Szombat előfizetés 2017

Pécsi Katalin: “Ne bántsd a holocaustomat!” Tünődés a holocaust történetének oktatásáról.

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Pécsi Katalin

NE BÁNTSD A HOLOCAUSTOMAT!

TŰNŐDÉS A HOLOCAUST OKTATÁSÁRÓL

Láttam egy fantasztikusan érdekes filmet a tavalyi Izraeli Filmhéten. A címe azóta se megy ki a fejemből: “Ne bántsd a holocaustomat! ” Ennél frappánsabban aligha lehetne kifejezni a holocaustra emlékezés dilemmáit. A film kerettörténetében – eddig a non-fiction – egy akko-i, nezmzetközi színtársulat tagjai darabot készülnek előadni a holocaustról.

Egy láthatatlan riporter – vagy maga a rendező? – végigkérdezi a fiatal színészeket, mit tudnak a holocaustról. Semmit, nem sokat, valami rémlik… – efféle válaszok sorjáznak a ragyogó napsütésben, a ragyogóan szép és értelmes tekintetű szabre, arab, afrikai stb. fiatalok szájából. Persze néhányuknak azért van némi fogalma: az ő sz

ülei /nagyszülei európai menekültek.

Gondolom, hasonlóak lennének az arányok bármelyik kelet-európai országban, különösen, ha a tizenéveseket kérdezgetnénk. Amerikában vagy a hajdani Nyugat-Németországban persze más a helyzet (a keleti részre mindez még nem vonatkozik): ott hosszú évek óta törvény írja elő, hogy az iskolákban is szembe kell nézni mind a tényekkel, mind a felelősség kérdésével. Tehát ideje lenne már nekünk is háborgatnunk a holocaust lassan feledésbe süppedő témáját. De hogyan tegyük, hogy el ne sikkadjon a lényeg, de ne is bántsuk a magunk/mások holocaustját? Hogy a kötelező holocaust-óra ne fagyjon bele egy fizikaóra rideg tárgyilágosságába? Hogy a tények és tanulságok nem kerüljenek fényévnyi távolságba a gyerekek életétől, akár a pún háború vagy a cukorgyártás fázisai? Hogy ha a nagy számok és fontos történelmi dátumok mellett sikerül sorsokról és emberekről is beszélgetnünk, kibírjuk, hogy ott, az osztályteremben óhatatlanul felettünk lebeg majd saját sose-ismert nagymamánk, testvérünk, Primo Lévink képe is ? Mi lesz a holocaustunkkal, ha csak egyetlen egy gyerek is ásítozni kezd? Vagy almát rágcsálni, netalántán poénkodni? Mi a teendő, ha bármelyikük sírva fakad, az osztály talán “terápiás közösséggé” alakul át? Vagy éppen fordítva: az “erősek” rávetik magukat a “gyöngére”, aki balgán kiszolgáltatta magát, és “bántják a holocaustját”? Esetleg óra után fizikailag is bántják őt magát ?

A filmbeli színtársulat nem-realista módon közelít a témához, hiszen ha a holocaust megtörténte józan ésszel fel nem fogható, akkor hogyan is lehetne ábrázolni a valószerűség szabályai szerint. Egyes színészek, hogy testileg-lelkileg alkalmasak legyenek szerepük megformálására, különös tréningbe kezdenek. Az egyik afrikai születésű fiú néhány hónapra Németországba költözik, hogy a maga bőrén tapasztalja meg, milyen érzés a megkülönböztetés, a kirekesztés, a fizikai bántalmazás. A kísérlet – hála a szkinhedeknek – kiválóan sikerült. Megtapasztalta. Az egyik lány – szülei német túlélők – az éhség “élményét” akarja megtapasztalni: koplalni kezd, és az anorexiások halál-közeli állapotába éhezteti magát. Testi-lelki roncsként sokkolhatja majd a holocaust-darab közönségét.

És máris itt van a következő kérdés. Sokkolódnunk kell-e ahhoz, hogy fel

fogjuk a felfoghatatlant? A film válasza – és ez már a fikció világa -, hogy talán igen. A holocaust-túlélő

ab-ovo sokkolja a környezetét. A túlélő – a koplalóművésznő felejthetetlen alakításában – az egész világot a holocaust perspektívájából éli, és nem hagyja békén az emberiséget. Állandóan emlékezni akar. Meg emlékeztetni. Kellemetlen egy figura – még Izraelben is. Túlérzékeny, már-már totál őrült. (Depresszió, mánia – egyre megy!) A film expresszív családi jelenetében a túlélő anya a zongora alatt kúszva kergeti kétségbeesetten menekülő fiát, és rikácsolva sorolja az újabb és újabb borzalmakat. A fiának is át kellene mennie mindazon, amin ő valamikor átment. A második generációnak is az áldozat szerepkörében élni. Különben hogyan is érthetnék meg egymást? De a békében születettek, a zsidó államban felnövekedők semmit sem szeretnének kevésbé, mint az áldozat szerepét. Eszük ágában sincs gyengének, eltaposhatónak mutatkozni . Nem is azok.

Ez a holocaust-emlékezet alapvető dilemmája.

Láttam egyszer a gettó-emlékünnepségre kivezényelt zsidó gimnazistákat vonalzókkal kardozni a Dohány utcában. Láttam amerikai, kipát viselő gyerekeket lökdösődni-viháncolni a Jad Vasem emlékfái között. November hetedike-szindróma. A gyerekek viselkedése érthető: a holocaust mint téma nem érintette meg őket. Lehet, hogy csakis kognitív módon nem is érintheti. Könnyű elhárítani azt, amiről jobban szeretnénk, ha nem ránk vonatkozna. Könnyebb elviselni a pún háborút …

Léteznek mégis holocaust-múzeumok, vannak évente ismétlődő holocaust-emlékezések. Egyes országokban holocaust-órák is az iskolában. Ám az ismétlődés úntat és elidegenít. A kiállítások nagyüzemi jellege, az idegenvezető hadarása, a turistacsoportok tülekedése és vakuvillogtatása úgyszintén. És feleltetni talán lehet a holocaustból? Dolgozatot iratni? (“Négyes alát kaptam a krematóriumokból …”, “Bárcsak Auschwitz-ot húznám!…”)

Az izraeli filmben felbukkan a Jad Vasem Múzeum lépcsőfordulójában a holocaust-áldozat kísértetfigurája – valamelyik tárlóból léphetett elő? Az anorexiás lány játssza

– ki más! -, és lehetetlenül idejétmúlt ruhájában, ellenállhatatlanul szuggesztív tekintetével, mágnesként vonzza maga után a döbbent turistahordát… Bármennyire képtelennek is látszik a helyzet, hogy egy decens múzeumban egy ilyen szánalmas kísértet nyomában loholnak a látogatók teremről teremre, tárlótól tárlóig, tökéletesen érthető: a történet őróla szól, a saját holocaustjába vonja bele a szavavesztett hallgatóságát. Nem kognitiven átadható ismeretről van már szó csupán, hanem emociókról is, és eképpen az attitüdök alapvető megváltozásáról. (Kétszer jártam már a Jad Vasem Múzeumban az Izraeli Filmhét óta, és a lelkem mélyén nagyon reménykedtem, hátha elém ugrik a Legautentikusabb Idegenvezető valamelyik lépcsőfordulóban…)

A kognitiv-felvilágosító módszerrel szemben az átélés-sokkolás lenne tehát az egyedüli üdvözítő út? A Washingtoni Holocaust Múzeum, amely néhány évvel ezelőtt nyílt meg, és már felhasználhatta a Jad Vasem-koncepc

ió tanulságait is, más módon akar hatni a közönségére.

A hi tech-nek köszönhetően – videó-istallációk, computer-tecnika, interaktiv keresés stb. –

az izraelinél jóval hatalmasabb anyagot halmozott fel. De nemcsak önmagában a mennyiség lenyűgöző, hanem az is, hogy egyszerre megváltozott az érdeklődésünk fókusza: a “hivatalos történelem” mellett ott a “

privát történelem” is: magánlevelek, családi fotók, magnóra rögzített tanúvallomások iszonyatos tömege. (Igazságtalan lennék, ha elvitatnám a Jad Vasemtől a privát történelem felé tett nyitást: a gyerekáldozatok nevének véget nem érő felsorolása a Gyermek Kiállításon ugyanerre a hatásra épít: a nevek közvetlenül megérintenek. Hasonlóképpen megrázó volt a Radnóti Színházban tartott emlékünnepség 1994-ben, ahol színészek órákon át, “váltott műszakban” olvasták fel az elpusztult magyar zsidók neveit.)

A kiállított anyagon túl, Washingtonban maga a múzeumépület is sokkol. A belső kiképzés börtönre emlékeztet: az irdatlan betontömeg látványa, a vaslépcsők

és vas átjáróhídak döngése a lábunk alatt – egyaránt táplálja a szorongásunkat. Hát még az óriás lift, amit csak akkor indítanak fül az emeletre. ha megtelt, ha kész a transzport, és az ajtót úgy zárják ránk kívülről, vezérlő gomb belül – vagy hívó gomb az emeleten – nincsen. Látogatásom a kiállításon rögtön sokkal kezdődött: egy 50-es amerikai túristanőn kitört a klausztrofóbia, és verni kezdte a vasajtót, hogy azonnal engedjék ki … Mire feljött érte a következő lift az új transzporttal, már egy egész teremnyi látogatónak remegett a lába, a gyomra … Ebben a múzeumban a nézőnek-látogatónak nem elég megtudnia bizonyos dolgokat, együtt is kell éreznie az áldozatokkal. Ezt szolgálja pl. a “személyazonossági igazolvány”, amit még a kiállítás megtekintése előtt vehet magához a látogató: a kiállítás emocionális élményei közepette maga is azonosulhat ezzel a valaha valóban létezett személlyel, majd a látogatása végén, he kedvet érez hozzá, az interaktiv computer program segítségével, kiderítheti az igazolvány valódi tulajdonosának a sorsát. Hatásos lehet ez az eljárás – persze ha hagyjuk, hogy hasson -, akár csak a néhány évvel ezelőtti, budapesti, várbeli holocaust-kiállításon az a gesztus, hogy az előcsarnokban felvett kavicsokat a végén lerakhattuk a magyar zsidó áldozatok szimbolikus sírjára.

Az iskolai holocaust-oktatás további problémákat is felvet. Múzeumba – elvileg- önként megy az ember, a tanórán viszont kötelező a részvétel. Működik-e az emóciókkal telített kommunikáció egy kötelező órán? 30-40 gyerekkel? Egy, csak kényszerből tanító tanárral? Olyan csoportdinamika közepette, amiről az óra után távozó tanárnak esetleg fogalma sincs? (Egy továbbképzésen hallottam egyszer egy patinás vidéki gimnáziumban tanító, vezető történelemtanár szájábó

l, hogy ő azért áldoz fel egy teljes órát a II. világháborús tananyagból a holocaust témájára, mert ilyenkor legalább megtudja, kik a zsidók az osztályban. Ugyanis hirtelen olyan tanulók is figyelni és jelentkezni kezdenek, akik máskor sosem szoktak.)

Aztán itt van még néhány részlet. Washingtonban az effélékre is gondoltak. Például: a múzeum épületében – kegyeleti okokból – tilos az evés-ivás, a büfé is egy külön épületben kapott helyet. Mit tehetünk az osztályteremben, hogy ne legyen kegyeletsértő a környezet? Hogy intim legyen a hangulat az intim megnyilvánulásohoz? Hogy minden gyerek meg merjen szólalni? Hogy ne zavarjon a csengő, a benyitogatás, a következő 45 percek feleltetéseinek a réme – hogy az iskolai holocaust -“foglalkozás” másmilyen legyen, mint egy iskolai óra?

Izraeli tanárok panaszkodnak, hogy néha nagyon nehéz áttörniük a diákok közönyösségén. A gyerekek únják már ezt a régi históriát. Amerikában és Németországban a holocaust-tagadók, a neonácik uszályába került fiatalok jelentenek gondot. Nekünk Magyarországon még alig van tapasztalatunk. A Lauder Iskolában, vagy a szarvasi táborban sikerült már néhány emlékezetesen hatásos megemlékezést és beszélgetést tartani. Az állami iskolákban azonban még sűrű a csönd: még jó esetben is csak a történelmi eseményekbe ágyazva, az alapvető tényközlésre szorítkozva, burkoltan esik szó a zsidóüldözésről.

Született azonban nemrég egy államközi egyezmény Izrael és Magyarország között, a holocaust-tanítás jövőbeni magyarországi bevezetéséről. Tavaly tavasszal meghívást kapott az első magyar tanárdelegáció egy kéthetes, intenziv tanártréningre, a Jad Vasem tanár- továbbképző részlegébe. A szándék tehát már adott, és elvileg az új Nemzeti Alaptanterv is kedvez a tantárgy bevezetésének. A gyakorló tanárok azonban szkeptikusak. Nincs idő. Az érettségi-felvételi előtti két évben különösen nincs – pedig ez a NAT által tartalmilag üresen hagyott periódus látszik alkalmasnak az efféle, nem-tantárgyszerű és nem-felvételi pontokra váltható, ám igen fontos témák tanítására – mert a továbbtanulni kívánó diákok a finis előtt már éjjel nappal a felvételi-előkészítőikkel vannak elfoglalva (… a többi meg örüljön, ha korrepátálások árán egyáltalán le tud érettségizni). Aztán itt a következő kérdés: mit is kellene tanítanunk? Történelmi tényeket csupán? Vagy egy tágabb összefüggés rendszerében:

a rasszicmus, intolerancia, kirekesztés témáit ? Nem kellene irodalmi művekre, filmekre is támaszkodnunk? Beleépítsük-e az antiszemitizmus témáját egy tágabb, kultúrtörténeti témakörbe? A zsidóságot csakis az áldozat-szerepben mutassuk-e be, a többezeréves kultúrörökségéből kiszakítva? (A legújabb holocaust Múzeum, a New York-i már eképpen, azaz a zsidó hagyományba és kultúrába ágyazza a témát).

Ha szeretnénk egy efféle önálló, a történelemtől emancipálódott, komplex “tantárgyat”, akkor milyen órá(ko)n tanítsuk? Ki tanítsa? Milyen szakos legyen a holocaust-szakértő tanár? (Csapatmunkára már gondolni se merjünk! – ekkora felfordulást, ennyi fizetésért?!) Aztán: magát a holocaust fogalmát csak a zsidóságra vonatkoztassuk, vagy bennefoglaltassék a cigányok, a homoszexuálisok és az elmebetegek szisztematikus kiirtása is? És mi legyen a mai etnikai tisztogatásokkal? Hallgassunk Ruandáról és Boszniáról? És máris jön a hogyan kérdése, amely nem elválasztható a célunktól. Ismereteket adjunk át / kérjünk számon csupán, avagy a gyerekek vitakedvét és – készségét serkentsük? (Az utóbbi igencsak “időrabló” dolog!) Adjunk teret az egyéni és csoportos kutatómunkának, avagy a tanár legyen a legfőbb tudás birtoklója? (Az internetet használó diákoknak egyre természetesebb az önálló kutatás, és rengeteg remek holocaust- anyaghoz lehet hozzáférni a web-en; hosszútávú “projectként” elképzelhető a diákok “oral history” gyűjtése is, azaz túlélő-interjúk készítése, stb.) Ha a tanár lemond a mindentudó szerepéről, akkor hogyan, milyen kritériumok alapján értékelheti a diák munkáját? Továbbá: bele merjünk-e vágni a személyes problémákba? Fel lehet-e, fel kell-e tárnia a diáknak és/vagy a tanárnak, hogy zsidó? Tisztán verbális legyen a holocaust-óra, avagy kapjanak teret esetleges kreatív tevékenységek is? (Egy érdekes, de széleskörűen vitatott amerikai program kísérletezik efféle non-verbális megközelítésekkel. Nemrég, a program készülő magyar változatának a tanártréningjén a magam bőrén is tapasztaltam, milyen elborzasztó dolog az, amikor hiteltelen – nem eléggé felkészült és meggyőző – vezetők a helyi kultúrkörnyezettől idegen tevékenységeket akarnak ráerőlteni a résztvevőkre… Tökéletes bumeránghatás!)

Több kérdőjelet használtam eddig, mint pontot a mondataim végén. Jelenleg magam is egy középiskolásoknak szánt holocaust-tananyag megírásával foglalatoskodom, és félő, hogy minél jobban beleásom magam a munkába, a kérdőjelelek anná

l inkább sokasodnak.

Kell-e egyáltalán tanítani a holocaustot? Mekkora a kötelező tanítás nyeresége és vesztesége? Ha tanítani akarjuk, hogyan nyúljunk a témához? Racionálisan tárgyaljuk , avagy inkább a filmekből, regényekből, visszaemlékezésekből kibontakozó, sajátos világ felől közelítve? Milyen legyen az általános és az egyedi aránya? Hogyan őrizzük meg az egyetlen ember sorsát is a

hatmillió között? Vonjunk le történelmi vagy morális tanulságokat a holocaustból, avagy csak megérteni próbáljuk a megérthetetlent? És egyáltalán: mit tegyünk, hogy ne bántsák a holocaustunkat?


Engedje meg magának a hagyományos újságolvasás kényelmét!

Fizessen elő a Szombat folyóiratra 2017-ben is!

Előfizetőink közt értékes ajándékokat sorsolunk ki:

szombat_20c.indd

Digitálisan is olvashatod a Szombatot vagy előfizethetsz 10 lapszámára itt.

 

Banki adatok:
Név: Magyar Zsidó Kulturális Egyesület Szombat
belföldi utalás esetén: OTP 11709002-20066703
külföldről történő utalás esetén:
IBAN: HU45 1170 9002 2006 6703 0000 0000 BIC(SWIFT) OTPVHUHB



Címkék:1998-03

1998. februári szám

Aliza Shenhar: Új tipusú Izrael-diaszpóra viszony Balázs Gábor: Izrael Állam megítélése a vallásos irányzatokban Rochelle Fürstenberg: Posztcionizmus - az új...

Milyen lesz a Zsidó Egyetem? –

Milyen lesz a Zsidó Egyetem? Az Országos Rabbiképző Intézet 1990-ben bővült főiskolai tagozattal, amelynek előkészítésében, megszervezésében és kezdeti finanszírozásában döntő...

Close