Szombat előfizetés 2017

Pelle János

Írta: Pelle János - Rovat: Archívum, Hazai dolgaink

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A „német szellemiség” kihívása

Személyes felelősség terhel a Hernádi Miklós és Földényi F. László, valamint Márton Lász­ló között a Szombat hasábjain zajló, rosszízű polémiáért. Hagy kár, hogy a résztvevők kíméletlenül vagdalkoznak, holott szellemi életünk lénye­ges kérdéseit vetették fel, s a folyóirat fontos küldetést teljesítene, ha az ezekről folyó vitáknak helyt adna.

Távolról sem biztos azonban, hogy er­re a tisztázó vitára sor kerülhet, hiszen – ha valaki nem követte volna a fej­leményeket, összefoglalom – Hernádi Földényi Egy fénykép Berlinből című könyvéről írt éles hangú cikkére eddig csak két, felháborodott hangú „olvasói levél” érkezett, a szerző és pályatársa tollából. Meglehet, ez utóbbiak más, számukra előnyösebb fórumot keres­nek, nem vállalják a vitapartner szere­pét egy zsidó lapban. Erre utal, hogy egyikük máris párhuzamba állította a Szombatot a „legzüllöttebb politikai sajtóval”. Úgy gondolhatják, hogy ők más, magasabb szinten helyezkednek el, mint Hernádi Miklós: ezzel magya­rázható, hogy ki sem térnek a cikkében felvetett lényegi kifogásokra.

Az „olvasói leveleknek” nem volt más céljuk, mint hogy sértsenek. Élen járt a futólag megemlített Márton László, aki a nála tíz évvel idősebb Hernádit – igaz, klasszikus epigramma formájában – tökfejnek nevezi. Közönséges újságíró nem engedheti meg magának, hogy a kollégáját nyilvánosan idiótának, hülyé­nek, imbecillisnek stb. nevezze. Márton azonban nem firkász, hanem Művész, aki úgy érzi, rá más szabályok vonat­koznak. Akár közönség előtt székelhet is, mint egy Földényi által méltatott osztrák pályatársa, akinek „akciói so­rán nem egy deviáns elmebeteg, ha­nem a század legnagyobb rajzművésze tolta le a nadrágját”. Vagyis ha átesztétizáljuk, a gorombaság és a tabusértés egészen más színben tűnik fel. Mi azon­ban ne lépjünk erre az útra, hanem te­gyünk ügy, mintha egyenrangú partne­rek lennénk, összemérhető érvekkel, úgy, ahogy Magyarországon a reformkor óta a kulturált tollforgatók vitatkoztak.

Most pedig töredelmesen bevallom: Földényi Leni Riefenstahlról szóló esszéjének elolvasása után én nyom­tam Hernádi kezébe az Egy fénykép Berlinből című könyvet, e szavak kíséretében: „Nézd meg te is, mert én nem hiszek a szememnek. A szerző tíz éven át a barátom volt, nem olyannak ismer­tem, aki ilyesmit jelentet meg.” Herná­di elolvasta, dühbe gumit, s megírta az epés cikket. Védelmében azonban le kell szögezni, hogy a szövegen ékelő­dött. S ha egy szerző intim naplót tesz közzé berlini ösztöndíjas éveiről, ne ve­gye zokon, hogy míg egyesek remek­művet látnak benne, addig mások szenvelgő önreflexiók füzérét és a hollywoodi típusú „társasági nyomulás” dokumentumát, amelyben a posztmo­dern irónia és könnyedség nyomai sem lelhetők fel.

Hitler és Krisztus

De beszéljünk ennél fontosabb s a Szombat olvasóit jobban érdeklő dol­gokról, még annak kockázatát is vállal­va, hogy újabb olvasói levelekben azzal vádolnak, hogy idézeteket ragadok ki a könyvből, manipulatív céllal. Térjünk vissza az isteni Leni Riefenstahlhoz, aki 1934-ben elkészítette Az akarat diada­la című nevezetes dokumentumfilmjét. Földényi ezt írja a nürnbergi stadionba repülőgépen érkező, a német népnek megváltást ígérő hősről: „Krisztus pe­dig nem más, mint Hitler – akiről ez esetben próbáljunk meg ne politikai szerepe, hanem érzékisége és szépsé­ge alapján ítélkezni.”

Ezt a kijelentést – bármilyen gondo­san csiszolt is a mondat, melyben meg­jelenik – az emberiség következő cso­portjai kérhetik ki joggal maguknak: a keresztények és a zsidók, továbbá a férfiak és a nők. Mégse ragadtassuk el magunkat. Az írás Művésze ír ugyanis a Film Művészéről, aki megörökítette – na kit is? – a tömegek lelkének Művészét. Ez utóbbi persze nem más, mint Adolf Hitler. Hogy elfogadtassa ezt a meg­közelítést, s azt az elementáris hatást, amit a Führer és a nép orgazmushoz hasonló egymásra találása tett rá a még ma is élő s jó egészségnek örvendő filmrendezőnő tolmácsolásában, a szer­ző arra hivatkozik, hogy 1934-ben, a for­gatás idején Hitler még nem hozta meg a zsidótörvényeket. Megemlíti továbbá, hogy még utána is, 1937-ben Párizsban komoly sikert ért el ez a valóban komoly tehetségről árulkodó, az expresszionizmus eszközeit felhasználó filmalkotás.

De el lehet-e tekinteni az 1942-es Hit­lertől az 1934-es kedvéért? S vajon a Földényi szerint figyelemre méltó festői tehetséget eláruló osztrák német nép­vezérré emelkedése s demokratikus választások révén való hatalomra jutá­sa 1933 januárjában nem a német szel­lem meggyalázása volt-e?

Az előzmények után nem meglepő, hogy Földényi határozott nemmel felel erre a kérdésre. A német szellemiségre hivatkozik, annak esztétikailag magas­rendű kegyetlenségére és irracionalitá­sára, melynek a Führer valóban a meg­testesítője volt. Holott az említett voná­sok szervesen összefüggnek a zsidóság művészi ábrázolás terén sajnos annyira elcsépelt kollektív tragédiájával. „A fo­kozatosan keményedő ügyintézés szer­ves része volt tehát a német rezsim szellemiségében fokról fokra markán­sabb kegyetlenségének” – írja John Lu­kacs nemrég megjelent könyvében.

Megjegyzendő, hogy Földényi vonzal­ma a kegyetlenség kultusza iránt nem új keletű, bár hosszú ideig nélkülözte a politikai és történelmi vonatkozásokat. Nem véletlen, hogy 1993 őszén heves vitába bonyolódott a Holmi hasábjain Radnóti Sándorral, aki vitatni merte a bécsi akcionalizmus képzőművészei­nek nyilvános székelést, maszturbálást, illetve ad absurdum, önkiherélést produkáló teljesítményeit. Az esztéta vonzalma e művészekhez nem volt vé­letlen: már akkor is a kegyetlenség, az esztétika és a morál viszonyát igyeke­zett végiggondolni, s megtalálni azt a szépet, ami „erkölcs nélkül tetszik”. Ha Adorno azt állította, hogy „Auschwitz után nem lehet verset írni”, ő azt kíván­ja elméletileg bizonyítani, hogy ha az esztétikai szemlélet át tudja alakítani az elavult, „modern” történeti-morális értékelést, idővel akár frivol hangvéte­lű, élvezettel olvasott verset lehet írni a haláltáborokról.

Első lépésként célszerű a mindenna­pivá lefokozni a zsidóság unalomig em­legetett kollektív tragédiáját, s szembe­állítani vele a németek négy és fél mil­liós emberveszteségét és a megszállás alatt átélt megpróbáltatásaikat. Hogy ez a felfogás valójában a hírhedt „Auschwitzlüge” finomított, esztétikai mezbe bújtatott változata? Ne legyünk olyan finnyásak, attól meg végképp tekintsünk el, ha véletlenül zsidók lennénk.

Hadd szolgáljak még egy idézettel, a berlini napló 1988. december 20-i be­jegyzésének egyik részletével. Földényi a televízió visszataszító kíváncsiságáról elmélkedik, mely egy légi szerencsétlen­ség áldozatainak hozzátartozóit sem kí­méli. „Az operatőr és a riporter semmi­ben sem különbözött azoktól az SS-tisztektől, akik üvegablakok mögül figyelték a kivégzettek haláltusáját – volt, amelyik külön készíttetett magának egy ablakot, törhetetlen üvegből. A tévéből ugyanez az embertelen érdeklődés sugárzott – a szenvedés felkeltette kíváncsiság.”

Ha Hannah Arendt az Eichmann-per kapcsán a „gonosz banalitásáról” írt, itt a „banalizált gonosszal” van dolgunk, még ha csak egy művészi hasonlat ere­jéig is. Szerzője elítélően szól a gázkam­rák működtetőiről (azért ismerjük el: néhányan szépen zenéltek közülük!), csak épp közös nevezőre hozza az összehasonlíthatatlant: a tévé emberte­len híréhségét a Hitler által felszabadí­tott démoni erők tombolásával.

Adenauer, a bérenc, Brandt, az áruló

Itt érdemes azért néhány szót szólni a posztmodernizmusról is, anélkül, hogy parttalan vitába bonyolódnánk. Legfőbb ismérve nem az, amit állít, ha­nem az, amit tagad, illetve meghalad. Az elvetett „modern” az az eszmeiség, ami felelőssé tehető a világ nyomorú­ságáért: a demokrácia és a pluralizmus, a szabad tájékoztatás, az ész erejében való hit, a tömegkultúra, a mindennapi élet örömei, az ábrázoló művészet, illet­ve az ezzel az igénnyel fellépő esztéti­ka stb. Nem fér hozzá kétség, hogy a posztmodem kritika sok szempontból megalapozott: a „felvilágosítók” – Földényi a könyvében így nevezi a moder­neket – sok esetben visszaélnek az in­formációs monopóliumokkal, s üzleti érdekeik érdekében futószalagon ké­szítik a tömegfogyasztásra szánt manipulatív giccseket és hírműsorokat. De milyen alternatívát jelentenek velük szemben a tömegízlést szabotáló, a nagyközönségnek tudatosan hátat fordí­tó posztmodern „kinyilatkoztatók”, akik szintén a múltból s főként az európai kultúrából mentik radikális érveiket? Nietzschét szembe lehet állítani Freuddal, Thomas Mannt Herman Hessével, Leni Riefenstahlt Fritz Langgal, ízlés és alkat dolga, ki mit szeret. Amíg az esztétika a saját körében marad, semmi baj, hiszen egyetlen alkotóban is békésen megfért a „felvilágosító” s a „kinyilat­koztató”. Érvényes ez Földényire is, aki­nek például a Defoe-ról, a melankóliá­ról, Caspar David Friedrichről vagy Go­yáról írt könyveit – amelyek nem a mindenáron provokálni kívánó művész, ha­nem egy valóban felkészült irodalom- és művészettörténész munkái – nagyra tartom.

Csak hát, úgy látszik, a politika kísértésének egyre nehezebben állnak ellen a közfigyelemre áhítozó intellektuelek, még akkor is, ha közben fennen han­goztatják iránta érzett megvetésüket.

Földényi könyvét politikai egyoldalú­sága miatt már Nagy András is bírálta a Kritika 1995/10-es számában. A kriti­kus, aki előbb „bukolikusan szépnek” nevezi a szöveget, megemlíti, hogy jel­lemző motívuma a baloldal „zsigeri” gyűlölete. Ennek jegyében ír Földényi mélységes rokonszenvvel egy Althans nevű neonáciról, természetesen ismét csak egy róla készült dokumentumfilm kapcsán, s bélyegzi meg izzó szavakkal a „baloldal verőlegényeit”. (Akik a mai Németországban amúgy tényleg létez­nek, és különböző tüntetések ürügyén randalíroznak.)

Számomra a baloldaliság vagy a jobboldaliság jó ideje tisztesség kérdése, s pártpreferenciákról nem bocsátkozom vitákba. De azért halkan megjegyzem, hogy éppen most, amikor e sorokat írom, gyújtottak fel, valószínűleg neoná­cik, Lübeckben egy épületet, ahol tíz af­rikai vendégmunkás, köztük négy gyer­mek halt meg. Talán ezért tűnődtem el azon a heves gyűlöleten, amit az általa elképzelt német szellemiséggel azono­suló Földényi, ha egy pillanatra is, de egy néger iránt Berlinben, egy autóbu­szon érzett, s amit naplójában is szükségesnek látott megörökíteni.

Az Egy fénykép Berlinből írásait ol­vasva egyre inkább az volt az érzé­sem, hogy az azonosulás, a „lelki mi­mikri” csodákra képes. Bizonyára ez vezette a szerzőt, aki – ismét csak egy film apropóján – leírja, hogy Adenauer, az NSZK kezdeti korszakának leg­nagyobb államférfija „az amerikai ér­dekeket képviselte”, azaz bérenc volt. Willy Brandt pedig a pillanatnyi politi­kai érdek nevében, valójában a né­metség árulójaként mondott le a szilé­ziai kelet-porosz területekről, amihez nem lett volna joga.

Nem könnyű az ilyesmit megemész­teni. Földényi ugyanis éppen azt a né­met hagyományt aknázza alá, amelyre az NSZK a létét alapozta, s amelyet, nem csekély erőfeszítés és áldozat ré­vén sikerült elfogadtatnia a világgal, s benne a zsidósággal. Számomra továbbra is Max Weber, Niemöller, Stauffenberg, Adenauer, Brandt és a keleti zsidókat nagylelkűen befogadók képviselik a „német szellemiséget”, mely elválaszthatatlan a demokráciá­tól. És az egyesülés láza sem hozhatja felszínre a régi démonokat, még „esz­tétikai álcában” sem.

Címkék:1996-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Este a kollégiumban

A tanévben a Bálint Zsidó Közösségi Ház ad otthont a Lauder-Javne, az Anna Frank és a Mszoret Avot iskolák 28...

Teljes körű kártérítést kívánunk

Interjú Naftali Lavival a WJRO elnökhelyettesével Maram Stern, a World Jewish Congress kül­ügyi osztályának vezetője úgy tájékoztatott, hogy a magyar...

Close