Szombat előfizetés 2017

Pészach Munkácson

Írta: Papp Richárd - Rovat: Archívum, Hagyomány, Világ

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

1996 tavaszán az ELTE kulturális antropológus hallgatói közül néhányan a kelet-euró­pai zsidó kultúrával foglalkozó ta­nárunk, Rékai Miklós vezetésével lét­rehoztunk egy olyan kutatóműhelyt, amelyben a zsidó kultúra közös tanul­mányozását a zsidó élet mélyebb megértését tűztük ki célul magunk elé. Ni­szán hó 8-án ültünk össze először a Néprajzi Múzeumban. Őszintén beszélgettünk, ki miért vál­lalja ezt a saját életünket is erősen befolyásoló „témát”: hogyan jöhet létre le­hetséges és lehetőleg szerencsés nász a tudományos elkötelezettség és a személyes sorskeresés között.

Az Úr mosolyog ezen, és elküldi hoz­zánk Weinréb Jenőt – egyszer csak be­toppan, kezet szorít velünk, és feltesz egy kérdést: „Ha egy szerencsétlenség folytán két túlélőnk van; egy felnőtt és egy gyerek; melyiket mentjük meg; ha csak az egyik túlélését engedi a Kifürkészhetetlen.

A gyereket – válaszoljuk.

– Az igazi istenfélő – mondja Jenő bácsi – nem tud válaszolni; bár az em­berek kilencven százaléka a gyereket mentené meg.

Így a Talmud; hát persze; Jenő bácsi jesiva búher volt.

Egyébként Jenő bácsi Miklós egyik legfontosabb munkácsi adatközlője és segítője ….

Niszán 8-a van; 14-én a világon min­denhol, így Munkácson is „szájdernacht” lesz; jön a zsidó húsvét, a Pészach.

Miklós nem tud menni. – Nem lehet­ne, ha esetleg mi? – kérdezzük izgatot­tan Csanády Mártonnal.

Nagyon örvendek.

És tíz percen belül mindent letárgya­lunk: van szoba, három pár cipő, ima­könyv és tálesz az ágyneműtartóban. Szívünk a torkunkban. Fejest a mély­vízbe! Három nap múlva indulunk!

A vonat 5-6 óra alatt a határra ér, ám a határon órákat veszteglőnk; az ukrá­nok elveszik az útlevelünket: – nincs meghívó; se hivatalos kiküldetésről szóló levél. De ha fizetünk 10 dollárt – 3 napra maradhatunk – a pészachot otthon kell befejeznünk.

Az első nap

Délután érünk Munkácsra; a Jenő bá­csi által megadott címre igyekszünk; csöngetünk. Senki … Bolyongunk az is­meretlen városban. Miklós által mega­dott címekre próbálunk eljutni, nincse­nek otthon, vagy már nem laknak ott; és nemsokára feljönnek a csillagok; Ni­szán 14-e van! – kezdődik a széder es­te. Végül a postán megmondják, merre van az új, a működő zsinagóga. És ek­kor (láss!) két alacsony, kalapos, öreg­ember jön velünk szembe; magyarul beszélgetnek, elmennek mellettünk.

Utánuk menjek? – kérdezi Marci.

Menj csak! – lihegem, teljesen el­gyötörtén.

Hátrafordulok – beszélgetnek -, oda­megyek; bemutatkozom.

Á! Pesti zsidó fiúk? Miklós? Miklóskát ismerem!

Miklós által megadott címeket, neve­ket sorolunk föl: – Hindu; őt okvetlenül fel kell keresnünk; de a címére sajnos nem emlékezett Miklós pontosan.

hindu csak egy van – mondja egyi­kük -, a feleségem. Jakubovics Samu pedig én vagyok; hindu a feleségemismétli. – Jöjjenek hozzánk, leteszik a csomagokat, átöltöznek, aztán kezdő­dik az imádkozás, a többit majd meg­látjuk. Van maguknál kapedli? Voltak már szájder estén?

Hindu alig várva meg a bemutatást; szinte a nyakunkba ugrik – Izraeliták? Miklós nem jött? Persze, hogy itt fognak aludni! Bár jön a fiam a családjával … az öreggel és velem egy szobában fog­nak aludni; van két kinyithatós ágyam. Kérnek kávét?

Samu bácsi rögtön indul vissza a templomba, hisz ő a gabe, „a rabbi he­lyettese” – ahogy ő mondja.

A konyhában leülünk Hinduval; dől belőle a szó:

Pesten nem tartják már a hitet… Régen ő főzött a közös széder estére, már nem; mert összeveszett az egyik asszonnyal… Most keresztények készí­tik az ünnepi ételt, a rabbi felesége ügyel rájuk… A rabbinak tizenvalahány gyermeke van, harmincnál több unoká­ja, és nem tudom, hány dédunokája… Ehhez „ért” a legjobban… Egyébként öt­ven év körül van… ő (Hindu) nem jár el a templomba. Várja vissza onnan Samu bácsit… Jön a fia, a feleségével (aki goj; orosz) és a két kinccsel, a leányunokák­kal; ők otthon fognak szájderolni…

Megmosakszunk, felöltözünk – fehér ing, mellény, fekete nadrág , cipő, felöl­tő, kalap és kapedli.

És az imakönyvnek álcázott Jólesz könyv (Hitéleti kislexikon) – az ima­könyvek Jenő bácsi ágyneműtartójá­ban vannak!

Úgy néztek ki, mint az igazi jesiva búherek – főleg ez a kicsi! – nevet ki Hindu; de a szeme csillog.

Vigyünk-e fényképezőgépet? – kér­dezi belőlünk az antropológus.

Vigyetek – mondja Hindu – de vi­gyázva fényképezzetek, mert a rabbi, ha meglátja nálatok, a fületeknél fogva dob ki, volt már erre példa.

Hiszen ünnep van – nem lehet fényt gyújtani (lásd: vaku). Emellett pedig ta­valy, Amerikából jött emberek fényké­peket készítettek a zsinagógában, hogy azokkal gyűjtsenek pénzt a hitközség megsegítésére, ám amikor a rabbi kiu­tazott Amerikába, hogy felvegye ezt a segélyt, a „fényképészeknek” hűlt he­lyét sem találta. Konklúzió: csak hétköz­nap lehetne fényképezni, de akkor sem szabad, mert a fényképészek rablók.

Ahogy a kapun kilépünk, az első ré­szeg szitkokat kezd ránk szórni, és ezek a szitkok a ruhánknak, a köny­vünknek a hónunk alatt, és a kalapunk­nak szólnak…

Óh, régi Munkács! Amikor még a gyű­lölet szagát nem érezted! (Ugyan voltak-e egyáltalán ilyen idők?)

Bocher, tov! – fogadnak a zsinagó­ga előtt. Felmegyünk az imaterembe. Samu bácsi elénk jön. Ha fényképezni akarunk, üljünk oldalt, talán sikerülni fog.

Nem sikerülhetett:

Tiszteljenek meg minket azzal – mondja két öreg magyarul hogy az el­ső sorba fáradnak.Pestről?

Megérkezik a rabbi. Magas, erős em­ber, hatalmas orr, pajesz, strájmli, kaf­tán. Észrevesz minket:

Honnan jöttek? Budapestről. Hm. Zsidók?

Zsidók.

Bólint. Elmegy. A paramétereket tud­ja, ennyi elég. Sokan jöttek Beregszász­ról is. „Izrael él és gyarapodik.”

A férfiak és hátul, a függöny mögött a nők is elcsendesednek; kezdődik az imádkozás.

A rabbit ketten segítik. Samu bácsi helyett most a rabbi veje segédkezik; szintén hászid és egy orosz ember, aki beszél jiddisül, és tud héberül is; ő az egész estén tolmácsolja az ünnepet, a zsinagóga 95 százalékának; akik csak oroszul és/vagy ukránul beszélnek, és csak nemrég „tértek vissza”. Furcsa át­élni, hogy az „oroszok” nagyobb zavar­ban vannak az imádkozás és a későbbi vacsora alatt is, mint az igencsak meg- illetődött két pesti… Az öreg „magyar – zsidók” azok, akik a közösség imáját irányítják; csak ők tudnak héberül, ők értik és tudják egyedül követni helye­sen a rítus mozzanatait. A többiek őket keresik a szemükkel, őket utánozzák, ők pedig tisztában vannak „feladatuk­kal” – segítenek az „oroszoknak” az imádkozás alatt. Lapoznak nekik az imakönyvben, és előre énekelnek, ami­kor kell.

A zsinagóga szegényes, de minden berendezés megvan, a padok, a tóratartók, a szekrény, a menóra stb.

Az imádkozás után összeismerke­dünk az összes öreg magyar-zsidóval; a találkozás meleg, baráti; mintha már jártunk volna itt, és most újra vissza­jönnénk hozzájuk. Lemegyünk a temp­lom végén kialakított ebédlőbe, hogy megüljük a széder estét. Mi az öregek­kel együtt ülünk le.

A rabbi és a hászidok

A főasztalnál ült a rabbi a családjá­val, a Hitközség mostani elnöke és az izraeli kulturális attasé, Kijevből.

A rabbi debreceni származású; hat­éves volt, amikor alijáztak, 1938-ban. Családja soha nem látogatott Magyaror­szágra. Jesivában tanult, majd eldöntöt­te, hogy Ukrajnába jön, és Kárpátalján rabbiként fog működni. Teljesen jogo­san úgy vélte, hogy arról a helyről ahon­nan 1968-ban alijáztak az utolsó „kaftánosok”, nem tűnhetett el nyomtalanul a haszidizmus. így Kijevbe utazott és fizika-kémia tanár lett. Ekkor találkozott el­gondolása a munkácsi zsidók érdeké­vel: Jenő bácsi és Bumi bácsi elhívták rabbinak Munkácsra. Azon fáradoztak, hogy Munkácson újra épüljön föl a „zsi­dó élet”. Habár minján mindig volt, ah­hoz, hogy a vallásos élet kiteljesedjen, szükségük volt Hoffmannra. Ő az egyet­len rabbi Kárpátalján.

A rabbi, a haszidizmus felélesztésén (is) fáradozik. De ezzel sem az öreg „magyarok” sem az „oroszok” nem tud­nak azonosulni, fiatalok pedig egész ke­vesen vannak, gyermekek sem sokan; így jesiva felállítása várat magára.

A „magyar-zsidók” viszonya a rabbi­hoz ellentmondásos. Nem egyezik a vé­leményük számos kényes kérdésben: a rabbi „fanatikus”, egyetért Rabin meggyilkolásával is. Az öregek ezt nem értik: „Hisz ott van a parancs: ne ölj!” Azt mesélik, hogy a rabbi sokszor cio­nistának bélyegzi őket, ők viszont ma­gát a hászidizmust bírálják: csak az imádkozásból nem lehet megélniélni.

Elismerik a rabbi érdemeit, szociális tevékenységét és teherbírását – min­den nap ingyen ételt ad a rászorulók­nak a hitközségi konyhán, a betegek­nek az ételt autón szállítja ki. A családoknak ünnepen krumplit, maceszt, to­jást és egyebeket küld, s hogy ezek anyagi fedezete meglegyen, pénzért futkos az USA-ba, Izraelbe, Budapestre. Felesége ellenőrzi a konyhát és a gyere­keket, az „orosz”, „ukrán” zsidó felnőtteket Samu bácsi segítségével tanítja héberre és imádkozásra. A rabbi és családja külön étkezik, és elkülönül a közösségtől; a közösségtől, ami még sokáig egymástól elkülönülő csopor­tokból fog állni.

Az „oroszok”

A közösség nagy többségét az orosz – ukrán zsidók teszik ki. Nagy részük kö­zépkorú, de szép számmal találunk kö­zöttük fiatal felnőtteket, tizenéveseket és gyermekeket is. Néhány éve járnak csak el a zsinagógába – az indítékok különbözők. Vannak, akik Izraelbe ké­szülnek; a gyökérkeresés, az „üresség” betöltése is okként szerepel; ha nem is oldja meg, de enyhíti „zsidóságuk” a szegénységet. Mint említettem, a rabbi ingyen konyhával segíti a közösség tag­jait, emellett havi 20 dollárt Fizet an­nak, aki eljár a zsinagógába … A három indok sokszor együtt is érvényes, és más okok is erősíthetik zsidóságukat.

Mind a zsinagógában, mind utána a széder esti közös vacsorán feszélyezetten viselkedtek. Bizonyára azért, mert nem ismerték a rítus szabályait, nem tudtak imádkozni, bár segítette őket a Haggáda orosz magyarázatokkal, fordí­tással kísért (a Tóra és az imakönyv is ilyen) „műsorfüzete”. A rabbi jiddis nyelvű Haggáda mondását is lefordí­tották oroszra. Az őshonos munká­csiakat figyelték és utánozták. Például a tradíciót betartva csak a mi asztalunk­nál ülők itták ki a kehelyből a „bort” (pészachra készült szőlőlé volt Izrael­ből, ugyanis tavaly néhányan berúgtak) – mások csak belekortyoltak.

A tolmácsolás az estet rendkívül megnyújtotta, ami ellen, akik értették a jiddist és az oroszt is, berzenkedtek, mert idővel unatkozni és fáradni kezd­tek.

A magyar-zsidók

Akik a háború előtt születtek, azok otthon jiddisül beszéltek, míg „kint”, a városban magyarul, kétnyelvű lett a kultúrájuk. Akkoriban minden nyolca­dik ember zsidó volt; Munkácson a la­kosságának majdnem a fele, így a vá­ros legnagyobb „felekezetét” tették ki! A soá és az alijázások után 6-7 család maradt … Ők a zsidó kultúra és hagyo­mány továbbélésének reprezentánsai, elengedhetetlen résztvevői és alakítói ennek a „revivalnek” is; hiszen tudásuk a mára kibővült közösség számára alapvető, ismereteik átadása nélkül a zsidó kultúra gyakorlása lehetetlen len­ne a megújult közösség számára.

A második nap

A reggeli imádkozás után már enni sem tudtunk, szállásunkra visszamenni sem, annyi „azonnali” meghívást kap­tunk…

Elsőként egy intelligens és világlátott úriemberhez, Hersi bácsihoz mentünk; egy régi albumot lapozgatva mesélt a régi Munkácsról; az „aranykorról” és utazásairól is. (Bejárta a világot, ahol sok ismerőse van – Amerikában, Izrael­ben, Magyarországon – „természetesen mind munkácsi”.)

Beszélt két feleségéről is; első felesé­gével súlyos tragédia történt a háború­ban, még ma is él, közös gyerekeik is elmentek már, mégis miatta marad ott­hon Hersi bácsi. Második felesége ke­resztény, de reggelente ő sürgeti: „El fogsz késni a templomból”…

Később Bumi bácsi hívott minket. A munkatáborból visszatérve kóser konyhát nyitott, azóta is szervezi a zsidó éle­tet. Ma gyerekeket próbál Izraelbe, illet­ve valamelyik budapesti zsidó iskolába vitetni…

Bejártuk vele Munkács régi zsinagó­gáit. A háború előtt 16 ilyen működött, és több mint 20 imaház állt! Mára az egyikből áruház lett, a többi vagy el­tűnt, vagy katonai célokra használják. A csodarabbi, Spira Lázár egykori ima­háza is katonai terűién fekszik, ennek ellenére bementünk, s láttuk, áll még majdnem minden épület: a volt jesiva, az egyik imaház, sőt a rabbi kétszintes háza is.

Nem sokat nézelődhettünk, mert egy ukrán katona érkezett, sietve kitessé­kelni minket.

Bumi bácsi így mesélt Spira rabbiról: „Igazi csodarabbi volt” – kezdte -, aki Munkácsot, a világháború kitörésekor megáldotta, és egy bomba sem hullt a városra. A másik csoda:Mikor elvet­ték az egyik zsinagógát, a rabbi így szólt: aki az Isten Házát megbecsteleníti, azon bosszút áll az Úr. Úgy is lett, a zsinagógából átalakított bolt és raktár leégett. (Azt már más mondta el, hogy fél évszázaddal ezelőtti újjáépítése óta boltként üzemelt.)

– A rebbe gyógyított is. Egy halálos beteg, mielőtt behívták a kórházba, el­ment a rabbihoz, aki azt mondta, ne menjen el. Néhány napra rá vissza­nyerte egészségét.

Bumi bácsival a temetőbe is ki akar­tunk menni; de a többivel együtt a zsi­dó sírokat is a város szélére vitték; mert a régi temető helyére egy buszpá­lyaudvart építettek. Az új temető pedig nyolc kilométerre volt; nem lehetett nekivágni.

Samu bácsival este a zsinagógába menet, 15-16 éves suhancok ránk kiál­tottak: „Heil Hitler!” Elrontották egy jó időre a kedvünket. (Hindu néni szerint meg kellett volna verni őket. „Gyáva népnek nincs hazája” – pirított ránk. Samu bácsi és mi ehelyett úgy tettünk, mintha nem hallottuk volna.

A zsinagóga előtt „elosztottunk” há­rom Szombat újságot; amelyet nem is­mertek, és ami kézről kézre fog járni.

Imádkozás után elindultunk Samu bácsiékhoz a második széder estére.

A családi széder

Megismerkedtünk a családdal; amiről egy külön regényt lehetne írni: Hindu néniék fiukkal, Szásával magyarul és jiddisül beszélnek. Szása orosz iskolá­ba járt, orosz lányt vett feleségül, akivel oroszul beszél. Szása az ünnepeket mindig megtartja szüleinél feleségével és két kislányával. A kislányokkal a nagyszüleik mindig magyarul beszél­nek, akik ezt értik, de már oroszul vála­szolnak, pedig ukrán iskolába járnak! Az orosz nyelvű iskolát megszüntették. Az egész család alijázhatott volna, de a menyük miatt (aki nem akarta beteg anyját itt hagyni) nem tudtak.

Samu bácsi olvasta a Haggádát; a gyerekek figyeltek, és csivitelve élvez­ték az ünnepet. A rítusban előírt kérdé­sek mellett újabbakat is tettek föl: Mi­ért támaszkodik a nagypapa?; Miért van a férfiak fején sapkácska? Az eldugott pászkát pedig csak dollárért voltak haj­landók visszaadni. Derű és gondtalan­ság – Isten békéje és nyugalma a há­zon: aki még nem volt részese széder estének , az valójában a zsidó élet leg­mélyebb tartalmát sem képes „megérteni”. Samu bácsi elmondja, hogy csak ő tudja hibátlanul olvasni a Haggádát a Hitközségből, és emellett értelmezni is tudja a pészáchi legendát:

Mojsét a folyóból egy keresztény pap lánya húzta ki.

– Keresztény pap? – kérdezem (Marci bokán rúg)

Nem; a leánya – okít Samu bácsi (Hol voltak még a keresztények? Rékai Miklós mondaná erre: „Ez a folklór”)

Elijahu pohara vörösen áll. Mi lenne, ha éppen most lépne be a nyitott aj­tón? – villan át rajtam, és mintha meg­érezné, Hindu néni mesélni kezd egy történetet: Az utcájukban élt egy vagánykodó fiú, aki nagyhangon hirdette, hogy nem hisz a csodákban. Hindu bátyja kigondolta, hogy próbára teszi. Amikor az asztalnál a fiú családja épp Illés várható betoppanásánál, a harma­dik pohár kiürítésénél tartott, a báty fe­hér lepedőben beviharzott, a nagyhan­gú pedig elájult ijedtében…

Kis idő múlva az egyik kislány beront az ajtón egy fehér lepedőben, neve­tünk és nevetünk…. Tehát a leány tény­leg érti a magyart.

Az ünnepi este folytatódott tovább, teljes odaadással. Ritka az olyan család már Munkácson, aki otthon tartaná az ünnepeket, azok áthelyeződtek a zsina­gógába. Hindu néniék fia és unokái már nem járnak el oda, s az ünnepeket a szülők kedvéért tartják. A széder esték valószínűleg egész életükre szóló élmé­nyek maradnak majd, de a tradíció már nem alkotórésze életüknek. így van ez a többi fiatalnál is (akik egyáltalán itt ma­radtak a városban), bár szüleik, nagyszü­leik még a „régi Munkács” neveltjei.

A rabbi azt mondta, elég a pohárnak több mint a felét meginni. Ez még így is szép mennyiség, mert Samu bácsiéknál a poharak két decisek, és mindig újra keli azokat tölteni! Így rengeteget beszélget­tünk még, örömben, szeretetben, miköz­ben az Úr végig mosolygott.

*

A munkácsi Spira-rabbidinasztiáról szóló cikkünket lásd a Történelem rovatban.

Címkék:1997-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Hírvilág

VARSÓ: A lengyel parlament február 20-án döntött arról, hogy a II. világháborúban elrabolt közössé­gi ingatlanokat szolgáltat vissza a lengyel zsidó...

Jiddis: múlt, jelen – jövő?

Az alábbiakban a jiddis nyelvről szóló összeállításunk első részét vehetik kézbe olvasóink. Az összeállítás elkészítésére az alábbiakban olvasható vita inspirált...

Close