Szombat előfizetés 2017

Pilpul

Írta: Ungvári Tamás - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Amikor Luther Márton, akkor még névtelenül Augsburgban közre­adta a Liber vagatorumot, azaz „A tolvajok könyvét” 1512-ben, azt figyelte meg, hogy a tolvajok és csalók szóhasz­nálatában feltűnően sok a jiddis és héber szó.

S tüstént ráolvasta a következtetést, hogy a tolvajok nyelve a zsidókéból ered.

A „zsidók nyelvét”, lett légyen az héber vagy jiddis, kettős értelemben is elvarázsolt nyelvnek tartották. Egyfelől csodákra képes, másfelől ördögi varázslatra. Azon, hogy a héber történetesen a Biblia nyelve volt, a tudós férfiak könnyen segítettek. Paracelsus, nem csekély tekintélyével hajdanán, a németet is Ádám s a paradicsomi állapot nyelvének tekintette. A németet, amelyet a zsidók a jiddisben kerékbe törnek, megsemmisítenek, kisa­játítanak.

A megvetés telje az volt, hogy a jiddis feminin nyelv. A zsidó férfiról tudós doktorok egyébként is azt fejtegették, hogy női tisztulása van. Megerősítette mindezt Thomas Calvert Angliában, Franco de Piacenza Itáliában. Persze nem minden zsidó férfi menstruál, csupán a Simeon elveszett törzséből származók.

A női fecselyre és boszorkányságra egyaránt alkalmas nyelv a hanyatlás és dekadencia forrása. II. József, Ausztria császára az 1781-es tolerancia ediktumában tiltotta meg a zsidóknak, hogy kereskedelmi tevékenységet folytassanak ezen a nyelven. A kalapos király a felvilágosodás vas­kalaposa volt: polgári nevet kényszerített a zsidókra, akiknek addig a hétköznapi életben csak „kereszt”-nevük volt. A zsidó azután akár elvegyülhetett volna a népek tengerében, de a nyelvük, az akcentusuk, a szófűzésük minduntalan elárulta őket.

Georg Hamann, az „észak mágusának” nevezett filozófus egyenest úgy képzelte, hogy a zsidók biológiailag képtelenek elsajátítani tőlük idegen nyelvet. A beszéd fiziológiája meghatározza a faj affinitását a beszédhez.

A felvilágosodás számos tudósa feltételezte, hogy a nyelv, gondolkodásmód és karakter összefügg. A talmudi gondol­kodás minden nyelven átüt. A pilpul sel hevel, az analógiák­ban, példázatokban s megközelítésekben történő érvelés erősebb a grammatika bilincsénél. II. József nemcsak tole­ranciából engedte be a zsidókat a köznevelésbe. Hanem azzal a céllal – mint ediktumának szövege kimondja -, hogy a többség nyelvét elsajátítva rákaphassanak a tudásra és ma­guktól hagyják el a Talmud tanítását.

II. József birodalomépítő idealista volt. Johann Gottlieb Fichte, a felvilágosodás részegségének múltával viszont a kijózanodás erőteljes, nagytekintélyű hirdetője. A zsidó, gon­dolta, asszimilálhatatlan, megválthatatlan, hiszen eszméi és gondolkodása kicserélhetetlennek rémlik. Könyveiket nem elég elégetni, tanításukat betiltani, hanem „ugyanazon az éjszakán fejüket is levágni s egy olyannal helyettesíteni, amelyben ír­magja sem marad a zsidó eszméknek”. (Beitrag zur Berichtigung der Urteile des Publikums über die franzözische Revolution. Leipzig, 1922:114)

PÁRHUZAMOSAN olvasom Sander L. Gilman könyvét a „zsidók rejtett nyelvezetéről” (Jewish Self-HatredAntisemitism and the hidden language of the Jews. Baltimore, 1992) Riedl Frigyes és Horváth János professzorok, a budapesti bölcsészkar hajdani tanárainak kiadatlan jegyzeteivel a „zsidókról”.

A zsidóság magyarországi befogadása egyoldalú szerelmi vallomásokkal kezdődött a „bevándoroltak” részéről. Egy magyarító egylettel az 1840-es években, melyet pesti or­vostanhallgatók szerveztek. Szegfy Mór, Einhorn Ignác (később Horn Ede) magyar naptárat adtak a zsidók kezébe. Bloch Móricot, azaz Ballagi Mórt pediglen egész ifjan az a Széchenyi ajánlja az akadémia tagjának nyelvészeti s magyarító munkája elismeréséül, akinek antiszemita naplóbejegyzéseit a mai Magyar Fórum havi kiadása és a Szent Korona versenyben közli.

Hiába volt azonban a magyar nyelvészek kiemelkedő tudósainak sorában például Simonyi Zsigmond – a zsidó felekezetű magyarokról Riedl vagy Horvát éppen a nyelvi betagozódás lehetőségét tagadták el. Horváth János a Magyar Nyelv hasábjain már 1911-ben idegenes szófűzéséért támadta Szomory Dezsőt. S bár abban a cikkében nem írja le, honnan ez az idegenség, a jegyzetben maradt tanulmánya Ignotus (Veigelsberg) Hugóról már sejteti, hogy cikkeiben a pilpul, a csavaros érvelés rávall az eredetre.

Alig hihető, hogy a konzervatív Horváth János tudatában lett volna annak, milyen évszázados beidegzés sugallta ide­genkedését az izgága városi költőktől és íróktól. Kora tudományának egén Taine csillaga ragyogott s belőle a „miliő” elmélete, mely a születés determinációját éppúgy vallotta, mint a környezetét és a nyelvét.

A NYELVET A FIZIOLÓGIÁVAL, a biológia megha­tározta szellemmel nemcsak Taine és a pozitivizmus kapcsolta össze, hanem a francia Renannal világ­hírre jutott „szemita” és „árja” szembeállítás. Ami ártatlan nyelvrokonsági feltételezésének rémlett, azt az akkor kor­szerű „tudomány” biológiailag igazolta. Nyelvrokonságból faji rokonság lett hirtelen: árja felsőbbrendűség és sémita alávetettség (vagy alávalóság).

Mindennek tudománytalansága s meghaladottsága evi­dencia. A História 1994/8. számában egy szerző „Kik voltak az árják?” címen mégsem fogadja el a tudományos közmeg­egyezést, melyet ő maga, igaz elutasítóan, úgy fogalmaz meg, hogy „az egész árja-probléma mesterkélt, a 18. századi filozófusok egy csoportjának találmánya abból a célból, hogy az európai kultúra genezisében olyan fontos biblikus hagyományból a sémi elemeket kiszorítsák”.

Holott ez így igaz. Legfeljebb annyiban szorul kiegé­szítésre, hogy a 18. században nem volt „árja-probléma”, csak a német romantika észak-nosztalgiájából kiáramló ön­igazolás. A franciák világforradalmat csináltak; a németek viszont a szellem ellenforradalmát.

A „PROBLÉMA” A TIZENKILENCEDIK században a félreértéssel, hamis tudományos analógiával kezdődött, s mindvégig megmaradt a kor áltudomá­nyának a szintjén. Ha lenne a judaisztikának szélesebb fóruma (ami nem zseniális honi professzorán, Komoróczy Gézán múlik), ha nem akadozna az egykoron oly fontos IMIT majd MIOK évkönyvek sora, akkor lenne hol ismertetni, talán részleteiben lefordítani Léon Poliakov mesterművét „Az árja legendáról”, mely alcímében „a rasszista és nemzeti ideológiák európai történetét” kínálja. Teret kaphatna George L. Mosse 1978-ban írott remeke az európai rasszizmus történetéről.

Tudományos fejtegetések persze nem győzhetnének meg egy olyan tudatlan és sekélyes szellemet, mint a szélsőjobboldali új demokrata főszerkesztője, Bencsik András. „Miért ne mondhatná valaki, hogy nem szeretem a zsidókat? Például egy palesztin biztosan így gondolkodik, és egy zsidó pedig úgy, hogy nem szeretem a palesztinokat. És a vicc az, hogy egyikük sem antiszemita, ugyanis mind a ketten a sémita fajtához tartoznak.”

Csúf tréfa ez, nem vicc. A sémi nyelvrokonság nem jelent sémita fajtát, a palesztin nem faj, hanem nemzet, a zsidó…

Magyarázni, ezen a színvonalon? A beolvadt zsidóság az ilyen talmudista viccekből régen kivetkezett. Bencsik a pilpul hőse, s mint ilyen hamisító, akár a „Cion bölcseinek” cári besúgó szerzője. Valószínűleg kényszerképzetévé rögzült a „sémi-ügy”, ezért érvel Jósika báró, vagy Kuthy Lajos regényei paródia-zsidainak mintájára.

Itt van például az antiszemitizmus vádja” – nyilatkozik ugyanott Bencsik. „Hiába mondják el épeszű, higgadt, gon­dolkodó emberek, hogy az antiszemitizmus fogalmát a nácik találták ki.” (Ez a hét, 1994. dec. 2.) Majd a továbbiakból kiderül, hogy Bencsik nem ismeri, vagy nem akarja tudni, hogy az antiszemitizmus nem a „sémi fajtájú’’1 emberek ellen irányult, hanem kódjele volt a zsidóság megkülönbözteté­sének és megsemmisítésének.

Az első közkönyvtár első lexikonja elárulhatná neki, hogy az antiszemitizmus szóösszetételét a múlt század nyolc­vanas éveiben egy Marr nevű újságíró szerzette. Egy újabb szerzőnk kideríthetné, hogy a „nácik”, Göebbels határozot­tan utasította a német sajtót az „antijudaizmus” szóhasznála­tra, épphogy attól a téveszmétől sugallva, hogy vannak más „sémi” fajok.

De ha a konzervatívok zászlajára tűzött magyar Szabó Dezsőt nemcsak hirdetné, hanem olvasná Bencsik, szembe­találkozott volna az „antijudaizmus” kifejezésével.

A fenti sorok olvasónaplómból valók. A Szombat felkérésére téptem ki néhány lapját közlésre. Jeles munkák és a hecc-sajtóból figyelemre sem érdemes förmedvények tornyosulnak az asztalomon. Nem vagyok ugyan bizonyos abban, hogy a Szombat közönségének kedvére lesz az én karcosabb stílusomban néhány olyan „probléma” felemlítése, amely ezeken a hasábokon nem szokás. Nekem felte­hetően eretnek nézeteim vannak egy-egy kulturális közösség kötelességeiről. Úgy tartom, hogy csaknem behozhatatlan az elmaradásunk a judaisztikában, melynek szerves része a magyar zsidóság kulturális történetének feldolgozása, a ma­gyar zsidó oklevéltár kiadásának folytatása. Ügyet sem kellene vetnünk többé a rasszizmus karsztpatakjának fel-felbuk­kanó, szennyes vizére, ha a történelem és tudomány fellebbezhetetlen cáfolatai eleve nevetségessé tennék kémiáját. Addig, amíg a judaisztika széles tudománya nem kap polgár­jogot még abban a közösségben sem, amely ápolására – elsőnek az egyenlők között – hivatott, addig nem tudom a rasszizmus új s új felbukkanását azzal elütni, hogy marginális jelenség. Nem nyugtat meg képviselőinek analfabétizmusa. Hiszen a rasszizmus minden formájában a tudatlanság lázadása, a csőcselék anyanyelve. S a mérget nem mennyi­sége teszi halálossá. Ahhoz, hogy a szervezetbe jusson, egyetlen karcolás elég.

A TOLVAJOK ÉS SZÉLHÁMOSOK nyelve igencsak megváltozott Luther Márton óta. A zagyva áltudo­mányosság, a melldöngető fajtaféltés, a lezüllött kultúrjavak szemérmetlen eltulajdonítása mind része ez új nyelvhasználatnak. A „semitázás” olyan, mint amilyennek a jiddist képzelték egykoron: az agresszivitás szól belőle kerékbetört gondolatokkal, kínpadra vont nyelvtannal.

Az európai zsidóság a felvilágosodással megújult, asszimilációjával az egyetemes emberi értékek elfogadásáról tett tanúbizonyságot. A pilpul legrosszabb változatát, a csalók nyelvét az ellenfél örökölte.

A szélsőjobbnak, meglehet, sok helyütt leütötték a fejét, de korántsem Fichte receptje szerint. Az eszméik itt kísértenek.

Címkék:1995-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„A Gadó”

Gadó Györggyel beszélget Szántó T. Gábor. II. rész Előző számunkban kezdtük közölni a Gadó György tanár, újságíró, volt országgyűlési képviselő...

Sikerek és kudarcok

Válaszol Simonyi Péter, a MAZSIKE ügyvezető elnöke - Milyen eredményekről tud beszámolni? - Az 1988-89-es fellendülést kö­vető „hullámvölgyet” tekintve az...

Close