haluci mozgalom három szervezetének a történetét dolgozza fel....

Olvasóink írják

D'Vun'a jinaun האוסביסישה THE HEBREW UNIVERSITY OF JERUSALEM Nagy örömmel Tisztelt Szerkesztőbizottság! Nagy örömmel vettem és olvastam a Szombat 6....

Close