Szombat előfizetés 2017

Passiójátékok ürügyén a keresztény-zsidó párbeszédről

Írta: Zala Tamás - Rovat: Archívum, Vélemény

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

SZŰKSZAVÚ ÚJSÁGHÍR adta tudtul júniusban, hogy megalakult a Keresztény-Zsidó Tanács, külföldi jó példák és hosszas ösztökélés nyo­mán. Katolikus, protestáns és zsidó hitfelekezetek illusztris lelki veze­tőiből áll, s hogy megszületett, csak annyit mondhatunk mély meggyőző­déssel és a legtisztább szívből, hogy végre-valahára, mert már a legfőbb ideje volt. Az ökumenizmus gondo­lata öltött benne szervezeti formát, s most közös akarattal megkezdőd­het és talán valóban (meg is kezdődik a munka, amely az atlanti világban, Nyugat-Európában és Észak-Amerikában folyik már régóta. Év­századok előítéleteinek fokozatos és következetes lebontása a cél, még­pedig olyan kényes területen, mint amilyen a hitelvekből és egyházi ta­nításokból hosszú évszázadok során emelt hatalmas teológiai építmény.

Amikor a zsidóellenesség okaira terelődik a szó, márpedig gyakori vendég ez a téma mostanság a mi házunk táján is, akkor rendszerint társadalomlélektani és szociálpatológiai körülményékre vagy tünetegyüttesre irányul a fő figyelem. Holott a legmélyebb gyökérvilág ott lapul, ahol az antijudaizmus teoló­giai és egyháztörténeti televénye hú­zódik. Lent, a látható és érzékelhető felszín alatt, de minél kevésbé sze­met szúrón, annál ártalmasabban. Beszélni róla minálunk sokáig sem ajánlatos, sem ildomos nem volt.

A zsidók szenvedéstörténete nem kis mértékig emiatt az álszent „sze­mérmesség” miatt nem ér véget. S nem csupán annak következtében, hogy a mi zsidó másmilyenségünk­kel szemben szemérmetlen barba­rizmus volt az uralkodó tendencia a világ sok pontján, így Európa kö­zépső régiójában is. De ez a hányattatásos sors most talán mégis átalakulóban van. Jellegének válto­zása kelt némi reményt arra nézve, hogy ha lassan és csak korlátozott körben, de mégis utat tör magának a jóérzés és emberség, ami táplálja a megértést különös másságunk iránt és megenyhíti az ellenségessé­get.

Az antijudaizmus bírálata

A hittudósok körében egész isko­lája van már a teológiai antijudaiz­mus bírálatának, de ez az irodalom sajnos alig ismert minálunk. Alig egy-két hittudós foglalkozik ha­zánkban a keresztény-keresztyén istentudományoknak ama mélyen gyökerező és folyvást újratermelődő mély áramlatával, amelyben általá­nosságban diabolizálódott a zsidóság és amely hitelesítette, elméletileg megalapozta a zsidók becsmérlését, netán a diszkrimináció tág határait is túllépő üldöztetését. Nem könnyű és nem is könnyed része ez az el­méleti, istentudománybeli dialógus­nak, hát még a köznapi súrlódásmentes együttélésnek zsidók és nem zsidók között. Auschwitz után a ke­resztény tudományokban külön diszciplína öltött mind markánsabb arc­élű formát, s ez arra vállalkozott, hogy tüzetes filológiai aprómunká­val feltárja, kritikailag értékelje és lehetőség szerint korrigálja a krisztológiában, az egzegézisben és álta­lában a dogmatikában, valamint a valláserkölcstanban kialakított, s mondjuk meg: torz és sértő zsidóké­pet.

Ebből a tetemes irodalomból Ma­gyarországon semmit le nem fordí­tottak, ami nagy kár az együttélés zavarainak olyannyira szükséges és elodázhatatlan eloszlatása szem­pontjából. De szomorú emlékeztető is egyben, hogy a keresztény hivata­los egyházak az ökuméné útján az önvizsgálattal alapos késésben van­nak a külföldhöz képest. Az is igaz persze, hogy nem könnyű dolog kri­tikusan értelmezni például a Szent­írást, márpedig az őszinte és nagy bátorságot, erkölcsi emelkedettséget megkövetelő számvetés bizonyos újszövetségi helyekkel nem kerülhető el. Mert vannak részek az Újtestamentumban, ahol a zsidókról igen­csak kedvezőtlen kép rajzolódik ki, s pontosan ezek a szövegrészek, amelyek évszázadokon át tápot ad­tak az előítéleteknek, sőt az üldöz­tetéseknek is.

Eklatáns példája mindennek az, aminek egy kis, ám annál híresebb falu a jelképe, a bajor Alpokban. Oberammergauban minden együtt van, ami ahhoz kell, hogy a gyakor­latban lássuk, nemes és gonosz, jó és rossz mennyire ugyanannak a do­lognak a két ellentétes oldala. A XVII. század első harmadának vé­gén fogadta meg a kis hegyi falu lakossága, hogyha a gondviselés megkíméli őket a rettenetes Fekete Halál szörnyű tarolásától, akkor minden tizedik esztendőben hálából és megszabadulásuk örök emlékére előadják Jézus Krisztus élettörténe­tét, úgy, ahogy az az evangéliumok­ban elmondatik és abban a formá­ban, ahogy évszázadokon át a nép ajkán élt, mígnem egy névtelen, jámbor férfiú írásba nem foglalta. Azóta, ahogy közeledik a következő tizedik esztendő, a falu apraja-nagyja hozzálát a híres Passio-játék elő­készületeihez. Az egyes szerepek apáról fiúra, anyáról leányra hagyományozódnak át sok nemzedék óta, s ilyenkor, amikor az előadásra ké­szülődnek, a férfiak szakállt növesz­tenek, az asszonyok a ruhákat varr­ják, az iparosok készítik a kelléke­ket, és mindenki szöveget tanul, közben mindinkább beleéli magát a szerepébe, s átváltozik a táj a Szent­földdé és az emberek Ponciussá vagy Pilátussá, Jézussá vagy Bara­bássá, Máriává vagy Veronikává.

És több mint háromszáz éve tíz esztendőnként megelevenedik a bib­liai történet és elhangzanak a szavak, amelyek vérváddal, Istengyil­kossággal, kíméletlenséggel, szívte­lenséggel, kapzsisággal és emberte­lenséggel vádolnak egy egész népet és annak valamennyi leszármazott­ját minden íziglen. Már a múlt szá­zadban kitűnt, hogy az Oberammergau-i passió-játélkkal valami baj van. A helyi plébános, Alois Daisenberger vette kezelésbe a szöveget, de nem tartalmi szempontból fé­sülte át, csupán stilárisan, hogy az évszázadok alatt rárakódott portól, avíttságtól megtisztogassa. Az idők jele, hogy az idei előadást egészen másként készítették elő.

Uszítás Oberammergauban?

Az ötezer körüli lakosú falu veze­tősége szakértőket kért fel, s most első ízben zsidó tudósokat is, nem­csak katolikus teológusokat, hogy a mindinkább botránykővé váló, sok helyütt kifejezetten fajellenes uszí­tásnak minősíthető betétekkel tűz­delt szöveget kritikailag vizsgálják felül, a zsidóságra nézve sértő kité­telektől szabadítsák meg. Vagy tu­catnyi húzást eszközöltek, s az át­dolgozás következtében a népi játék közelebb került a tudósok által re­konstruált korabeli valósághoz. Jé­zus most már a darabban is zsidó, a szereplők jó része zsidó-keresztény, s a zsidók visszataszító tulajdonságok nélkül jelennek meg a színen. Az egyik katolikus átszerkesztő, Leonard Swindler azt nyilatkozta a Time magazinnak, hogy „már csak néhány kisebb probléma maradt, le­számítva azt, hogy a vérvád még mindig nem lett törölve”.

Az idők jele, hogy a keresztények és zsidók együtt gyomlálják egy XVII. századi népi játék szövegéből az antiszemita bogáncsokat, de az idők jele az is, hogy bár a vatikáni zsinat levette a zsidóságról az Isten­gyilkosság szörnyű vádját, a pápa pedig megkövette a római zsinagó­gában minden korok zsidóit, azért a sok szenvedésért, amelyeket a nem zsidók mértek rájuk, s az egyház és a keresztények nem akadályozták meg az üldöztetést, fosztogatást, majd az iparszerű népirtást, a Soát,

ám Oberammergauban még az idén is kilencvenöt ízben hangzanak el szeptember végéig a rettenetes sza­vak, ahogyan Máténál írva vagyon, hogy „vére visszahullik rátok és minden gyermeketekre”.

Sovány vigasz, hogy mondjuk Shakespeare Velencei kalmáré, vagy Richard Strauss Salome című ope­rájának zsidó alakjai sokkal viszataszítóbbnak ábrázoltatnak, mint a passiójátékbeliek. De a rendezőket, szervezőket és talán a szereplőket is sokkal inkább a világhírnév érdek­li, meg a siker, amire a csaknem félmilliónyira becsült előrelátható nézőszám és a várakozások szerint az ötmillió amerikai dollárt megha­ladó tiszta bevétel enged következ­tetni. Ezek mellett az imponáló szá­mok mellett igazán kicsinyesség, már-már kötözködés számba megy, hogy Otto Huber keresztény hittu­dós szerint mégsem lenne szabad, nem lett volna szabad eddig sem Is­tengyilkosság vádját emelni e népi játék színpadain, mert hiszen a ször­nyű szavaknak „évszázadokon át rendkívül kedvezőtlen volt a hatá­suk”.

Ezzel vetett számot egyebek kö­zött tisztes elődök nyomdokaiba lép­ve Dieter Säger, amikor tudós érte­kezését papírra vetette, majd lekö­zölte a Göttingában megjelenő Kerygma und Dogma című folyóirat­ban. A (Bécsben szerkesztett színvo­nalas katolikus szemléző folyóirat, a Mérleg ismerteti röviden a dolgoza­tot idei első számában.

Őszinte magábaszállással állapítja meg szerzője, hogy „jórészben meg­kereszteltettek voltak azok, akik a zsidók üldözésében és megsemmisí­tésében részt vettek”. Okunk kétség­be vonni annak a gyakorta hallható megállapításnak az igazságtartalmát nincs, hogy akit megkeresztelnek, az nem mind keresztény, s aki vi­szont embertársait üldözi, vagy pusztítja, aki cinkosságot vállal ül­dözőkkel, gyilkosokkal, az, ha meg­keresztelt is, de nem keresztény bi­zonyosan.

És mégis, amiként Sänger elisme­ri, a kiindulópont mindenképpen az, hogy egyfelől „beismerjük saját ma­gunk és elődeink bűneit”, másrészt amikor számba vétetik az a tény, hogy „az egyház kétezer éves törté­netében szinte szünet nélkül jelent­kezett a zsidókat megbélyegző teo­lógia és igehirdetés”, akkor nem ta­gadható el, hogy „a nyomok végül is az Újszövetséghez vezetnek”. Márkra, Lukácsra, Jánosra és Pálra hivatkozik, ez utóbbinak a leveleire, s a bennük fellelhető zsidókat in­krimináló megállapításokat próbálja értelmezni. Nem tagadja, hogy zsi­dó-ellenes kijelentésekről van szó, hogyan is tehetné, hiszen – mint mondani szokás – az írás beszél. Nem szemet huny, inkább magya­ráz, nem semmissé tesz, hanem vi­szonylagossá.

Vitatott állítások

A történetiség ez esetben is jól használható módszerét alkalmazza, midőn két valóban fontos és mindenképpen elfogadható szempontot emel be ebbe a nagyszabású és nagy horderejű átértelmező szellemi hadműveletbe. Mint írja, a keresz­tényi időszámítás első évszázadában az új hit követői zsidó-kereszté­nyek, s a vita köztük és a zsidónak megmaradottak között dúlt, szenve­délyes szavakkal és botrányos jele­netekkel is tarkítottam olykor. Amo­lyan családi perpatvar zajlott. Sú­lyos kijelentések, fullánkos monda­tok hangoztak el, íródtak le, s ezek egy részét Jézus Krisztus szájába adták kortársai és követői, de job­bára az evangélistáknak tulajdonít­hatok, akik személyesen nem ismer­ték, soha még csak nem is látták a Mestert.

Ez az egyik oka, fejtegeti Sänger, hogy az inkriminált állításokat nem szabad készpénznek venni. S szoro­san ehhez kapcsolódik a másik ok is. A törvény és a hagyományok egyfelől, az evangéliumok másfelől az a két pólus, amelyeknek egymás­hoz való viszonya képezte a vita tárgyát és húzta meg a választóvo­nalat a kétféle hit megvallói között. S ha sem akikor, sem utána sok-sok évszázadon át még csak gondolni sem szabadott arra, hogy az idő­tényezőnek és a históriai kontextus­nak van itt jelentősége, ma már ezt kimondani is lehet, sőt egyenesen kell, nem csupán gondolni rá. S a következtetés, hogy egy-egy „nehéz esetben” igenis fel kell tenni a kér­dést, vajon örökérvényű tantétel-e a szóban forgó, avagy történelmi szi­tuációkra adott felelet. A kérdés ugyan szónoki, sugallja azonban a választ, jelesül, hogy a kijelentések érvénye régen megszűnt, így a reá épülő egész ideológiát is minél előbb maradéktalanul el kell vetni.

Őszinte beszéd??

Az okfejtés világos és megszívle­lendő. A római katolikus egyház ge­nerálisan nem zárkózik el előle, a tengeren túl és Európa nyugati felé­ben már erőteljes hatással van mind az istentudományokra, mind az ige­hirdetésre. Nálunk Magyarországon ma még csak az első fecskéi tünedeznek fel olykor-olykor az új idők­nek, egy Nyiri Tamás, egy Kiss György, egy Éliás József, és mer­jünk hinni a fülünknek, egy Vár­szegi Asztrik személyében. Úgy lát­szik az élet kiköveteli a jussát s a magyar püspöki kar legifjabb tagja vállalta magára az úttörő szerepet a zsidóellenesség minden fajtájának nyílt és nyilvános elítélésében. Pré­dikációja a nemrég megrendezett Mindszenty-megemlékezésen félre­érthetetlenül jelezte, hogy a magyar klérus nem odázhatja el, nem halo­gathatja tovább az egyház történel­mi felelősségének tisztázását az an­tiszemita métely kiirthatatlansága és új keletű virulenciája tárgyában.

Őszinte beszédet szorgalmazott és ígért Várszegi és a megoldás kulcsát a megemlékezés tárgyát képező egy­kori bíboros hercegprímás, Mindszenty szelleméhez híven a testvéri szeretetben jelölte meg. Csak az a szomorú, hogy ez a magatartás és a vele egybehangzó cselekvés ma még csak az érdekesség, nem pedig a teljesség kedvéért említem, hogy eléggé szigorúan ítéli meg Stern egykori számvetését, ezen keresztül pedig Stern személyét is, amikor felrója neki, hogy Serédi hercegprímásról jobb, viszont a cionizmusról rosszabb a véleménye, mint ahogy az indokolt és igazságos volna, arról sem feledkezvén meg, hogy Stern mélyen hallgat onnan nem éppen méltánylást érdemlő hibás döntései­ről. Ám a lényeg – legalább is a jelen írás gondolatmenete szempont­jából – másutt van. Ott, hogy Majsai a nélkülözhetetlen önvizsgálat elmulasztásának gyalázatát emlegeti föl és sürgeti, hogy amit mindeddig nem tett meg a magyarországi re­formátus egyház, azt tovább nem szabadna halogatnia.

Dicstelen epizódok

Nekirugaszkodások történtek, s neveket idéz föl az elfeledettség, vagy elhallgatottság mélyéről. De hozzáteszi, hogy akik a Soa óta szót emeltek a testvérszeretetnek a zsi­dókra való kiterjesztése mellett és a zsidógyűlölet kivetéséért a szí­vekből, no meg a hittankönyvekből, jobbára kivétel, nem pedig szabály és a püspöki nyilatkozat megreked a retorika szintjén.

S ez legalább ennyire így van a különböző protestáns felekezeteknél is. Holott, ha van hitvallás, amely igazán közel áll az Újszövetséghez, talán még közelebb is, mint az Ószövetséghez, akkor a protestánso­ké ilyen. Éppen ezért tekinthető a változás biztató reményének egy írás és egy közlés az alig pár hó­napja megjelenő Egyház és Világ hasábjain.

Kétszeresen is érdemes Majsai Tamás cikke arra, hogy felhívjuk rá a figyelmet, hiszen közvetlenül is összefügg a zsidóság történelmi élet­útjának tragikus fejezetével, azon kívül, hogy a Holocaust néhány egy­házhistoriográfiai vonatkozását tár­ja föl. Megtudjuk a bevezetésből, hogy eredetileg bevezető előszónak szánta a szerző Stern Samu memo­árjához és szerette volna a Ráday Gyűjtemény évkönyvében megjelen­tetni, de terjedelmi okok miatt eb­ből a kötetből kimaradt. A Pesti Iz­raelita Hitközség egykori híres elnö­kének a visszaemlékezése közvetle­nül a második világháború befeje­zése után keletkezett, s a minap lá­tott napvilágot abban a monográ­fiában, amelyben a Budapesti Zsidótanács történetét dolgozza fel Schmidt Mária.

Hadd mellőzzem e helyt Majsai dicsérő és elismerő méltatását, ame­lyet Schmidt művéről ad. S inkább azok „lényegileg csak a másod-, harmadsorban álló, nem egyszer anonim jelentőségű személyiségek” voltak. Vagyis nem egy házvezetők. S ha ritka kivételképpen akadt ilyen is, mint ahogy Bereczky Albert ese­tében láthattuk, de le lett tromfolva másak által keményen. 1946 nyarán Bereczky egyházi bűnökről beszélt és bocsánatot kért a zsidóktól, mire – Majsai szavait idézve – „ugyan­ennek az egyháznak korabeli leg­magasabb reprezentánsa, Ravasz László e bocsánatkérést éles megfogalmazással az egyház egészétől idegen megnyilatkozásként bélye­gezte meg”.

Ez a dicstelen epizód hitelesíti Majsai mondandójának három alap­tételét. Először azt, hogy „a keresztény ideológiai rendszerben imma­nensen meghúzódó antiszemita teologumenont, leginkább a krisztológiát” nem elemezték ki. Másodszor azt, hogy a tanítói gyakorlat is él, amely „megsemmisítő ontológiai, históriai, morális és teológiai ítéle­tet” közvetített, amit folyamatosan tartottak fenn a zsidóság ellenében. És végül, harmadszor, miközben a zsidóüldözéssel szembeni egyházi tiltakozásnak mind a mértékét, mind a tényleges eredményét az utóbbi időben erőteljesen túlértékelik, a felelősségét, bűnrészességét legalább ugyanennyire próbálják kisebbíteni.

Ebben sajnos igaza van Majsainak, s a zsidóellenesség egyháztör­téneti és hitelvi forrásvidékéinek feltárásában talán még messzebb vagyunk a hőn áhított európaiság­tól, mint minden másban. A nagy fordulat még várat magára. De a fentiekben szemügyre vett újszerű megnyilatkozásokban talán merhe­tünk olyan „előjeleket” látni, ame­lyek az áttörés ígéretét hordozzák magukban.

Zala Tamás

Címkék:1990-09

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Az izraeli nemzetalakulás sajátosságai

Az alábbiakban közölt írás részlet Bibó Istvánnak 1965 és 1974 között írt terjedelmes tanulmányából, amely A nemzetközi államközösség bénultsága és...

Nyílt levél A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG VEZETŐIHEZ

Az alábbiakban közöljük a Munkaszolgálatosok Országos Egyesülete elnökének és elnökhelyettesének Göncz Árpádhoz, Antall Józsefhez és Szabad Györgyhöz intézett nyílt levelét....

Close