Szombat előfizetés 2017

Történelmi bizottságok és a megbékélés – avagy amit a magyar zsidóknak még meg kell tanulniuk

Írta: Peresztegi Ágnes - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Peresztegi Ágnes

Történelmi bizottságok és a megbékélés- avagy amit a magyar zsidóknak még meg kell tanulniuk

Az alábbiakban egy előadás szövegét közöljük, amely a „Szembenézni a történelemmel. Történelmi kutatóbizottságok” című konferencián hangzott el 2002. december 31-én a jeruzsálemi Jad Vasem Intézetben.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Jelen konferencia témája azoknak a történelmi bizottságoknak a szerepe, amelyeket különböző kormányok hív­tak életre azért, hogy tisztázzák az or­száguk II. világháborúban játszott sze­repét. Habár a kormány nem állított fel történelmi bizottságot Magyarországon, ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna viták történelmi kutatások eredményei­ről, vagy ne készültek volna olyan ta­nulmányok, amelyek az elkobzott ma­gántulajdon ügyével, jogtalanul eltulaj­donított vagyonnal, menekültekkel, há­borús bűnökkel vagy más szempontból ne foglalkoztak volna a holokauszttal.

Az itt jelen lévő résztvevők többsége történész, vagy történelmi bizottságok képviselője. Azonban én jogászként kí­sértem figyelemmel az elmúlt 12 évben a magyar és a nemzetközi jogalkotást, amely a történelmi bizottságok által fel­tárt igazságtalanságokat hivatott orvo­solni. Mi, jogászok, úgy gondoljuk, hogy e probléma jogi megoldása az igazság­talanul elvett javak visszaadása, bár az­zal is tisztában vagyunk, hogy a kárpót­lás önmagában nem elég a múltban tör­tént igazságtalanságok orvoslásához. Miután az emberi jogokat megsértették, e sérelem orvoslásának négy lehetsé­ges módja van: 1. kárpótlás, 2. kártérí­tés, 3. büntetés, és 4. megbékélés.1

A megbékélést (amit néhány szerző megbocsátásnak hív2) gyakran emlege­tik az utóbbi időben, mégis kevés figyel­met szentelnek neki. Pedig ez a megol­dás kulcsa! Nagyon sok áldozatnak okoz problémát, hogy elfogadja azt a kárpót­lást, amit a bűnösök vagy jogutódaik haj­landóak adni. Úgy érzik, meg kell bocsá­taniuk anélkül, hogy a tettesek komolyan végiggondolnák saját bűnüket. Félelmük indokolt, főleg, ha a kárpótlás nem esik egybe a megbékélési folyamattal – csak­hogy nincs megbékélés a bűnösök tet­teinek felfedése nélkül. A kárpótlás az „igazság keresése” nélkül majdhogynem értelmét veszíti. A történelmi bizottságok munkája ezt a szerepet hivatott betölte­ni: lehetőséget ad a kormányoknak arra, hogy 1. beismerjék elődeik tetteit, és be­vallják az igazat; 2. kihirdessék elkötele­zettségüket amellett, hogy országukat jo­gi és erkölcsi alapon vezetik a jövőben; 3. kárpótoljanak a múltban elkövetett bűnökért, 4. elősegítsék a megbékélés folyamatát. A kutatási eredmények nyil­vánosságra hozatalával a történelmi bi­zottságok hozzájárulnak a jövő generá­cióinak neveléséhez és az áldozatok em­lékének megőrzéséhez.

A holokausztáldozatok vagyona után kutató történelmi bizottságok megala­kulása a különböző országok és az ál­dozatok közötti tárgyalások és a köztük folyó perek eredménye. Elég meglepő, hogy Magyarországnak – ahol Európa egyik leggazdagabb és legnagyobb zsi­dó közössége élt a holokauszt előtt; amely aktívan részt vett zsidó állampol­gárainak megsemmisítésében; és ahol ma kb. 150-2003 ezerre tehető azok­nak a zsidóknak a száma, akik, ha 1944-ben éltek volna, faji és vallási alapon üldöztetésnek lettek volna kité­ve – nincs ilyen jellegű bizott­sága. Ez azért is érthetetlen, mert 1990 óta a kárpótlási tör­vények egész rendszere lépett életbe Magyarországon, ráadá­sul a zsidó közösség mind a közösségi, mind az örökös nél­kül maradt tulajdonok vissza­szolgáltatásáról megállapodott a magyar kormánnyal.

Az alábbiakban megpróbá­lok egy rövid összefoglalót ad­ni Magyarország részvételéről a holokausztban, ennek törté­nelmi és politikai hátteréről, valamint arról, miként utasították el a múlttal való szembenézést a magyar kormányok. Beszélni fogok a zsidó kö­zösség kudarcának történelmi és poli­tikai előfeltételeiről, amelynek során nem sikerült a magyar kormányt rávennie arra, hogy egy történelmi bizottsá­got létrehozzon. Szó lesz egyes intéze­tek és történészek elszigetelt munkájá­ról, amelyek betöltötték azt az informá­cióhiányt, amit a történelmi bizottsá­gok publikált kutatási munkáinak kel­lett volna betölteniük. Miközben magyar- országi tapasztalataimat osztom meg Önökkel, csak egy tanulságot emelnék ki: a történelmi bizottságok munkája nélkül a kárpótlás nem lehet eredményes és nincs lehetőség a megbékélés­re; a múlt igazságainak feltárása nélkül nem várhatunk kiegyensúlyozott zsidó-magyar együttélést a jövőben sem.

I. Előzmények

1. Magyarország részvétele a holokausztban

Habár a magyar zsidókat deportálták utolsóként Auschwitzba, Magyarorszá­gon már az 1920-as évek elején tör­vénybe iktatták a numerus clausust. Az úgynevezett „zsidótörvé­nyek” célja a zsidóknak a közéletből való eltávolítá­sa volt. 1920 és 1944 kö­zött a zsidók számát elő­ször a felsőoktatásban korlátozták, majd közéleti és gazdasági szerepüket csökkentették. Ezen intéz­kedések sokak megélheté­sét tették lehetetlenné. Ké­sőbb pedig tulajdonuktól, szabadságuktól, végül éle­tüktől fosztották meg őket.

Magyarország Németor­szág szövetségese volt a II. világháború alatt. Ismert az a tény is, hogy Magyarország 1944. október 15-e, a nyilas hatalomátvétel után náci fenn­hatóság alatt állt. Magyarország felelős­sége azonban vita tárgya az 1944. már­cius 19. és az októberi nyilas puccs közötti időszakban elkövetett bűnök miatt. Ez volt az az időszak, a Sztójay-kormány ideje alatt, amikor a zsidók­nak sárga csillagot kellett viselniük, ér­tékeik letétbe helyezésére kényszerítet­ték, majd gettókba zárták, s később de­portálták őket. Bár a Szálasi-puccs előtt (1944. október 15.) Németország már megszállta Magyarországot, a Sztójay-kormányt a magyar kormányzó, Horthy Miklós nevezte ki. Ezért a szö­vetséges hatalmak nem ismerték el a Sztójay-kormányt náci bábkormány­nak, s ezért Magyarországot felelősnek tartották az 1944 márciusa és októbere között elkövetett háborús bűnökért.4

2. Jóvátétel a holokauszt után

Habár az első törvények, amelyek a zsidók ellen elkövetett igazságtalansá­gokat hivatottak megszüntetni, már 1945-ben életbe léptek – e törvények intézkedtek azon zsidók kárpótlásáról, akiknek a vagyonát a II. világháború alatt vették el -, a törvényben megfogalmazottakból ritkán valósult meg bár­mi is. A magyar kormány nemcsak hátráltatta az elkobzott zsidó javak visszaadását, hanem még többet vett el állampolgáraitól. Nem sokkal a háború befejezése után, a kommunista hata­lomátvétel előtt, az aranyat, ékszert és keményvalutát át kellett adni a kor­mánynak; a földeket, a nehézipart és a bankokat államosították – igaz, ezek a rendelkezések nem csak a zsidóságot sújtották. A kommunista diktatúra ide­jén, 1949 után, a legtöbb személyes ér­téktárgy mellett, a zsidóság vagyoná­nak nagy részét elvették. Az Országos Zsidó Helyreállítási Alap5 rövid fenn­állása után az örökös nélkül maradt zsi­dó tulajdonok felett a magyar állam rendelkezett.

3. A kommunista hatalom átírta Magyarország holokausztban játszott szerepét

A kommunista diktatúra alatt Magyarország sikeresen hárította át a felelőssé­get saját állampolgáraival való bánás­módja miatt Németországra, a Vörös Hadsereget pedig az emberiség meg- mentőjének kiáltotta ki. Az elveszett va­gyon felett nem volt illő szomorkodni. A külföldről érkező kártalanítások és kár­térítések pedig vagy elkerülték a Magyarországon maradt zsidókat, vagy zömmel a magyar állam kasszájában kötöttek ki.

4. A felelősségre vonhatóság hiánya, és törekvés a büntető igazságszolgáltatás korlátozására 1990 után

A kommunizmus bukása után elő­ször az egykori politikai üldözöttek kö­veteltek igazságot, ám Magyarorszá­gon az átmenet, amely a totalitárius Rákosi-rezsimből az úgynevezett kádá­ri „gulyáskommunizmuson” át egészen a vasfüggöny összeomlásáig vezetett, lassú volt. Magyarországnak nem volt Ceausescuja, akit ki lehetett végezni, és az 1980-as6 évek titkosszolgálatát sem lehet egy lapon említeni a kelet­német Stasival. A legszörnyűbb kom­munista atrocitások a történelmi múlt részét képezték, és a magyarok nem érezték szükségét a gyors és széles kö­rű felelősségre vonásnak. Ha nincs kol­lektív akarat, amely megbüntetné a kommunista tettek elkövetőit, a fele­lősségre vonhatóság sem kerül olyan súllyal a köztudatba.

Habár a kommunista diktatúra vét­keivel szembeni történelmi igazságtétel iránti kollektív igény segíteni tudott vol­na abban, hogy hasonló kutatás tárgya legyen a holokauszt, ennek hiányában azonban nem alakulhatott ki társadal­mi vita a vészkorszakról Magyarorszá­gon. Mivel általában visszafogott volt az „igazságkeresés” a kommunizmus idő­szakát illetően, ezért ez önmagában nem tudott elindítani egy hasonló társa­dalmi diskurzust a nácizmus bűneiről. (Szem előtt tartva természetesen, hogy a holokausztot Magyarországon, csak­úgy, mint más, korábban kommunista országban, nem lehet összehasonlítani a kommunizmus éveivel.)

Az 1990-es évek átmeneti időszaká­nak egyik legfontosabb állomása a ma­gántulajdon szabályozása volt. Az álla­mosítás kárainak helyrehozását a re­privatizáción keresztül képzelték el, és a legtöbb politikai párt7 egyetértett ab­ban, hogy valamilyen kárpótlásban kell részesíteni a kommunizmus áldozatait. De azt egyikük sem gondolta, hogy az első kárpótlási törvény Pandora szelen­céje, s hogy a kárpótlási törvény, az Al­kotmánybíróság sorozatos döntéseinek eredményeként, a módosítások és a to­vábbi kárpótlási jogszabályokon keresz­tül önálló életre kel. A kárpótlási tör­vényt 1990-ben nem megfelelően készí­tették elő. Egyértelműen diszkriminatív volta miatt mind a miniszterelnök, mind a köztársasági elnök elutasította. Az Alkotmánybíróság8 úgy döntött, hogy az a feltétel, amely a kárpótlási igények kezdetét önkényesen 1949. június 8-tól szabta meg, alkotmányellenes. A kár­pótlási törvény első módosításakor ezt az időintervallumot 1939. május 1-jéig visszamenőlegesen kiterjesztették. Ez már fedte a holokauszt időszakában törvénytelenül elvett tulajdonok nagy részét.

5. Elszalasztott lehetőségek egy történelmi bizottság létrehozására

Az első kárpótlási törvénnyel egy idő­ben, amely részleges kárpótlást aján­lott az elveszett javakért, a magyar kor­mány törvénybe iktatta az egyházi ja­vak részleges visszaadását is. A követ­kező évben, 1992-ben alapították meg a Nemzetközi Zsidó Kárpótlási Szerve­zetet (WJRO). Feladata az volt, hogy – többek között olyan országokban is, mint Magyarország – segítse a nemzet­közi zsidó szervezeteket azon törekvé­sükben, hogy visszaszerezzék az egyé­ni, közösségi és az örökös nélküli, ún. uratlan zsidó vagyonokat.

Magyarországon egy történel­mi bizottság felállítására az 1990-es években volt a leg­több esély, amikor a Magyaror­szági Zsidó Hitközségek Szö­vetsége (Mazsihisz) a WJRO-val közösen tárgyalásokat folyta­tott a magyar kormánnyal, az örökös nélkül maradt tulajdo­nok ügyében. A zsidó szerveze­tek egy közös bizottság felállí­tására tettek javaslatot. Ebben mind a kormányoldal, mind a hitközség képviseltette volna magát. A javaslat azonban a kormány­nál nem aratott sikert, és sem a helyi, sem a nemzetközi zsidó szervezetek nem szorgalmazták a bizottság felállítá­sát soha többet!

Magyarország Németország szövetsé­gese volt a II. világháború alatt. A ma­gyar kormány mindent megtett, hogy távol tartsa a németektől a magyar zsi­dóktól elkobzott javakat, és azokat ma­gának tartsa meg. A háború után az or­szág vezetésének nem állt szándéká­ban, hogy teljességében visszaadja ezeket a javakat. Megtartotta és rejte­gette az ellopott vagyontárgyakat, illet­ve az ezek eladásából származó bevé­telt közel hatvan éven át lefölözte.

1990 óta nem volt olyan kormány, amely vette volna a fáradságot, hogy tisztázza Magyarország szerepét a ma­gyar zsidók gazdasági ellehetetlenítésé­ben és általában a holokausztban.

E konferencián külön szekció foglal­kozik azzal, milyen szerepet játszott a sajtó a zsidó áldozatok elkobzott javai­nak visszaszerzésében, valamint azzal, miként segített a média abban, hogy az európai zsidók kifosztásának tényével a közvélemény szembenézzen. Sajnos, sem a magyar zsidók, sem a nemzet­közi zsidó szervezetek nem használták arra a médiát, hogy kiderítsék az igaz­ságot Magyarország holokausztban ját­szott szerepéről, illetve hogy a médián keresztül nyomást gyakoroljanak a kár­pótlás ügyében. Ahelyett, hogy hangot adtak volna követeléseiknek, mind a magyar zsidók, mind a nemzetközi zsi­dó szervezetek dicsérték a magyar fél azon erőfeszítéseit, hogy kárpótlást ajánl a holokausztban elvett javakért. 1998-ban az Egyesült Államok még üd­vözölte a magyarországi kárpótlási tör­vényhozást. 2000-ben fejezte ki elő­ször a Zsidó Világkongresszus (WJC) nemtetszését a magyarországi kárpót­lási ügyek kezelése miatt.9 Az igazság­hoz az is hozzátartozik, hogy a kritika sokkal inkább a jobboldali kormány­nak, mintsem a kárpótlás ügyének szólt. A Fidesz 2002-es választási veresége után a WJC újrakezdte a tárgyalá­sokat a magyar kormánnyal az antisze­mitizmus elleni harcról, s a továbbiak­ban a WJC nem kritizálta az országot a kárpótlás nemzetközi normáinak sem­mibevétele miatt.

A magyar kormány ugyanakkor haté­konyan használja a médiát azon kép eloszlatására, hogy a zsidókat, a kár­pótlási folyamat során, nem egyenran­gú félként kezelik. A kormány képvise­lői hamis információkat közölnek a ma­gyar és a külföldi médiában, s a média is közreműködik a hamis kép fenntartá­sában. Vajon miért utasította vissza a helyreigazítást Magyarország legolva­sottabb napilapja, a Népszabadság, amikor a magyar delegáció vezetőjét idézte a Vilniusi Fórumról, hogy Ma­gyarország betartja a nemzetközi nor­mákat az elkobzott műkincsek vissza­adásának ügyével kapcsolatban, holott a fórumon Magyarországot egyedüliként emelték ki mint olyan országot, amely nem tartja be a kárpótlás nem­zetközi normáit? Vagy: az amerikai el­nöki tanácsadó bizottság miért vette fel publikált tanulmányában szereplő listá­jára a nem létező magyar történelmi bi­zottságot10 mint az egyik olyan nemze­ti bizottságot, amely a holokauszt ide­jén elrabolt vagyont kutatja?

Megközelítőleg 80 és 150 ezer közé tehető a zsidók száma Magyarorszá­gon.11 A kommunizmus alatt képvisele­tük mesterséges volt. 1990 óta néhány ember hiába próbál egy olyan szerveze­tet létrehozni, amely a magyar zsidósá­got képviselné, vagy legalábbis egy olyan ernyőszervezet felállítását céloz­ná meg, amely magába foglalná a szá­mos újonnan alakított mini szervezetet. Egy ilyen szervezet hiányában a Mazsi­hisz formál jogot ezen feladat ellátásá­ra. Vetélytárs hiányában a Mazsihisz képviseli a magyar zsidóságot országos és nemzetközi szinten. Nagyvonalú becslések szerint a Mazsihisznek 6000 tagja van. Ez a szám önmagában nem okozna problémát, ha a Mazsihisznek lenne egy széles zsidó érdekeket repre­zentáló programja. Ám mivel nincs, azok a zsidók, akik nem tagjai egyetlen vallásos szervezetnek sem, nincsenek képviselve, és a kormánynak sincs való­jában komoly tárgyalópartnere. A nem­zetközi zsidó szervezeteknek pedig nincs olyan helyi partnerük, akire számíthat­nának akár belföldön, akár külföldön. Bár azt sem szabad elfelejteni, hogy a nemzetközi zsidó szervezeteknek sincs megfelelő elképzelésük a magyar zsidó közösség jövőjével kapcsolatban.

A zsidóknak maguknak kell magyará­zatot találni arra, miért maradtak Ma­gyarországon. Abban az országban, amely segített szüleik és nagyszüleik megsemmisítésében, ahol még 1945 után is lehettek pogromok. Nincsen ál­talános érvényű magyarázat, mindenki személy szerint döntötte/dönti el, hogy hol él, miért marad egy olyan ország­ban, ahol a holokauszt megtörténhe­tett, vagy miért választja az emigráns szintén nem könnyű életét. A zsidóknak is van mit feldolgozni a holokauszttal és az azóta eltelt 60 évvel kapcsolat­ban. A nem zsidó magyaroknak azon­ban meg kell tudniuk, hogy mi is történt a holokauszt alatt Magyarországon. Lob­bizhatunk a kormánynál, hogy a gyűlö­letbeszéd ellen szigorúbb törvényeket léptessen életbe, az antiszemitizmus ellen azonban nem lehet pusztán jogi eszközökkel harcolni. A történelmi bizott­ság munkája nélkül igen valószínű, hogy Magyarországon nem lehet a zsi­dóság jelenére és jövőjére vonatkozó fontos ügyekben sikeresen döntést hoz­ni. Ha nem harcolunk egy történelmi bi­zottság felállításáért, a magyar zsidókat múltjuktól fosztjuk meg, a jelenlegi kár­pótlási rendszer hiányos marad, és nem segítjük elő a zsidók és nem zsidók kö­zötti megbékélést.

II. Kutatások

A legtöbb európai államban történel­mi bizottságok folytattak átfogó kutatá­sokat az adott ország holokauszt alatti szerepéről. Magyarországon hasonló tárgykörben részkutatásokat egyrészt a kárpótlási törvények kapcsán az állami szervek, másrészt, a nemzetközi és he­lyi kárpótlási tárgyalásokra készülve, a zsidó szervezetek végeztek.

A magyar kormányhoz kapcsolódó kutatások

1. Az Igazságügyi Minisztérium figyelembe vett bizonyos történel­mi információkat, amikor a külön­böző kárpótlási törvényeket meg­fogalmazta

Nincs hozzáférhető információ a ku­tatásról.

2. Az Alkotmánybíróság felkérte a Magyar Nemzeti Bankot, hogy vizsgálja meg a háborúban náluk tartott arany és egyéb tárgyak sorsát12

A kérelmezők felkérték az Alkot­mánybíróságot, hogy döntse el, alkot­mányos-e az, hogy a kárpótlási törvé­nyek csak részbeni kártérítést adnak az 1944-ben kötelezően letétbe helyezett arany- és más értéktárgyakért ahelyett, hogy a még létező betéteket visszaad­nák, vagy az 1947-es párizsi békeszer­ződés értelmében kapnának érte kár­pótlást. Az Alkotmánybíróság megvizs­gálta a dokumentumokat és elfogadott más bizonyítékokat annak érdekében, hogy tisztázza, mi történt azokkal a ma­gyar zsidóktól elvett vagyontárgyakkal, amelyeket külföldre vittek, de utána visszakerültek Magyarországra.

„Az Alkotmánybíróság az ügyben több tárgyalást tartott. Meghallgatta a pénzügyminisztert és a Magyar Nemzeti Bank elnökét. Beszerezte, tanulmányoz­ta és értékelte a Pénzügyminisztérium által rendelkezésre bocsátott egykorú iratokat, jegyzőkönyveket, jegyzékeket (4 csomag), a Párizsból hazaszállított ér­tékek kísérő jegyzékeit (4 kötet), a Pénzintézeti Központ által eddig elvég­zett vizsgálatok anyagát, a Magyar Nem­zeti Bank által megküldött okiratokat, az Országos Levéltár Jelenkori Gyűjte­ményéből rendelkezésre bocsátott egy­korú gazdasági, politikai döntések jegy­zőkönyveit, határozatait, egyéb, az ügyhöz kapcsolódó okmányokat. Ugyanígy feldolgozta az indítványozók és szakér­tőik által feltárt bizonyítékokat, szakér­tői kutatások eredményét, levelezése­ket is. Felhasznált továbbá a témával összefüggő néhány publikációt is.”13

Az Alkotmánybíróság úgy találta, hogy az egy arany gyűrűért adandó csekély 300 Ft értékű kárpótlási jegy, vagy az egy gyémántgyűrűnek megfele­lő 20 000 Ft-os juttatás az 1947-es pá­rizsi békeszerződés értelmében alkot­mányos. Azt is hozzátette, hogy nincs olyan alkotmányos indok, amely a leté­tekért a teljes kárpótlást megalapozná, s aggályos lenne, ha az általánostól el­térő elvek alapján kárpótolnák a letéteseket. Ezért a holokauszt idején elvett vagyont nem kell máshogy kezelni, mint azt, amelyet a kommunizmus alatt vettek el. Amíg az Alkotmánybíróság megindokolta, hogy miért nem kell kü­lönválasztani a holokauszt idején elvett tulajdonokat a kommunizmus alatt ál­lamosított tulajdontól, van egy tulaj­dontípus, amely kivételként erősíti a szabályt. A műkincs az egyetlen tulaj­doni forma, amelyet sosem államosí­tottak a kommunizmus évei alatt.

3. Az ún. restitúciós kutatócsoport – amely a Nemzeti Kulturális Örök­ség Minisztériuma alá tartozott – dokumentumokat gyűjtött arról, hogy mi lett a sorsa a holokauszt idején elrabolt műkincseknek

1991-ben Magyarország és a Szovjet­unió aláírt egy együttműködési szerző­dést,14 melyben „(A) felek kötelezettsé­get vállalnak arra, hogy óvják és ápolják a másik félnek a saját területükön talál­ható kulturális értékeit és történelmi em­lékeit. Elősegítik azon műalkotások visszaszolgáltatását, amelyek a másik fél nemzeti tulajdonát képezik. A felek saját törvényeikkel összhangban elősegítik az archívumokban, könyvtárakban és más hasonló intézményekben őrzött anyagok­hoz való hozzáférést.”15 Majd 1992-ben született egy egyezmény „a Magyar Köz­társaság és az Orosz Föderáció kulturális javak visszaszármaztatásával foglalkozó állami bizottságai között, a II. világháború során és az azt követő időszakban a má­sik ország területére került kulturális érté­kek visszaszolgáltatásáról szóló együtt­működésről”. Ez az együttműködés volt az alapja annak, hogy a magyar kormány létrehozta a kulturális javak visszaszolgál­tatásának bizottságát,16 valamint hogy az Oktatási és Kulturális Minisztérium fel­állította a restitúciós bizottságot, amely vi­szont a restitúciós kutatócsoportot alapí­totta meg. Bár a restitúciós kutatócso­portnak eredetileg a holokauszt alatt kül­földre hurcolt műtárgyak, illetve a Szov­jetunióból Magyarországra hozott műkin­csek felkutatása volt a feladata, lehetet­len volt szétválasztani ezt a munkát azon műkincsek dokumentálásától, amelyek a holokauszt alatt kikerültek a tulajdono­sok kezeiből, de jelenleg magyarországi múzeumokban találhatóak.

Amikor az igénylők rájöttek arra, hogy a kárpótlási jogszabályok a leg­több ellopott műtárgyra nem terjednek ki, azokhoz a múzeumokhoz fordultak, ahol ezeket a műkincseket őrizték. A múzeumok ekkor a restitúciós kutatócsoporthoz fordultak, hogy kutassák fel a visszaigényelt műkincsekre vonatko­zó dokumentációt. Így a kutatócsoport munkája végül a holokauszt alatt elra­bolt összes műkincsre kiterjedt.

A restitúciós kutatócsoport kutatásai nagy részét már befejezte, s az elmúlt években a minisztérium arra kérte a múzeumokat, vizsgálják át gyűjtemé­nyeiket, és készítsenek listát a náluk ta­lálható kérdéses eredetű, valószínűleg a holokauszt alatt elrabolt műkincsek­ről. Ámde sem a kutatócsoport lénye­gében befejezett kutatásának, sem a múzeumok vizsgálódásainak eredmé­nyeit nem hozták nyilvánosságra.

Mivel a kutatás lényegében befejező­dött, a holokausztáldozatok tévesen azt hitték, hogy elvett tulajdonaik visszake­rülnek hozzájuk. Ehelyett azonban a ma­gyar kormány – fittyet hányva az 1998-ban aláírt, a holokauszt ideje alatt elra­bolt tulajdonokról szóló washingtoni alap­elveknek – tovább harcol a kérelmezők­kel a bíróságon. Jelenleg több ilyen per van folyamatban Magyarországon. Az egyik legismertebb ezek közül a híres Herzog-gyűjtemény visszaadásáért indí­tott per. Az első fokon meghozott ítélet a felperesnek kedvezett, s fellebbviteli szinten a felperes szintén minden lénye­ges jogi vitát megnyert a kormánnyal szemben. Bár a Legfelsőbb Bíróság egy jogtechnikai lépéssel visszautalta az ügyet az elsőfokú bírósághoz, hogy az to­vábbi vizsgálatokat folytasson a festmé­nyek tulajdonosaival kapcsolatban, min­den lehetséges igénylő az eredeti tulajdo­nosok győzelmének tekinti az ítéletet.

A zsidó szervezetekhez kapcsolódó kutatások

4. A Mazsihisz kutatása a közösségi vagyonról

1990-ben a magyar kormány vissza­adta a jogot az egyházi intézmények­nek, hogy a társadalom számára hasz­nos feladatokat lássanak el: tanítás, szociális ellátás, sport, egészségügy, gyermek- és ifjúságvédelem; ám az egy­házi szervezetek nem rendelkeztek megfelelő anyagi eszközökkel, amivel támogatni tudták volna ezeket a tevé­kenységeket. Erre figyelemmel, a kor­mány részbeni kárpótlást ajánlott az egyházaknak az államosított tulajdono­kért.17 Még mielőtt az egyházi kárpótlá­si törvény hatályba lépett volna, a kor­mány értesítette az egyházakat (1990 januárjában), hogy készítsenek listát visszaigényelt tulajdonaikról. A Mazsihisznek nemcsak azt kellett felkutatnia, hogy milyen tulajdonaik voltak az álla­mosítás előtt, hanem azt is, hogy a kö­zösség miket adott el az elmúlt 40 év folyamán. A meghosszabbított határ­idővel végül 1998. január 15-ig lehetett beadni listát a visszaigényelt tulajdo­nokról, s a kormánynak a kérelmek el­bírálását 2011-ig kell befejeznie.

A Mazsihisz gyorsan elkészítette az ingatlanlistát, de mint minden más egy­házi szervezetnek, szembe kellett néz­nie azzal a keserű ténnyel, hogy jog­elődje, a Magyar Izraeliták Országos Képviselete sok közösségi ingatlant piaci ár alatt eladott. Mivel tulajdonjo­gukat elidegenítették, az egyházi kár­pótlási törvény alapján nem lehetett visszaigényelni azokat.

Végül, a törvény alapján, kevesebb, mint 20 ingatlant kért vissza a Mazsihisz természetben, ezekről az ingatlanokról még mindig folynak tárgyalások a kor­mánnyal. A visszaigényelhető ingatlanok zömét azonban járadékra váltotta a Mazsihisz. 153 ingatlan után, amelyek be­csült értéke 13,511 milliárd Ft volt 1998-ban, a Mazsihisz 2002-ben már 700 mil­lió forint feletti járadékot kapott.18

5. A WJRO kutatása, Yehuda Don vezetésével

Amíg az elvett közösségi javakért adandó kárpótlás ügyét inkább üdvö­zölték, addig a kormány azt remélte, hogy az örökös nélkül maradt tulajdo­nok visszaadásának kérdését egy csa­pásra megoldja azzal, ha átutalja a már régóta nem funkcionáló Országos Zsi­dó Helyreállítási Alap vagyonát a Mazsihisznek. Ennek vagyona 1989-ben 670 000 forintot tett ki, és a kormány ezt az ügyet a maga részéről lezártnak tekintette.19

Az 1990-es évek közepén azonban a WJRO és más magyar zsidó szerveze­tek komoly tárgyalásokat kezdtek a ma­gyar kormánnyal a holokauszt idejéből származó, örökös nélküli vagyon sorsá­ról. Yehuda Don izraeli történészt bíz­ták meg azzal, hogy készítsen tanul­mányt a háború előtti magyar zsidó va­gyonról. Ez képezte volna a tárgyalások alapját. Tanulmányát nem publikálták Magyarországon, de helyi lapokban megjelent néhány cikk a munkájával kapcsolatban. Yehuda Don akkor 2,1 milliárd USD-ra becsülte azt az örökös nélküli zsidó vagyont, amelynek a há­ború után vissza kellett volna kerülnie a zsidó közösséghez. Továbbá a közös­ségi és az örökös nélküli vagyon kutatá­sával kapcsolatban létezik egy olyan lis­ta, amely 3000, vagy 1600 magyar zsi­dó közösségi ingatlant tartalmaz.20 A listát a WJRO égisze alatt állították össze, és a Mazsihisszel együtt terjesz­tették elő a magyar kormánynak.

A Mazsihisznek az örökösök nélküli tu­lajdonokra vonatkozó követelése végül ötven- és hetvenmilliárdról szólt.21 E tár­gyalások eredményeként jött létre a Ma­gyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány (Mazsök) 1,3 milliárd forint vagyonnal, s ezen túlmenően a kormány életjáradékot ajánlott fel a holokauszt túlélőinek.22

A Mazsök kutatásai a holokauszt idején elrabolt magyar zsidó vagyonról

Miután megalakult, a Mazsököt jelölte ki a WJRO a túlélőknek adandó Svájci Humanitárius Alap elosztására Magyarországon. Később a Mazsök a Németországtól kapott egyszeri összeget osztot­ta szét a túlélők között. E munkák ered­ményeként került a Mazsök olyan helyzetbe, hogy képviselni tudta a magyar zsidóságot a nemzetközi kárpótlási tárgyalásokon.23 Ugyanakkor az amerikai elnöki tanácsadó bizottság segítséget kért a Mazsöktől az Aranyvonat kutatá­sával kapcsolatosan. Azért, hogy segít­sék az Aranyvonat ügyének feltárását és képviselni tudják a magyar zsidósá­got külföldön, a Mazsök megbízott két történészt, Kádár Gábort és Vági Zol­tánt a kutatásokkal. Amellett, hogy a hí­res Aranyvonat történetén dolgoztak, Kádár Gábor és Vági Zoltán az elrabolt magyar zsidó vagyon és a svájci bankok közötti kapcsolatot is kutatta, valamint az Ausztriában és Németországban el­veszett magyar zsidó tulajdonok után is „nyomoztak”. Nemrég jelent meg köny­vük, Aranyvonat címmel.24

Sem a Mazsihisz, sem pedig a WJRO nem örült egy olyan új szervezetnek, amely hatékonyan képviselte a magyar zsidóságot, attól függetlenül, hogy mindkét szervezet delegáltjai ott ültek a Mazsök kuratóriumában, és jól együtt tudtak volna dolgozni. Ehelyett meg­szüntették a nemzetközi képviseleti te­vékenységet, információ hiányában el­sorvadt a tájékoztatási iroda, és véget vetettek minden történelmi kutatásnak. Kádár Gábornak és Vági Zoltánnak még legalább 3-6 hónapra lett volna szüksé­ge ahhoz, hogy befejezzék a magyar zsidóság gazdasági megsemmisítéséről szóló átfogó munkájukat, ám egyetlen zsidó szervezet sem jelentkezett, hogy anyagilag támogassa a kutatást.

III. Zárszó

Számos történész írt a magyarországi holokausztról. így pl. New Yorkban Randolph L. Braham professzor, Ma­gyarországon Karsai László és Szita Szabolcs. A néhány év múlva Buda­pesten megnyíló Magyar Holocaust Mú­zeumba kutatóközpontot is terveznek. Mindazonáltal a magyar kormánynak kell elindítania a múltfeldolgozást az­zal, hogy vizsgálóbizottságot hoz létre, és nyilvánosságra hozza az ország há­borús cselekedeteit feltáró kutatás eredményeit.

Magyarország még mindig nem késett el, hogy a holokauszt idején elrabolt va­gyon sorsával foglalkozó történelmi bi­zottságot állítson fel. A magyar zsidók­nak azonban nem kellene arra várniuk, hogy a kormány majd létrehoz egy tör­ténelmi bizottságot, vagy hogy olyan szervezetek, amelyeknek ők nem tagjai, képviselik érdekeiket. Ki kell lépniük sa­ját árnyékukból, és követelniük kell az őket megillető helyet a magyar társada­lomban, és az Európai Unióban is. A nemzetközi zsidó szervezeteknek pedig rá kell jönniük, hogy nekik is érdekük­ben áll, hogy segítsék az európai zsidó­ság újjászületését, ahelyett, hogy tagad­nák létezését. 2004-ben Magyarország az Európai Unió tagja lesz, és ez az év egyben a magyar holokauszt 60. évfor­dulója. E két esemény kapcsán talán le­hetőség nyílik a társadalmi vitára, amely elérheti azt, hogy felálljon egy magyar állami történelmi bizottság.

Egy szerencsés alkalom is kínálkozik arra, hogy e folyamat elkezdődjön. Mind a zsidó, mind a nem zsidó magya­rok legnagyobb döbbenetére a holokauszt-túlélő, irodalmi Nobel-díjas Ker­tész Imre vette a bátorságot, és nyíltan bírálta Magyarországot, amiért nem fog­lalkozik a múlttal. Úgy jellemezte az or­szágot, mint azt a helyet, ahol „mind a mai napig uralkodik a hallgatás kartell­je”. Mint mondotta: reméli, hogy Nobel-díja vitát fog elindítani, amely végül rá­vezeti a magyarokat arra, hogy szembe­nézzenek a múltjukkal.25

Lévai Éva fordítása

Jegyzetek

1 Lásd: D. Peachey, Restitudon, Recondliation, Retribution: Identifying the Forms of Justice People, in: H. Messer, H.-U. Otto, eds., Restorative Justice on Trial. Pitfalls and Potentials of Victim-Offender Mediation. International Research Perspectives (Klumer, 1992, Netherlands), 551-557. o.

2 Jobban szeretem a megbékélés kifejezést hasz­nálni; Elie Wiesel szavaival élve: Azok, akik meg tudnának bocsátani, nincsenek többé velünk.

3 Kovács András: Zsidók és zsidóság a mai Ma­gyarországon. Egy szociológiai kutatás eredményei (Szombat, 2002), 24.o.

4 OMGUS Memorandum, 6. szám, Art.1. Lásd: Vásárhelyi I., Kárpótlás a Nemzetközi Jogban (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1964), 128. o.

5 1946. évi XXV. sz. törvény az Országos Zsidó Helyreállítási Alapról.

6 A rossz hírű magyar politikai rendőrséget, az ÁVH-t még 1957-ben feloszlatták, és beolvasztották a Belügyminisztériumba.

7 Kivéve a Fideszt, amely mindenféle kárpót­lást ellenzett.

8 Az Alkotmánybíróság 28/1991. (VI. 3.) sz. ha­tározata.

9 Lásd például az amerikai külügyminiszté­rium 2000. évi jelentését. Szerző: Stuart Eizenstat pénzügyminiszter-helyettes, az el­nök és a külügyminiszter különmegbízottja holokausztügyekben. Restitution of Communal Property in Central European Countries: Bulgária, The Czech Republic, Estonia, Hun­gary, Latvia, Lithuania, Poland, Romania, Slovakia, Slovenia.

10 Plunder and Restitution: The U.S. and Holo­caust Victims’ Assets. Findings and Recommendations of the Presidential Advisory Commission on Holocaust Assets in the United States and Staff Report. 2000. december, 53. o.

11 Lásd fentebb: Kovács, 24. o.

12 Az Alkotmánybíróság 16/1993. (III. 12.) sz. határozata.

13 Lásd fentebb: az Alkotmánybíróság 16/ 1993. sz. határozata.

14 1997. évi XLII. sz. törvény a Magyar Köztár­saság és az Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság között Moszkvában, 1991. december 6-án aláírt, a baráti kapcsolatokról és együttműködésről szóló szerződés és a szerződés szerves részét képező 1992. ja­nuár 29-i és 1992. február 5-i külügyminiszte­ri levélváltás kihirdetéséről.

15 Lásd fentebb: Együttműködési Szerződés, 14. paragrafus.

16 1036/1993. (V. 19.) kormányhatározat.

17 Az egyházi kárpótlási törvény, 1991. évi XXXII. sz. törvény.

18 1058/1999. (V. 28.) kormányhatározat. A já­radék mértéke a 13,511 milliárd Ft 4,5%-a 1998 és 2000 között, 2001-től 5%, amely összeg évente emelkedik a forint átlagos leér­tékelésének arányában.

19 Dr. Gyurkó László, parlamenti felszólalás (1992. március 30.), megjelent: Országgyűlés (1992. március 30.), 16249. o.

20 1998. november 1-jén megjelent WJRO-jelentés szerint 3000; az USA külügyminisztériumának leadott jelentés szerint 1600 (lásd fentebb: az amerikai külügyminisztérium jelentése), az eltérést valószínűleg a kb. 1400 temető beszámítása, illetve kihagyása okozza.

21 Dr. Szeszlér Tibor: Einstandolt zsidó műkin­csek nyomában (Múlt és Jövő, 1998/4.).

22 A Magyarországi Zsidó Örökség Közalapít­vány alapító okirata.

5. A közalapítvány vagyona.

5.1 Az alapító által a közalapítványnak jut­tatott induló vagyon a következő eszkö­zökből áll:

  1. 4 milliárd forint címletértékű, kizárólag életjáradékra váltható kárpótlási jegy;

  2. az alapító okirat mellékletében felsorolt ingatlanok, 1271,8 millió forint értékben;

  3. az alapító okirat mellékletében felsorolt muzeális értéktárgyak 12 millió 400 ezer forint értékben.

23 Mindezt a Mazsihisz kárpótlási bizottságá­val együttesen tette, amely bizottság vezetői azonosak voltak a Mazsök-iroda vezetőivel.

24 Kádár Gábor-Vági Zoltán: Aranyvonat (Osiris Kiadó, Budapest, 2001). A CEU közreműködésével angolul a közeljövőben jelenik meg.

25 Népszabadság, 2002. október 18., 11. oldal.

Címkék:2003-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Holocaust Múzeum – Mikor nyit, miről szól?

Holocaust Múzeum Mikor nyit, miről szól? 2002. április 15-én a Gundel étteremben ünnepélyes sajtótájékoztatón jelentették be, hogy a Holocaust Dokumentációs...

Pészach

Elie Wiesel Pészach Mint a legtöbb zsidó gyerek, én is a Pészachot szerettem a legjobban. Fennkölt és vidám ünnep. Mint...

Close