Szombat előfizetés 2017

„Philip Roth válasza”* egy el nem küldött levélre

Írta: (sz. t. g.) - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Tisztelt Főszerkesztő úr!

London, 1994. április 28.

Megkaptam nyersfordításban elküldött írását. Őszinte örömmel tölt el, hogy a közelmúltban Kelet-Európában lezajlott demokratikus átalakulás megteremtette a lehetőségét, hogy könyveimnek azon része, mely korábban témája miatt tiltottnak számított, immár – ha csak folyóiratbeli részközlések nyomán – eljuthat a magyar, s a magyar zsidó olvasók­hoz. Úgyszintén örömmel vettem a Szom­bat (jól írom?) (Jól írta. A szerk.) min­tapéldányait, melyeket mellékelni szíveskedett.

Az Ön által szabott szigorúan rövid határidő miatt, most csupán néhány mon­datban reflektálnék a rólam szóló melléklet elé írt bevezetőjére.

Amint egy ilyen rövid esszében lehet­séges, fragmentumokat villant fel, s ahogy az szokás, madártávlatból igyekszik műve­imnek valamilyen rendszerszempontú, probléma-felvető áttekintését adni. Hang­súlyoznám: szubjektív interpretációt. Utólag tényleg kira­jzolódik egy egyre határozottabb trend, de azt még az én sajátos, életrajzok megfeleltetésével operáló regényvilágom­ban sem tartanám méltányosnak azonosítani a magam személyiségfejlődésével. (Ha történt velem ilyesmi egyál­talán.) Az ember azt írja meg, amit tud, s nem azt, amit akar. Életét pedig szintúgy számos külső körülmény befolyásolja.

Ennyi bizonytalansági együttható közös jelenléte esetén – ahogy mondani szokták – „semmi sem úgy van”.

Tiszteletben tartva kritikai észrevételeit, azt azért megem­líteném, hogy a maga idejében két szatírám nem volt „akkora kudarc”, bár igazi eredményeimnek kétségkívül nem ezeket szokták elkönyvelni. S őszintén szólva, én sem e két könyve­met, sem korábbi regényemet nem me­nekülésként fogtam fel, s ezt analízisem sem cáfolta. A másik, amit szeretnék leszögezni: „családi történeteim” fogad­tatását már megírtam, azokkal nem kívánok a továbbiakban foglalkozni.

Szövege utolsó bekezdésein jót mosolyogtam. Én értem az üzenetet, jólle­het a legkevésbé nekem szól. Kívánom magának, azok is úgy vegyék, mint én, akikhez címezte.

Hanem azért egy kételyemtől nem tudok szabadulni.

Az Egyesült Államok zsidóságának – a túlélőknek, a kortárs szemlélőknek s vala­mennyi leszármazottuknak – a holocaust olyasfajta tabu, amihez a viszonyulás egy­fajta fokmérő. Három és fél évtizede én sem mertem volna az ehhez kapcsolódó érzéseket kritika tárgyává tenni. Mára némiképpen változott a helyzet. Ugy­anakkor szeretném emlékeztetni a mondásra, mely Önöknél a kontinensen még inkább jelzésértékű: minél jobban távolodunk a holocausttól, annál nagyobb az árnyéka. És kétlem, hogy ebben az árnyékban, különös tekintettel az elmúlt néhány év szórványos neonáci jelenségeire Európában, legitimitást nyerhet ugyanaz a látásmód, mint Zuckerman s a többiek kétségtelenül figyelemfelhívó szemléletmódja. Óva intem a korai reményektől! Túl közel a múlt.

S miután Önök csak az elmúlt fél évtizedben élhettek szabadságjogaikkal, meggyőződésem, hogy a korábban til­tott eszmények vonzereje jóval erősebb, mint a megállapo­dott, kiegyensúlyozott körülmények között irányzékot választókra gyakorolt hatása. Az is lehetséges, hogy ezek az eszmények az Önök jelen s eljövendő helyzetében más jelen­tőséggel bírnak, mint a nyugati világban. Ezért ezeket se lehet diszkreditálni, tudomásul kell venni a hozzájuk fűzött, s kezdetben talán túlzott reményeket és ragaszkodást, ám ugy­anakkor azt is, hogy ez sokakat taszít. A soraiból kihallható aggodalomra csak azt tudom mondani, ha megadatik ma­guknak néhány nyugodt év (remélem évtized), s utána is lesz még érdeklődés – ahogy maga írja – ,,a jelen pillanatban szunnyadó hagyaték iránt”, kiegyensúlyozottabb szellemi és lélektani kondícióval tudnak nekilátni közösségük mentális megformálásának. Ennek nem elsődleges eszköze a zuckermani hang, de sok más alkalmatosság mellett hasznos szekunder-tercier kontrollja, hathatós vészcsengője.

Kérem, ha teheti, küldjön egy példányt a rólam szóló összeállítást közlő lapszámból. Előre is köszönöm.

Üdvözli Önt:

,,Philip Roth”

P. s.: Egyébként egy alkalommal jártam már Magyarországon, a 70-es évek elején, Prágából hazafelé menet. Patrimony című könyvemben írtam is róla. Őszintén szólva zsidó életnek kevés nyomát láttam, ami volt, főleg csak emlékek.

Az a néhány hír, ami mostanság eljut hozzám ebben a vonatkozásban, a szélsőjobboldali antiszemitizmuson túl, az újságok szenzációhajhász stílusában „zsidó újjászületésről”, „vallási reneszánszról” beszél. Leveléhez mellékelt angol nyelvű kis interjúja azonban elgondolkodtatott. Zuckerman valahogy így foglalná össze a rezüméjét: „Reneszánsz? Identitásbiznisz. A középszer tolong a kóvedért. A zsidó intellektuelek meg kussolnak, mint szar a fűben. Aztán mindenki csodálkozik, hogy kofáké a hatalom.” De komolyra fordítva a szót, akkor miben nyilvánul meg a reneszánsz? Talán a hiábavaló bujkálás, a félelem, az önfeladás, a gőg, vagy a kontraszelekció lehet maguknál a téma, aminek esetében az irónia megfelelő stiláris eszközként szolgálhat (jóllehet bármi kerül a színre, a háttérben ott magasodik Auschwitz iszonyatos hullahegye). Kétlem, hogy ne keltene legalább olyan feltűnést – horribile dictu: botrányt – egy erről szóló munka, mint keltett az Államokban az én Portnoyom. Ám ha képes lesz valaki ilyen félévszázad után iróniával nyúlni e kérdéshez, ez csak egyfelől botrány – melyre előbújnak az érintettek, s ez is eredmény, mert megindulhat valamiféle lassú magukra találás -, másrészt a görbe tükör torzképe általi katarzis, mert a nevetés és a nevetségessé tétel megszabadít azon görcsöktől, melyek ma még működnek, tehát bénítanak.

Talán mégis igaza van, s bár nem lehet adaptálni másutt működő kliséket, jót tenne immár radikális, s nem jammeroló művet (műveket) olvasni magukról. De lesz-e aki megírja, lesz-e aki vállalja a vakrepülést, alig ötven évvel a holocaust, s alig fél évtizeddel a bolsevizmus után? S lesz-e aki vásárra viszi a bőrét miattuk?

Ne feledkezzen meg erről, ha majd az ő – esetleg helyi érzékenységeket sértő – írásaikat kellene publikálnia lapjában, s eszébe jut az én vesszőfutásom. Az Államokban majd két évtizednek kellett eltelnie, hogy kanonizálják azokat a figurákat, akiket róluk mintáztam. S mint mondják, az egy erős, öntudatos közösség. Ugye nem bántom meg az össze­hasonlítással, de hát hol van ahhoz képest a maguké?

Nos, ezért segítse majd azokat a pályakezdőket, akik igenis a saját közegük elvastagodott bőrén kezdik próbál­gatni karcos oroszlánkörmeiket.

Ehhez kívánok minden jót:

Ph. R.”

*

Poén

So (mondta a doktor), tálán most elkeszdhetünk á munká. Já?” (A Portnoy-kór, 257.o.)

(sz. t. g.)

*Fikció! Fikció! Fikció! Fikció! Fikció! Fikció! Fikció! Fikció! Fikció!

Címkék:1994-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Júdea – Amerika – Anglia

Shuki, amikor megtaláltam a szerkesztőségben, először azt sem értette, ki van a vonal túlsó végén. Amikor aztán felfogta, elképedést színlelt....

Keményedik és szelídül

Ördögh Csilla interjúja Nemes Anna műfordítóval Amikor először beszélgettünk arról, hogy jó lenne találkoznunk, akkor megemlítettem: többen furcsállják, hogy erőteljes,...

Close