Szombat előfizetés 2017

Párbeszéd vagy egy pár beszéd – Beszélgetés Horányi Özsébbel és Majsai Tamással

Írta: Gadó János - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Párbeszéd vagy egy pár beszéd?

Beszélgetés Horányi Özsébbel, a Pax Romana fórum vezetőjével és Majsai Tamás református lelkésszel a pannonhalmi „Magyar megfontolások a Soáról” konferencia kapcsán

– Mik voltak a konferencia előzményei?

Horányi Özséb: – A Soával kapcsolatos pápai körlevél és az erre érkezett, néha vihart kiváltó reflexiók adták meg a „fel­ütést”. Ez várakozást keltett a magyar közéletben, ami végül ebben a konferen­ciában öltött testet. Én azt látom, hogy Nyíri Tamás halála óta katolikus oldalról gyakorlatilag megszűnt a zsidó-keresz­tény párbeszéd. Létezett tehát olyan közeg, amely erre a kezdeményezésre fogadóképes volt.

  • Kik voltak a kezdeményezők?

H.Ö.: – Akadémikus jellegű közegből indult a kezdeményezés: voltak közte fel­sőoktatási intézmények, mint a bencés kongregáció vagy az országos főrabbi hi­vatala; és volt két civil szerveződés, a Ke­resztény-Zsidó Társaság és a Pax Romana fórum, mely utóbbinak én vagyok a veze­tője. Utóbbi egyértelműen értelmiségi szervezet, de nekem az előbbi is erősen annak tűnik. Mindenképpen értelmiségi és ezen belül is jelentős mértékben aka­démiai szférát érintett tehát a dolog. Az előkészítés során találkoztam az üzleti életben, a bankszakmában dolgozó ke­resztény ismerőseimmel, akik a terv hal­latán felhúzták az orrukat és azt mond­ták: „Kell ez nekünk?” A kezdeményezés­nek tehát voltak valóban korlátai.

  • Megtalálható a keresztény egyházak­ban az a független és kritikus hajlamú ér­telmiség, amely a magyar közéletben erősen hallatja a hangját?

H.Ö.: – A katolikus egyház a saját törté­nelme során előállította azt a helyzetet, hogy az egyház lényegében a klérussal azonos. Ezért minden olyan csoport, amely nem klerikus jellegű, marginális helyzetben van. A II. vatikáni zsinat ezen igyekezett változtatni, történt is előrelépés, de még csak a folyamat elején já­runk, Magyarországon pedig különöskép­pen. A kritikus értelmiség marginalitása tehát ebből a helyzetből adódik. Ha a szervezetek oldaláról nézzük, létezik a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, amely inkább jobboldali orientációjú, és a jobboldali politikai mozgalmakhoz kö­tődik. A Pax Romana nem kapcsolódik egyik politikai mozgalomhoz sem.

Majsai Tamás: – Az adott ügyet illetően ilyen értelmiséget én nemigen ismerek Hacsak nem néhány, elsősorban egyes kisegyházak égisze alatt felbukkanó értel­miségire gondolok, valamint olyan, az egyházakhoz jobbára tág értelemben kö­tődő entellektüelre, akik amikor megszó­lalnak bizonyos értelemben e nagy insti­túciókat reprezentáló minőségben is ad­nak hangot véleményüknek. Ők azonban igen kevesen vannak és energiáikat – ta­lán sajnálható módon – inkább más szer­vezed keretek közt fejtik ki. Jelzésértékű­nek látom, hogy a hírhedt Csurka-mizéria idején, 1992 őszén szavukat hallató kato­likus Zsinati Kör és a Kálvin János Kör az­óta sem fejt ki érdemi aktivitást nyilván nem elsősorban azért, mert nem lenne miről szólniuk A jelenség mélyebb moz­gatórugója inkább az, hogy az egyházi kö­zegek mélységesen ásatag struktúráihoz kevés és kis hatékonyságú értékközvetítő reményt lehet csak fűzni. Ezzel együtt is vallom azonban, hogy az intézményes egyházi szerkezetek Magyarországon majd mindig és mindenben ókánaáni ál­láspontját (az egyéb külső tényezőkön kí­vül) szinte kizárólag az ilyen dinamikus szerveződések képesek önkorrekcióra bírni. Erre példa a már említett 1992-es történet, amikor például református vona­lon néhány ember nyilatkozata állásfogla­lásra tudta kényszeríteni az egyházi veze­tést és mozgásba tudta hozni az egyházi sajtót, s meg vagyok róla győződve, hogy hasonló eredményt érhettünk volna el például a mostanában zsidózó püspök­csemete parlamenti tirádája esetén is. Ma­gam is hibás vagyok benne, hogy nem fektettem energiát erre. A Holocaust ügye azonban még ezeknél a dolgoknál is ne­hezebb kérdés. Itt nem kényszerít semmi­lyen aktualitás, s a hagyományosan műkö­dő averziók lényegesen nagyobb termé­szetességgel működhetnek. Tessék meg­nézni, milyen elképesztő módon sikerült ezt az ügyet a katolikus egyházon belül annak ellenére is elhallgattatni, hogy pá­pai nyilatkozat, majd most pedig a pan­nonhalmi főapát adott neki nyomatékot.

  • Nem arról van szó. hogy a holocaust témáját az intézményes keresztény hie­rarchia se kiköpni se lenyelni nem tudja? A formális aktusokat, amelyeket a jelen­legi közegben elvárnak, megteszi, de ezen túl nemigen tud az egésszel mit kez­deni. Mintha valahol középúton járnának a zsidók iránti ellenszenvüket gyakran nyíltan kifejező lengyel főpapok és a ho­locaustért való felelősségüket markán­san vállaló francia főpapság között.

H.Ö.: – Így is lehet érvelni, de érdemes ennél mélyebbre tekinteni. Beszélgeté­sünk idején egy hónappal vagyunk a kon­ferencia után. Az elkövetkező egy-két hó­napban kellene néhány jó összefoglaló­nak, feldolgozásnak megjelennie ahhoz, hogy elmondhassuk: katolikus részről a dolgot áttekintették, valahova elkönyvel­ték – majd akkor tudjuk megállapítani, hogy felfogásunk szerint jó vagy rossz helyre. Releváns kérdésnek tekintem, hogy a magyar katolikus egyház napi gya­korlatában tud-e ezzel a konferenciával, ennek témájával kezdeni valamit. A vála­szom az, hogy a tapasztalat igencsak fele­más, és akkor óvatosan fogalmaztam. Amikor a kezdeményezés elindult, az is motivált bennünket, hogy ezzel a dologgal végre el kell kezdeni komolyan foglalkoz­ni. És nem magánemberként, ahogy ezt a nemrég elhunyt teológus, Nyíri Tamás csi­nálta. Azért döntöttünk az akadémikus kö­zeg mellett, mert így volt esélyünk az egé­szet megszervezni, így volt esélyünk elke­rülni a napi politikával való kapcsolatot. Miközben nyilvánvaló, hogy nem az aka­démiai szférában van a probléma.

  • Akkor az az alapvető kérdés, hogy az akadémiai értelmiségi szférában felvetett gondolatok mennyire képesek átkerülni az egyház széles értelemben vett infor­mációs áramába?

H.Ö.: – Valóban, ez a feladat, s ez még előttünk áll. Mi szervezők úgy véltük helyesnek, hogy legyen a konferencia viszonylag zártkörű. Százegynéhány meghívott vett részt a tanácskozáson. Törekedtünk viszont arra, hogy kezdeményezésünk eljusson a média nyilvánosságába, hogy ezáltal eljusson, „beszivárogjon” a legkülönbözőbb helyekre. És próbáljuk elősegíteni, hogy a konferencián történteket feldolgozzák, hogy legyen majd egy kötet, amit el lehet olvasni (ez rövidesen meg fog jelenni), arról recenziót írni, vitatkozni. Legyen tehát egy második hullám, melynek hátán a konferencia üzenete szétterjed. Ennek része az is, hogy én most itt vagyok.

– De ez a dolog könnyebb része, mert a zsidó nyilvánosság állandóan foglalkozik a holocausttal. Itt nyitott kapukat döngetnek.

M.T.: – Keresztény egyházi részről Magyarországon a Holocaust ügye az én megítélésem szerint alig több kellemetlen politikai-közéleti kötelezőségnél. Az egyházak köré stratégia, a belső reformálás szép eszmé­je, a kis lépések taktikája nekem mind­azonáltal tetszik. Még akkor is, ha ered­ményességéhez igazában véve semmi re­ményt nem fűzök, sőt úgy vélem, hogy ami hatékony, az egyedül a struktúrák fo­lyamatos ellenőrzése, kívülről való rákényszerítése – lényegében minden bel­ső szempontot mellőző mérlegelés nél­kül – a színből, vagy szívből történő – mondjuk így: eurokonform – önkorláto­zásra és stílusváltásra. A lényeg végül is nem az, hogy püspök és teológus uramék mit gondolnak, hanem az, hogy kívülről kiprovokált paradigma- és a frazeológiai váltásuk ne legyen összeférhető a társa­dalmat fertőző zsidózgatás, és a bioteológikus felhangú szellemi bűvészmutatvá­nyok iránti hajlamaikkal.

H.Ö.: – A Pax Romana felfogása szerint a katolikus értelmiség dolga az, hogy eb­ben a mai sajátos magyarországi helyzet­ben, a viszonylag alacsony integráltságú társadalom integrálódását különböző módokon segítse. Az egyik ilyen mód a zsidó-keresztény párbeszéd, nyilvánvaló, hogy a hatékonyság azért alacsony, mert nem a kooperáció, hanem az egymásnak feszülő csoportok vetélkedése a jellem­ző. Innen nézve a dolgot, nem tudom, mit kezdjek a kívülről történő ellenőrzés eszméjével. Számomra a cselekvés csak a közösségen belül lehet értelmes. Ami persze nem jelenti azt, hogy csak a ko­rábban kitaposott utakon lehet járni, akár a zsidó-keresztény párbeszéd, akár a Soáról való közös gondolkozás a téma.

  • Nekem úgy tűnik, a zsidó-keresztény párbeszéd a rendszerváltás után is meg­maradt a tíz-húsz évvel ezelőtti állapot­ban. Egy-két jó szándékú ember kezde­ményez csupán, az érintettek ilyenkor eleget tesznek a meghívásnak, de meg­maradnak a formális gesztusoknál.

H.Ö.: – Így is lehet erről gondolkodni. Ám ezek a „formális” gesztusok nagyon fontos szimbolikus üzenetet hordoznak. Az viszont kétségtelen, hogy ha a keresz­tény-zsidó párbeszédet egy társadalom nyilvánosságának legmagasabb szintjén való szimbolikus cselekvésként értjük, akkor elmondhatjuk, hogy a mélyebb struktúrák nincsenek megérintve.

– Én nem mondtam, hogy ezek a gesz­tusok haszontalanok. Csupán azt, hogy huzamosabb ideje ezen a szinten folynak és ebből nem lépnek tovább. Ha Szécsi József, a Keresztény-Zsidó társaság elnö­ke nem küldi ki a meghívókat a követke­ző tanácskozásra, akkor nem történt semmi.

M.T.: – Az azért mégiscsak elgondol­koztató, hogy noha ma már élénk kap­csolatokat ápolhatunk a külföldi egyhá­zakkal és a külföldi tudományosság mű­helyeivel, amelyek szinte kivétel nélkül kiemelt hangsúlyt helyeznek a Soá ke­resztény aspektusaira, még csak halvány jele sem látszik annak, hogy teológiai-spi­rituális szempontból egyaránt fontos eredményeiket különösebben igyekezné­nek átültetni a hazai gyakorlatba is. Kato­likus vonalon végképp nem. Nem döbbe­netes, hogy a zsidó-keresztény párbeszéd körébe eső eddig megjelent fontosabb munkák közül (mellesleg mind fordítás) egyik sem egyházi kiadó terméke? Ugyan­akkor viszont hemzseg a piac az antisze­mita felhangú teológiai írásoktól. Az Új Ember például még a pápai dokumentu­mot sem volt hajlandó publikálni, a pan­nonhalmi konferenciát pedig elintézte egy szörnyűséges tudósítással. Részlete­sen fanyalgott viszont az Edith Stein* szentté avatását nehezményező zsidó megnyilvánulások felett. A dialógus na­gyobb dicsőségére először is kioktatta a zsidókat, hogy vallásukat Jézus Krisztus elfogadása teljesíti be, majd pedig a zsi­dóság nyilatkozataként tüntetve fel az említett reflexiókat, még külön is kifogásolta, hogy a zsidó vallási vezetés (így ál­talában) nem határolta el magát ezektől.

H.Ö.: – Pontosan ez a feladat, hogy a párbeszéd itt ne rekedjen meg. Ha ebben a szétbombázott, értékvesztett mai ma­gyar társadalomban, vannak még kultúra­közvetítő, értékközvetítő szerepre alkal­mas intézmények, akkor az egyházak azok. Az ő kötelességük, hogy bemutas­sák, mi a helyes minta egy ilyen helyzet­ben. Például az előítéletesség csökkenté­se. Hiszen értelmiségi körökben mind­annyian tudjuk: lehet úgy is zsidózni, hogy valaki magáról a témáról egy szót sem szól. Különösképpen egy főpásztor ne tegyen ilyet

Saját felekezetimet, a zsidó hitközsé­get – úgy látom – teljesen leköti intézmé­nyeinek. infrastruktúrájának újjáépítése: a kórházat, a zsinagógát, az iskolát, tehát a legtechnikaibb értelemben vett infra­struktúrát próbálja működőképessé ten­ni. Ez annyira lefoglalja az erejét, hogy semmiféle energiája nem marad szellemi ingerek kibocsátására. Mennyire jellemzi ez a keresztény egyházakat?

H.Ö.: – Teljesen hasonló dolgokat lehet mondani. De hát miért ne lehetne úgy gondolkozni, hogy egy közösség értelmi­ségének az a dolga, hogy a következő lé­péseket előkészítse?

Természetesen ez lenne a feladatuk de. a tények szintjén maradva, gépies ak­tusokon túl nem látom az igényt az elvi morális szintű tevékenységre. Úgy tűnik, teljesen leköti őket az, hogy minél több intézményt visszakapjanak, minél több iskolájuk legyen, oda tanárokat vegye­nek föl stb. Mintha az egyházak megre­kedtek volna egy 1938-as szellemi álla­potban, amit az államszocializmus kon­zervált.

H.Ö.: – Ha például a dabas-sári iskola­ügy sajtóvisszhangját nézzük, ebben va­lóban egy harmincas évekbeli katolikus egyházkép köszön vissza. Az elmúlt 40­50 év valóban konzervált korábbi menta­litásokat. Nem hiszem, hogy az elmúlt tíz év elégséges lehetett volna ennek meg­változtatására. Ehhez roppant hosszú idő szükséges.

M.T.: – Nyilván valóban sok mindent konzervált és akadályozott az elmúlt idő­szak. De biztos, hogy ha e korszak nem ilyen lett volna, akkor valóban minden másképpen alakult volna a zsidó-keresz­tény kapcsolatokban? Hiszen az értelmi­ségnek mégiscsak egy kisebb része van elfoglalva technikai feladatokkal. Nem tu­dok róla, hogy mióta az építkezések és az egyéb birodalom-visszaszerzési hadmű­veletek folynak, alábbhagyott volna a lel­kigyakorlatok intenzitása, a teológiai könyvek studírozása, stb. Az egyházi szfé­rák intellektuális koordinálói, a teológu­sok és teológiai tanárok ma is elsősorban könyvtárban ülnek, hallgatókkal foglalkoznak. Márpedig a zsidó-keresztény kap­csolatok kérdése elsődlegesen az egyhá­zi-teológiai mentálhigiéné, a Szentségeshez és az önmagunkhoz való viszony kér­dése, amelyeket mindenekelőtt ők hiva­tottak kondicionálni.

H.Ö.: – Én ezzel maradéktalanul egyet­értek. De ennek a problémakörnek több megközelítése van. Nem is érdemes arról beszélni, hogy melyik előbbre való. De egészen másképp jelennek meg ezek egy teológiai diskurzusból nézve, ahol egzisz­tenciális kérdések merülnek fel, amelyek nem tűrnek tagadást Miközben, ha egy társadalmi vizsgálat szempontjából néz­zük a dolgot, akkor lehetnek alternatív ál­láspontok.

M.T.: – Szeretném felidézni a konferen­cia végét, Békés Gellért, a neves teológus záró felszólalását, amely a konferencia szégyenfoltjává vált. Békés Gellért, rea­gálva az egyházat ért kritikákra és minde­nekelőtt arra a problémára, hogy van-e oka a katolikus egyháznak bocsánatot kérni a zsidóktól a Holocaustban való egyházi bűnrészességért, végső érvként elmélyült pátosszal idézte fel a zsidók is­tengyilkosságáról szóló, két évezrede for­galmazott – a II. Vatikáni Zsinaton melles­leg bírált – szörnyűséges teológiai teóriát. Valahogy így: „Szeretném én megkérdez­ni, hol voltak a zsidók akkor, amikor az Úr Jézust megfeszítették?” Ez a tragikus finálé hátborzongató módon jelezte, mennyire problematikus is ez az ügy. Hozzáteszem, a legnagyobb baj persze nem az, hogy Békés Gellértnek ez az ál­láspontja (sokaké ez). A fő baj az, hogy a konferencia érzékelhetően megdöbbent szervezői is teljesen elbizonytalanodtak és éppúgy nem tiltakoztak e hang ellen, mint a még szót kapó néhány reagáló, s a „Magyar megfontolások a Soáról” című konferencia bezárulhatott ezzel a rettenetes mondattal.

H.Ö.: – Ilyen jellegű disszonáns hang volt még egy-kettő. Egyébként Békés Gel­lért az előadásában ezt a szerencsétlen álláspontját még markánsabban fejtette ki, és ott voltak is rá reflexiók. Nem na­gyon, de azért lehetett észlelni, hogy ez­zel a jelenlévők csak kismértékben elége­dettek. Az én értelmezésem erről a törté­netről az, hogy a konferencia légköre jó volt, mert néhány disszonáns megjegy­zéstől nem esett szét az egész. Az ilyen hozzászólások inkább kiszelektálódtak. Békés Gellértről azt kell tudni, hogy életé­nek nagyobb részét Rómában élte le, ahol az egyik pápai intézet professzora volt. Ezért nagy tekintélynek örvend a bencés renden belül is. Tehát az ő meg­szólalása súlyosabban esett latba, és nem csupán egyike volt a disszonáns hangoknak.

M.T.: – A tragédiát, ismétlem, abban lá­tom, hogy a jelenlévő egyházi emberek nem érezték zsigeri szinten kötelezőnek, hogy tiltakozzanak e hang ellen. Hogy en­nek a gondolatnak az elutasítása nálunk nem támaszkodik egy egzisztenciális fel­tétlenségben fogant teológiai attitűdre. Oka ennek elsősorban az, hogy ebben az országban lényegében reflektálatlan a keresztények körében meglévő antiszemi­tizmus botránya, s nincs jellegzetes ha­gyománya és evidenciája egy gyökeresen nem antiszemita ön- és szentírás-értelmezésnek; hogy az antiszemitizmus elutasí­tása nem ugyanolyan magától értetődő, főként a Soá után, mint a VI. parancsolat­tal szembeni vétség elítéléséé.

Amihez tegyük hozzá: ha zsidó rész­ről sem hangzott el kritika Békés Gellért megjegyzésével kapcsolatban, az a for­mális elemekhez való ragaszkodást bizo­nyítja. Mennyire volt jellemző a Békés Gellértével ellenkező értelemben vett ra­dikális hang, amely a keresztény egyhá­zak holocaustért viselt felelősségét fo­galmazta volna meg?

H.Ö.: – Nem volt jellemző. Volt néhány előadás, amely radikálisabb volt a többi­nél.

Egyáltalán: akár radikális, akár visszafogott előadás hangzott el, mindig ugyanaz volt a befejezés: néhány kérdés és udvarias taps?

H.Ö.: – Igen, a dolog felszínén ezek a rí­tusok hibátlanul működtek.

M.T.: – Tartok tőle, hogy a konferencia rendezősége tudatosan is igyekezett ke­rülni a konfrontációkat Igaz, ilyen aspirá­ciók nem is igen jelentkeztek. Zsidók és keresztények a hagyományos, jól bejára­tott érintkezési technikák szerint próbál­tak fogalmazni. A kádárkori ökumenikus békét idézte például az az élményem is, hogy a konferenciát megelőzően keresz­tény oldalról igyekeztek a párbeszéd-szek­ció előadói közül távol tartani, ott pedig egy tágabb körökre hivatkozó zsidó képvi­selő részesített enyhén indignált figyel­meztetésben, felszólítva, hogy tartózkod­jam a további hozzászólalásoktól, mert megzavarom azt az ígéretes kapcsolatot, amit zsidó és keresztény fiatalok kezdtek el építgetni az elmúlt időszakban.

– Ez a konferencia a maga roppant for­malizált módján igyekezett lehetőséget teremteni arra, hogy keresztények és zsi­dók a Soá kérdését valamilyen módon ké­pesek legyenek megvitatni. De mi van akkor, ha erről a magas akadémiai szintről alább szállunk? Hogyan tud erről beszél­getni kötetlen formában mondjuk egy rabbi és egy pap illetve lelkész?

H.Ö.: – Én tudok olyan alkalmakról, amelyek azt mutatják, hogy ez lehetsé­ges. Pécsen például klerikusaink folyama­tosan kapcsolatban vannak, közös akció­kat tartanak, különböző témák szerint.

M.T.: – De mondd, különbözik a mai helyzet a Hazafias Népfront idejében ce­lebrált rituáléktól? Én ugyanis, bárhol ütöm föl az egyházi sajtót vagy szakiro­dalmat, változásnak nyomát sem látom.

H.Ö.: – Pécsen közös liturgiát tartanak. Ezek kifejezetten spirituális alkalmak.

M.T.: – Fájó meggyőződésem, hogy ezek ellenére is, a véleményünk egymás­ról a mélyben, az egymás iránti alapattitű­dök szintjén semmit nem változott. Egy formálisan felvállalt szerepkör persze ala­kíthatja is az embert. A létező kapcsola­tok, bármilyenek is, természetesen job­bak, mint a nem létezők. De hogy ez ígéretes állapot lenne, azt túlzásnak tartom. Még a nyolcvanas évek elején történt. Bosszantott a zsidó-keresztény kapcsola­tok kizárólag politikai célokat követő jel­lege, s arra gondoltam (nyugati mintákat is követve), milyen jó lenne, ha keresz­tény és zsidó érdeklődők egy kisebb teo­lógiai műhely keretében folytatnának in­tellektuális, teológiai tevékenységet. Meg­kerestem egy lelkész barátomat, aki ak­koriban aktívan tevékenykedett a zsidó­-keresztény párbeszéd területén és előad­tam neki gondolatomat, bízva segítségé­ben. Az láttam, hogy fanyalog. Végül ez­zel zárkózott el: „Azt, hogy a zsidók feszítették meg az Úr Jézust, mindenki tudja. Akkor meg miről beszéljünk egymással?” Ez a probléma veleje. Mert találkozha­tunk egymással, különösen ha kóser pá­linka is van, egy-egy hivatalos kutykurutty keretében rövidtávú és maximum né­hány napot igénybe vevő akcionarista cé­lokból, a lelkek mélyén ugyanakkor ször­nyűséges belső fal meredezik közöttünk, és én semmi jelét nem látom, hogy ez leomlóban lenne. És akkor még nem is beszéltem például a püspökök, lelkészi par­lamenti képviselők, keresztény értékekre hivatkozó közéleti emberek, és minde­nekelőtt is a tudományt őrző ajkakkal szószékekről beszélő lelkészek szájából elhangzó szörnyűségekről. Nagyon beha­tároltak azok a lehetőségek, amelyekre a zsidó-keresztény testvériség ápolása ér­dekében építeni lehet a katolikus vagy éppen a protestáns egyházakon belül.

H.Ö.: – Én ezzel teljesen egyetértek, sőt: lehet, hogy ezek a lehetőségek még szűkebbek, mint ahogy te elmondtad. Számomra viszont úgy merül fel a kér­dés, hogy ezek után mi a teendő? Az egyik lehetséges út a fent említett tiltako­zó nyilatkozatok kiadása vagy a morgás (ami elmaradt Békés Gellért kevéssé sze­rencsés megjegyzése nyomán). De van­nak más lehetőségek is. Ezek nem ilyen látványosak, de talán építőbb jellegűek. Ha megmaradunk a számonkérésnél és nem kínálunk ötleteket, lehetőségeket a továbblépésre, akkor csak az elkesere­dettséget növeljük és a megoldatlan hely­zeteket konzerváljuk. Nem hiszem, hogy ha sokat ostorozzuk a magyar katolikus egyház hierarchiáját, attól ez a hierarchia sokat változik. Sokkal inkább az a kér­dés, hogy hogyan lehet olyan helyzetet te­remteni, amelyben a katolikus egyház, a katolikus hierarchia, vagy annak egy ré­sze olyan irányba mozdul el, amely mindannyiunknak jó.

Gadó János

* Zsidó származású karmelita apáca, koncentrációs táborban pusztult el. A katolikus egyház nemrég szentté avatta, ami számos zsidó szervezet tiltakozását váltotta ki.

Címkék:1999-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Az emberek közötti egyenlőség elvének súlyos megsértése

„Az emberek közötti egyenlőség elvének súlyos megsértése” A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége, a Munkaszolgálatosok Országos Egyesülete, a nácizmus Üldözötteinek Bizottsága...

A Mazsök perli a magyar államot

A Mazsök perli a magyar államot A Magyarországi Zsidó Örökség Közalapít­vány december 9-i kuratóriumi ülésén a Mazsök költségvetése, a kormány...

Close