Szombat előfizetés 2017

Zsidó témák a lengyel irodalomban II.

Írta: Pálfalvi Lajos - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Pálfalvi Lajos

Zsidó témák a lengyel irodalomban* II.1945-1990

A Hangok a sötétben című regényt két, magyarul is olvasható Stryjkowski-regénnyel szokás együtt emlegetni. A kriti­ka ezt, nem egészen indokoltan, ciklus­ként fogta fel és némileg, elsietve, el is nevezte galíciai trilógiának. A „trilógiá­nak” időközben elkészült a negyedik ré­sze is, az Echo (Visszhang, 1988), ami a Hangok a sötétben közvetlen folytatása.

A Hangok a sötétben a tág értelemben felfogott XX. századi nagy realizmus po­étikáját egyezteti a jiddis irodalom egzo­tikumával. A következő két regény, a Vendégfogadó és az Ázril álma elsősor­ban abban különbözik, hogy a művek mitologikus rétege sokkal kidolgozot­tabb. A Vendégfogadóban a történelmi és a mitikus idő ellentétbe kerül: a mű az első világháború első napján (éjsza­káján) játszódik (a regény főszereplője ezt a szentély lerombolásához hasonlít­ja), ugyanakkor a fogadóba menekült haszidok örömünnepet tartanak, az egyiptomi rabságból való szabadulásra emlékeztető Pészach ünnepén elhangzó kérdést ismételgetik (Miben különbözik ez az éjszaka az év minden más éjszaká­jától?). Az Ázril álmában a történelmi idő meghatározatlan (valamikor a szá­zadforduló táján játszódhat), a kakas szimbólum viszont a Jom Kippurra utal.

A Vendégfogadó zárt térben, végső veszedelemben ábrázolja a közösséget. A kozákok elől menekülő zsidók a hászidoktól az asszimilálódó üzletemberig a közösség minden rétegét képviselik. A fogadós ebben a helyzetben a közösség felelős vezetőjévé, védelmezőjévé válik, de az eseményeket (egy ártatlan halálát) nem tudja összeegyeztetni az erkölcsi rendről kialakított elképzeléseivel. Ko­rábban már maga is összeütközésbe ke­rült a törvényekkel (disznóhúst vitt a zsinagógába, szexuális kapcsolatban áll egy ukrán nővel).

A parasztasszonynak öltözött zsidó­nők egy másik szertartásra, a rituális pu­lim játékokra utalnak. A regény a hászidok látomásos örömtáncával zárul, ami éles ellentétben áll a közeledő kataszt­rófa első jeleivel. A jelenet Stryjkowski önkommentárja szerint egy nagyon régi emléket idéz: 1927-ben, Lembergben látta a moszkvai Habima színházat. A társulat akkor hagyta el a Szovjetuniót, Anski klasszikus darabját, a Dibukot ját­szották, a regény zárlata a koldusok tán­cára emlékeztet.

A regényről Jerzy Kawalerowicz készí­tett filmet a varsói Zsidó Színház színé­szeivel, a film végén a haszidok tánca a patakban folytatódik, majd a patak vize egyre véresebb lesz.

Az Ázril álma a visszatérés, a rekonst­rukció lehetetlenségéről szól. Hőse húsz éve hagyta el a közösséget (érdekből), apja még életében méltatlan utódjának nevezte. Döntéséért Ázril bűnhődik; fe­lesége két lányt szül, a vágyott fiúörökös a cselédlánnyal folytatott törvénytelen kapcsolat eredménye (és egyben felesé­ge öngyilkosságának oka).

A regény kezdete a Hamletre emlékez­tet: Ázril álmában megjelenik apja és fel­szólítja, hogy térjen vissza a stetlbe és kezdjen új életet. Ázril felébred, de mintha a történet az álom folytatása len­ne. Visszatér, hogy megkeresse apja sír­ját, könnyítsen lelkiismeretén és felesé­gül vegyen egy zsidó nőt.

Ázrilon vallási téboly lesz úrrá, de en­nek semmi köze a megtisztuláshoz, egyik célját sem éri el. A temetőben nem találja apja sírját, ebben isteni bün­tetést lát. Őrültségi rohamában vad tánc­ba kezd i épp a cádik temetésén. A re­gény befejezése többértelmű, nem tud­ni, hogy a vonat után rohanó Ázril meg­hal vagy másként bűnhődik.

Talán nem járunk el önkényesen, ha a két regény katasztrofista tendenciáit kapcsolatba hozzuk Stryjkowski egyik késői élményével. Szülővárosa, Stryj a háború után a szomszédos országba ke­rült, a hazatérésnek aligha nevezhető lá­togatásról így számol be több mint há­rom évtizeddel később: „1956-ban, út­ban hazafelé Kijevből elmentem Stryjbe. A szovjet hatalom raktárrá ala­kította a szép műemlék zsinagógát. (…) Hiába kerestem apám sírját … Az egész temetőt felszántották, sírkövekkel rak­ták ki az utcákat, a sírokat a földdel tet­ték egyenlővé a hitleristák. Mocskos, sö­tét kisváros volt, semmi sem emlékezte­tett az én gyönyörű Sbyjemre. (…) Meg­kerestem a régi házamat (…) Egy orosz öregasszony állt a küszöbön és egy üstöt súrolt. Szerettem volna benézni. Az öregasszony megkérdezte: ’Sto iscsitye?’ ’Uzse nyicsivo’ – feleltem.”

Henryk Grynberg egy interjúban Stryjkowskit nevezi e téma legfontosabb szerzőjének, saját életművét pedig tör­ténetileg ennek közvetlen folytatásaként fogja fel. Ugyanakkor stilárisan nagyon távol áll tőle: Grynberg regényeiben már nem emlékeztet semmi a „békebeli” jid­dis irodalomra, az ábrázolt világból hi­ányzik az idealizált stetl.

Prózai életműve (Grynberg költőként is jelentős) olyan egységes, hogy regé­nyeinek, elbeszéléseinek nagy része ön­életrajzi ciklusba sorolható, amely csa­ládja és szűkebb környezete meghatáro­zó élményeiről, az 1942-tól a hetvenes évek közepéig, anyja haláláig tartó idő­szakról szól.

Hat éves, amikor szüleivel és öccsével együtt megmenekült Treblinka elől. Var­sóban és Podlasién bujkáltak. Öccsét bejelentés után megtalálták, apját nem sokkal a háború előtt gyilkolta meg egy lengyel paraszt.

Grynberg életművének jelentős része a holocaustról szol legfontosabb erköl­csi és esztétikai problémája az, hogy fel­dolgozható-e ez az élmény az irodalom eszközeivel. Tapasztalatait nem tartja- összeegyeztethetőnek az ismert elbe­szélői konvenciókkal illetve a stilárisan kimunkált irodalmi nyelvvel, sőt, bizo­nyos értelemben az irodalom felszámo­lására törekedik.

Kezdetben a gyermek nézőpontját vá­lasztja, úgy beszéli el az eseményeket, hogy azokat nem hozza kapcsolatba a múlttal. Ezt az eljárást így kommentálja egy interjúban: „A gyerekek természetes módon fogták fel a holocaustot és arról beszéltek, amit láttak, nem hivatkoztak a múltra vagy bármiféle Korábbi ismeret­re. A holocaust gyermekei olyannak lát­ták az embereket, amilyenek.” Ugyanitt: „Ellene vagyok annak, hogy a holocaust­ból irodalmat csináljanak. Azt akarom, hogy az irodalom eszköze legyen a holo­caust elbeszélésének. Ilyen típusú anyag esetében nincs értelme a kreativi­tásnak. Annyi minden történt, hogy tény­leg nincs mit hozzátenni.”

A háború után három évet töltött egy gyermekotthonban, majd lódzi zsidó is­kolákban tanult és a helyi gimnáziumban érettségizett. Mégy évtizeddel később Grynberg így látja a zsidóság, a kommu­nizmus és az antiszemitizmus bonyolult összefüggéseit: „Tény, hogy a főszereplő világa elpusztult és mintha kívül állna a valóságon. Ezért sokkal inkább ki van té­ve a sztálinista iskolában az indoktrinációnak. Megfosztották attól, hogy a család­ban, a hagyományban keressen támaszt. A kommunisták elhitették vele, hogy be­fogadják, azt hirdetik, hogy nem a szár­mazás, hanem az ideológia számít. (…) Várhat-e ennél többet egy lengyel zsidó, akit megfosztottak saját kulturális gyöke­reitől, és mint idegent, mindenütt kive­tették. Természetesen csak arról a vi­szonylag csekély számú zsidóról beszé­lek, akik (…) a kommunista uralom kez­detén nem menekültek el Lengyelország­ból, azokról, akik még a háború utáni zsi­dó hajótöröttektől is elszakadtak, s így mintegy kétszeresen is számkivetetté váltak. Akkor váltak háromszorosan is számkivetetté, amikor később a kommu­nista júdások is elárulták őket, újjal mu­togattak rájuk: zsidó, zsidó! (…) Nem mi vagyunk az ellenségeitek(…), hanem a zsidók!… Ez a taktika az ötvenes évek­ben kezdődött és tulajdonképpen soha nem is ért véget.”

Érettségi után újságírást tanult a Var­sói Egyetemen (1954-58), ez meg­könnyítette számára, hogy átlássa az 1956-ot követő társadalmi folyamatokat és figyelemmel kísérje a zsidók újból megindult exodusát (sokat járt Lengyelország nyugati részén, ahol az Izraelbe kivándorló zsidók helyét a Hruscsov ide­jében Lengyelországba települt zsidók foglalták el, majd hamarosan ők is út­nak indultak Izraelbe).

Grynberg identitásában van valami, ami színészre emlékeztet.

A túlélés feltétele a szerepjátszás, az „árja papírokkal” bujkáló gyermek nem a saját nevét viseli, kitalált múltja van, mesterséges világban él. A mimikri a sztálinista iskolában is folytatódik: az új szerep a homogén ideológiai állam alatt­valójáé.

Hogy identitását visszaszerezhesse, ahhoz valóban színésszé kellett válnia. Varsóban öreg, zsidó színészeket is­mert, majd maga is tagja lett Ida Kaminska Zsidó Színházának. Az ott töltött évek (1959-67) alatt megtalálta helyét a túlélők közösségében. Ez tette lehetővé, hogy író legyen: „A Zsidó Színházban va­ló bemutatkozásommal egy időben kez­dődött írói pályám. Az ihletet az adta, amit Oriana Fallaci a következőképp ha­tározott meg: ’hozzájárulni ahhoz, hogy a holtak kevésbé holtak legyenek’. Meg voltam győződve arról, hogy legalább ezt nem veszik el tőlem, meg sem pró­bálják elvenni, de tévedtem. El kellett mennem, hogy megmentsem azt, ami az enyém.”

A Kaminska színházban töltött éveket Zycie osobiste (Magánélet, 1979) című regényében írta meg. A mű „az utolsó zsidó mohikánok”, az egykori kisvárosi mesteremberek portréjával kezdődik, akik valamiféle törvényen kívüli kasztot alkotnak – a legnagyobb keresztény ün­nepeken náluk találnak otthont a mun­kaszünetre kényszerülő kurvák.

Aztán következik a színház, amit ugyanúgy megtizedelnek az egymást követő kivándorlási hullámok, mint a közösséget. A színház és a közösség kö­zött nincs határ, a szereplők önmagukat alakítják, önmaguknak játszanak. Egy vi­déki forgatáson, egy háborús film felvételein a zsidó színészek bujkáló zsidókat alakítanak, a helyi vadásztársaság tagjai német egyenruhát öltenek és németeket játszanak, akik vadászat közben zsidó­kat találnak az erdőben. Az egyenruhá­tól a helyi statiszták hangja parancsolóvá válik és a helyzet egyre kevésbé em­lékeztet fikcióra.

Ugyanakkor – ismét utalva a Kaminskáék által is játszott Dibukra – a színház médium szerepe is igen erős. Mint Grynberg írja, száz zsidó színész közül egy menekült meg, a túlélők felét aztán Sztálin gyilkoltatta meg: „Nem kedvelte a zsidó színészeket, mert – okkal – felté­telezte, hogy mindegyikük, minden meg­jelenített alakkal együtt már száz vagy kétszáz zsidó, akikből a színpadi mágia hatására százezrek születhetnek vagy tá­madhatnak fel. Ezért aztán a jegesmed­vék közé küldte azokat, akik megmarad­tak a háború után, a legkitartóbbaknak pedig, mint Michoelsnek, vasrúddal ver­ték szét a fejét és teherautókkal tapos­ták sárba őket.”

A sztálini példa közismert volt a társu­latban, már csak azért is, mert több szí­nész a Szovjetunióból települt át. A kül­földi zsidó szervezetek támogatásával működő „állami” színházzal jóval bo­nyolultabb játszmába kezdtek a lengyel hatóságok. Az előadás nemcsak a szín­padon folyt: a társulatnak mint olyannak meg kellett őriznie a Nyugat számára ki­alakított arculatot, a hétköznapi életben pedig együtt kellett élnie a színészek kö­zé, a személyzetbe, a ruhatárba és a né­zőtérre ültetett besúgókkal (ez utóbbiak munkáját nyugati pénzből felszerelt tol­mácsgépek könnyítették).

Mint Grynberg megjegyzi: A naiv len­gyelek azt hiszik, hogy a zsidó nem je­lenti fel a másik zsidót, és jobban jár egy zsidó, ha zsidóval akad össze az ávón. Senki nem tud olyan hatékony feljelen­tést írni egy zsidóról, mint egy másik zsi­dó, és senki sem tud úgy kicsinálni egy zsidót, mint egy zsidó ávós.” A színpa­don kívüli színjáték leírásakor Grynberg a groteszk eszközeihez folyamodik: a spicliről mindenki tudja, hogy az, ezzel ő maga is tisztában van (tíz évet töltött lágerben, azért vállalta, hogy útlevelet kapjon), a színészeknek viszont gyengéden és figyelmesen kell bánniuk vele (el­lenkező esetben az igazgatónő megbün­teti őket), ugyanakkor van a társulatban egy színésznő, aki férje belügyi kapcso­latai segítségével valamelyest behatárol­hatja az illető lehetőségeit.

A látszatot 1967-ig sikerül fenntartani: „Varsóban úgy jártak előadásainkra a külföldi csoportokkal érkező zsidók, mint az ájtatosságra. Azt játszottuk, amit csak akartak, megrendelésre, á la carte, napról napra változtatva a repertoárt, hisz valójában ez az ő színházuk volt, az ő pénzükért, eszik régi zsidó szokás sze­rint mint ‘állami’, árja cégérrel műkö­dött. Varsóban bombabiztos valutás att­rakció voltunk, még a nem zsidó turis­táknak is ajánlgattak, szívesen hozott az ’Orbis’ ilyen csoportokat, a hatóságok pedig elégedetten dörzsölgették a kezü­ket, látván, milyen jó benyomást tesz­nek a szentimentális európaiakra és amerikaiakra azzal, hogy ’fenntartják’ ezt a színházat – csakis a meggyilkolt zsi­dó állampolgárok iránti tiszteletből.”

A színjáték 1967-ben véget ért. A tár­sulat New York-i vendégszereplése után Grynberg Amerikában maradt (akárcsak Kaminska, aki ott már hiába próbált új színházat alapítani), döntését a kam­pány mellett a cenzurális beavatkozá­sokkal indokolta.

Grynberg az identitás visszaszerzésé­ért folytatott küzdelemnek rendeli alá az írást. Nem fikciót szerkeszt, családja szenvedéstörténetéhez fordul, saját em­lékezetére épít, és ezt állítja szembe a pusztuló közösség történetét meghami­sító hazugsággal. Regényeiben – mint egy perújrafelvételben – igazságot akar szolgáltatni, olyan igénnyel lép fel, ami idegen a hagyományos fikciótól.

Zwyciestrwo (Győzelem, 1969) című regényének mottójában, regényírótól igen szokatlanul, az elfogultság feltétele­zett vádját utasítja vissza: „Senki nem örülne jobban nálam, ha az e könyvben felsorakoztatott tények másként nézné­nek ki.” Ezért nem is meglepő, hogy a hi­vatalos lengyelországi fogadtatás sem fikcióként kezelte ezeket. Marian Stepien krakkói irodalomtörténész a holoca­ustot túlélő lengyel zsidók háború utáni viszontagságairól szóló regény állításait Eugenio Reale diplomáciád jelentéseivel veti egybe. De még Grynberg verseivel is hasonló módon bánik, különösen Antynostalgia (Antihonvágy, 1971) című kötetével, amelyben a költő név szerint mond köszönetét azoknak, akik antisze­mitizmusukkal megszabadították a hon­vágy terhétől. Stepien a „lengyelellenes” Grynberg életművét egy nemzetközi po­litikai intrika eszközének tekinti, amely­nek az a célja, hogy a háborús bűnöket a németekről részben a lengyelekre há­rítsák át. Ez egyébként összhangban állt a német, helyesebben a nyugatnémet veszéllyel operáló egykori hivatalos pro­pagandával.

Grynberg emigrációja még inkább el­mélyíti a túlélő magányát és küldetéstu­datát. Fokozatosan távolodott a konflik­tus napi politikai vetületétől. A lengyel irodalomról írt esszéiben kiemeli Vincenz, Stryjkowski, Ficowski és Borowski érdemeit, eredményeiket a zsidó iroda­lom eredményeihez hasonlítja.

Altera parc című esszéjében már túl­lép a lengyel kontextuson, a zsidó-ke­resztény konfliktust a maga egyetemes­ségében tárgyalja. Egy kései vallomásá­ban pedig már a száműzetés metafizikai dimenzióiról ír: „A túlélők jeruzsálemi kongresszusán (1981-ben) tán én vol­tam az egyetlen nemzedékemből. Mert én egy vagyok az Európa közepén, az egész civilizált világ szeme láttára meggyilkolt másfél millió zsidó gyerek közül, és nagyon kevesen vannak, akik egyidősek velem. E másfél millió lélek közt vannak kollégáim, vetélytársaim és barátaim, szerelmeim és feleségeim.

Úgy érzem, világok közt tévelygek. Élők és holtak, zsidók és lengyelek között, más nemzedékekkel. Nem tartozom sem ide, sem oda Vagy egyszerre ide is és oda is. Jó hely ez az irodalmi szemlé­lődéshez, és úgy tetszik, többet látok in­nen, mint mások, de amit látok, egyálta­lán nem örvendetes.”

Az énregény- vagy családregény ciklus utolsó darabja a Kaddis. A mű Ameriká­ban játszódik, Grynberg ebben mosto­haapja és anyja halálát írta meg (mosto­haapját Kaliforniában, saját boltjában lőtték agyon, anyja rákban halt meg). A regény hőse ezzel minden autentikus kapcsolatot elveszít múltjával: „Megré­mültem. Ő volt az utolsó élő kapcsola­tom azzal a világgal, ami valóban a mi­énk volt Halála után már csak én ma­radtam egyedül mindazok közül, akiket elpusztítottak, nyoma sem maradt szüle­tésüknek, életüknek és haláluknak.”

A regény hőse kétségbeesetten pró­bálja rekonstruálni a végleg elvesző vilá­got: rokonai adatait gyűjti, hogy elküldje Jeruzsálembe, a Nevek Múzeumába.

A család története ezzel látszólag vé­get ér, a történet végét egy dezintegrálódott személyiség konstatálja. Grynberg évtizedeken át távolodott az irodalom­tól, és mintha a kilencvenes évek elején most már valóban átlépte volna a határt: prózaíróból krónikássá, dokumentátorrá, tágabb értelemben felfogott archeo­lógussá vált (ugyanakkor ismét megszó­lalt benne a költő). A Pamietnik Marii Koper (Maria Koper emlékiratai, 1993) cí­mű kötetnek már nem szerzője, hanem kiadója. A kéziratot Jeruzsálemben, a Yad Vashem archívumában találta, mun­kája a szerkesztésre korlátozódott. A Dzieci Syjonu (Sión gyermekei, 1994) dokumentumgyűjtemény Palesztinában, 1943-ban készült feljegyzéseket tartal­maz. 871 zsidó gyerek közös sorsáról szól, akiket Kelet-Lengyelországból, a szovjet megszállási övezetből evakuál­tak Oroszországon és Iránon keresztül Palesztinába.

De Grynbergnek sok európai utazás után még Lengyelországba is vissza kel­lett térnie, és ismét színésszé kellett vál­nia. A család története valójában itt, a Dziedzictwo (Örökség, 1993) című kö­tettel és a Miejsce urodzenie (Születési hely, 1992) című dokumentumfilmmel ér véget

1967-ben, nem sokkal emigrációja előtt Grynberget meglátogatta egy mazóviai ismerőse, és elmondta, ki ölte meg az apját és hol van eltemetve. Kiutazása előtt Grynberg felkereste azt a helyet, rettenetes állapotban találta – és harag­gal vált el Lengyelországtól.

Fiúi kötelességének érezte, hogy visszatérjen, eltemesse apját egy zsidó temetőben, és imát mondjon fölötte. A kilencvenes évek elején már nem volt ki­búvó: a korábbi támadások után most már szívesen látták Lengyelországban (rangos irodalmi díjakat kapott az elmúlt években, majd szemináriumot tartott a Varsói Egyetemen), nyugdíjba ment, nem dolgozott már az Amerika hangja rádió­nál, és felkérték, hogy szerepeljen egy dokumentumfilmben, ami arról szólna, hogy évtizedek után hazatér egy zsidó emigráns és a meggyilkolt családja után maradt nyomokat próbálja felderíteni.

Az Örökség csak párbeszédekből áll, nagy része mazóviai nyelvjárásban író­dott. Grynberg végigjárta azokat a mazó­viai falvakat, ahol fél évszázaddal koráb­ban a család bujkált. Megtalálta a szem­tanúkat, eljutott a könyvben meg is ne­vezett gyilkos közvetlen közelébe (egy mazóviai paraszt gyilkolta meg és rabol­ta ki az apját 1944-ben, nem sokkal a háború vége előtt, hogy ne kelljen visszaadnia azt, amit megőrzésre átvett, illetve elvegye azt, amit nem kapott meg – az út mellett, a legelőn temette el, egy tejesüveggel együtt, amit szintén megta­láltak). A könyv és a film az exhumálás­sal végződik.

A szembesülés pillanatát leírva Grynberg kerül mindenféle hamleti mitologizációt: „Nem tudok megbocsátani. Nem akarok. Nem érzem magam feljo­gosítva erre. Bocsássanak meg a holtak, ha tehetik. Gyenge ember vagyok, nem várhatnak el tőlem ilyen nagy dolgot. És nem hiszem, hogy Isten, aki igazságos, ezt követelné tőlem. Úgy gondolom, hogy a kárhozat az igazságos. Az örök kárhozat. Elévülés nélkül.”

De álljon itt még egy idézet, egy pár­beszéd a Kaddisból, mert Grynberg em­beri és írói nagyságát csak a kettő együtt érzékeltetheti.

„- Anyámnak a lengyelek segítettek túlélni a háborút – feleltem.

  • És ki ölte meg a saját apádat?! – ki­áltott az özvegye.

  • Az apámat egy gazember ölte meg! – feleltem nyomatékosan.”

Stanislaw Benski a túlélőkkel maradt, azok közül is a legelesettebbekkel, ne­gyedszázadon át vezetett egy varsói szo­ciális otthont, ahová a hatvanas évek ele­jén azokat a magányos zsidókat vették fel, akik megjárták a koncentrációs táborokat. A cádik dédunokája (1986) című kötetében szereplő elbeszéléseknek ők a hősei. Már eszik egymással és halottaikkal beszélgetnek, életükből néhány fény­kép és emléktárgy maradt. De még vár­nak valakire – a tizedikre, aki még (már) hiányzik a közös istentisztelethez; egy em­patikus útitársra, aki úgy vezet végig egy világtalan öregembert az új Varsóban az egykori zsidó negyed helyén, hogy fel tudja idézni a háború előtti időszak min­dennapjait; egy beszélgetőpartnerre, aki­vel valahogy újra át lehet élni a múltak

Az elbeszélések hétköznapi életké­pek, párbeszédek, találkozások, múltat idéző epizódok. A kötet késői csoport­kép, talán épp ahelyett, amire így emlé­kezik vissza az egyik szereplő: „Valaha régen, a háború előtt arra gondoltam, hogy Zajc úrnak, a Templom utcai fényképészünknek, évente egyszer csoport­képet kéne készítenie, melyen a város­ka minden lakója rajta lenne.”

A történetek azt mutatják, hogy a túl­élők is vesztesek. Mindannyiuk közös élettapasztalatát így foglalja össze egy özvegyasszony, aki halott férje fényképét szólítja meg: „Te folyton abban remény­kedtél, hogy Hitler elveszíti a háborút. Hát elvesztette. Persze hogy elvesztette, de te is elvesztetted, meg én is. Te az életedet vesztetted el, én meg tégedet és az otthonunkat.”

Témánkhoz tartozik még a nyolcvanas évek lengyel irodalmának legnagyobb nemzetközi könyvsikere, Andrzej Szczypiorski Poczatek (A kezdet, 1986) című regénye, ami A szép Seidenmanné (1991) címmel jelent meg magyarul.

A mű kiemelkedik Szczypiorski politi­kai, történelmi és bűnügyi regényeket is tartalmazó életművéből. A szerző már a ’68-as kampány után szembekerült a ha­talommal, majd a hetvenes évek köze­pén az elsők között csatlakozott az ak­kor formálódó ellenzékhez. A megtalált közösség és az új szerep hatalmas ener­giákat szabadított fel benne. 1981. de­cember 12-én, a lengyel kultúra kong­resszusán nagy politikai beszédet mon­dott, amely azon az evidencián alapult, hogy a kormánynak nem kiegyeznie kell a nemzettel, hanem szolgálnia kell azt. Ezt akkor még nem mindenki gondolta így. Internálták, de visszanyert identitá­sától már nem tudták megfosztani.

A táborban katartikus vallási élmé­nyek érték, a beavatottság állapota tette lehetővé azt az olimposzi távolságtar­tást, ami elengedhetetlen a megbocsá­táshoz.

A regénynek nincs főszereplője, hősei élők és megdicsőült halottak, a közép­kori szentekhez hasonlóan ábrázolt már­tírok, akik a túlvilágon közbenjárnak a gyarló túlélők érdekében, de nem ők döntenek az élők sorsáról.

A regény több, lazán összefüggő törté­netre épül, ezek még valamikor a hábo­rú előtt vagy a háború alatt kezdődnek, egyes túlélők sorsát a Jaruzelski-korszakig, az internálótábor utáni időkig követ­hetjük. Seidenmannét zsidó kollaboráns, egy fejvadász adja a Gestapo kezé­re, ahonnan lengyel barátai, köztük egy lengyelországi német (akkoriban az MSDAP tagja) menti meg, aki kezességet vállal érte. E túlélőt aztán 1968-ban emigrációba kényszerítik (Párizsba uta­zik), megmentője akkor már régóta Ba­jorországban él.

A regény ismeretében többet mond az eredeti cím, A kezdet, a gondolatok mélyáramaira tereli a figyelmet, a búcsú pillanatára, ahol találkozik a kezdet és a vég: „Pawel az eget nézte. Nagyon kék áprilisi ég volt. Csak valahol a szélén, a háztetők felett kúszott lassan felfelé a pusztulás piszkos sávja. Lehetséges, hogy már akkor olyan benyomása tá­madt, mintha valami kezdetét vette, nem pedig befejeződött volna? Lehetsé­ges, hogy pontosan abban a pillanatban értette meg, amikor Henryk alakja eltűnt a szeme elől, hogy íme, új fejezet kez­dődik, amelynek már sose lesz vége, egy életen át tart majd?”

Pawel túléli a háborút, a varsói felke­lést és az azt követő négy évtizedet, köz­tük a hadiállapotot és az internálótábort – csak gyermekkori zsidó barátját, Henryket nem látja soha többé. És az ég most már örökre ólomszürke marad, csak néha világítja be egy-egy „hősies tűzvész”.

A regény pozitív hősei rendkívüli erköl­csi magaslatokba emelkednek. A legfon­tosabb tán a bíró, aki „árja papírokkal” látja el az apácák által bújtatott zsidó gyerekeket, majd a regény tetőpontján Veronika nővérrel is szembefordul, mert úgy érzi, a megmentést nem lenne sza­bad katolikus átneveléssel egybekötni. E kivételes pillanatban tökéletesen azono­sul a több évszázados lengyel tolerancia legszebb hagyományaival, és – mint a ro­mantikus látnokok előtt – egy beteljesü­lő jóslatban feltárni a múlt és a jövő: „Mondok én valamit, nővér. (…) Katolikus vagyok, római katolikus, ősidők óta, lengyel nemes. (…) Az Úristen vezette ezt a gyermeket ötezer éven át (…), maga Is­ten rendelte el ennek a gyermeknek, hogy járja végig a földet, egyik végétől a másikig, hogy végül itt kössön ki köz­tünk, ebben a tűzvészben, a világ végén, ahonnan már nincs (…) menekvés, csak a mi katolicizmusunk, a mi lengyelsé­günk odújába, mert itt van rá esély, hogy megmentsük e gyermek életét. Hogy ál­lunk hát Isten akaratával (…), annyi évez­reden át vezette hát Isten Joasiát azért, hogy most, az út végén kelljen kifordul­nia önmagából, meg kelljen ta­gadnia önmagát, mert Adolf Hit­ler úgy akarja? Kérem, keresztel­je meg. (…) De (…) Ő nem enge­di, hogy ilyen vége legyen. És zsi­dó nő lesz belőle, egy nap feléb­red benne a zsidó nő, és lerázza magáról az idegen port, hogy visszatérjen oda, ahonnan szár­mazik. (…) Mert Isten nem irtja ki saját népét!”

A nyolcvanas évek közepe óta a zsidóság mint élő kultúra már nincs je­len a lengyel irodalomban. A hosszú pár­beszéd – ha nem is ért véget – már elve­szítette tétjét, témája nem lehet a jelen, legfőbb feladata az, hogy feldolgozza a történelem során létrejött erkölcsi konf­liktusokat.

Szimbolikus pillanat volt, amikor 1985-ben Varsóban, egy óvárosi galériá­ban rövid időre kiállították Tomasz Tomaszewski fényképeit, melyek az „utol­só kortárs lengyel zsidókat” ábrázolták. A zsidó témájú lengyel irodalom eztán már csak konstatálhatja, hogy a pusztu­lás teljessé vált (ezt teszi Rudnicki), az egyetemes zsidó kultúra régmúltjához fordul (mint Stryjkowski bibliai regényciklusában), megjeleníti a halottakat (mint Piotr Szewc Pusztulás című regé­nyében vagy Tadeusz Kantor halálszín­házában), vagy az emberiség közös örökségévé vált halott jelrendszernek te­kinti a zsidóság vallási és bölcseleti kul­túráját és a posztmodem eklektika szel­lemében bánik ezzel (mint Manuela Gretkowska).

A politikai szabadság olyan állapoto­kat teremtett Lengyelországban, hogy okkal feltételezhetjük: rövid időn belül kielégítő megoldást találtak volna a kö­zösség problémáira, ha ez a közösség még létezett volna. Hamar kialakultak a judaisztikai kutatások intézményes kere­tei, nemcsak az egyetemeken, Varsóban például megszervezték a Zsidó Történe­ti Intézetet. Fiatal kutatói nagy energiá­val dolgozzák fel a XX. századi lengyel zsidóság történetét, folyóiratot és Zydzi polscy (Lengyel zsidók) címmel könyvsorozatot is adnak ki. Már a jiddis nyel­vű irodalom és színjátszás történetét fel­dolgozó első szintézisek is elkészültek.

Lengyelországban zsidó kulturális re­neszánsz van. Kazimierzben, Krakkó egykori zsidó negyedében zsidó kulturá­lis fesztiválokat tartanak, a nagyobb könyvesboltokban külön polcon kínál­ják a judaisztikai kiadványokat.

Ez bármilyen örvendetes is a hallgatás hosszú évtizedei után, a korábbi folya­matokat már nem tudja visszafordítani. A politikai zsurnalizmusban közhellyé vált zsidók nélküli antiszemitizmust fel­váltja a zsidók nélküli filoszemitizmus. nagyjából hasonló helyzetről számolt be Grigorij Kanovics Sejnyben, a litván ha­tár melletti kisvárosban, a multikulturá­lis együttműködés új központjában mondott beszédében, nem sokkal emig­rációja előtt: „Mint a litvániai zsidó kö­zösség vezetője, nagyon fájdalmasnak találom, hogy abban a pillanatban emig­rálnak a litván zsidók, amikor fél évszá­zada először nem találkozhatunk itt álla­mi antiszemitizmussal. A litván hatósá­gok segítettek újjáalakítani szervezetein­ket, kulturális központjainkat és egyesü­leteinket. Most már van temetőnk Vilna mellett. Működnek az iskolák, az óvo­dák, a múzeumok, sőt azt is észrevet­tem, hogy Litvániában több zsidó szervezet van, mint zsidó. De az állam min­den igyekezete ellenére már késő, mert a többség el akarja hagyni Litvániát. (…) Tavaly hatezren voltunk, most ötszáz­negyvenen vagyunk. A litván zsidók utol­só exodusa.”

Kanovics Izraelbe emigrált, újabb írói terveit (regény az emigrációról) már ott valósíthatja meg. Ami az izraeli lengyel zsidó irodalmat illeti, a legismertebb szerző az 1968-ban emigrációba kényszerített Stanislaw Wygodzki (1992-ben halt meg). Az újabb nemzedékek igen jelentős műfordítói munkát végeztek. 1986-ban pedig az izraeli írószövetsé­gen belül létrehozták a lengyelül író izra­eli szerzők szekcióját. Ryszard Löw kriti­kus és publicista vezetésével és Kontury (Kontúrok) címmel van egy rendszertele­nül megjelenő antológiájuk Ebből a csoportból tűnt ki az 1957 óta Izraelben élő Ida Fink aki a holocaustról írt rövid, pillanatképszerű elbeszéléseivel aratott nagy sikert a nyolcvanas évek végén.

A kettős, lengyel zsidó identitást tán ezek az írók őrzik a legtovább, de nincs utánpótlásuk nincsenek Izraelben olyan fiatal írók, akik lengyelül imának.

Visszatérve a nyolcvanas évek máso­dik feléhez, Adolf Rudnicki egy késői, naplójegyzetekből, életképekből, anek­dotákból, visszaemlékezésekből álló rö­vid kötetben mint az utolsó Varsóban maradt túlélő lezárja a közösség történe­tét: „Az a sok szerencsétlen hozzászólás a sikertelen zsidó-lengyel házasság té­májához most már a történelemhez tar­tozik Még sokáig tallózhatnak benne, sokáig elhúzódhatnak a viták mert a tör­ténelem lassan hal meg. Ez az ország, ahol egykor a legtöbb zsidó élt, most már a legnagyobb temetőjük és az is marad örökre.”

Rudnicki autobiográfiai reflexiói kü­lönféle biográfiai szálakkal találkoznak, a műben tükröző egók szerepelnek, köztük Franz Kafka és a legfontosabb, Ida Kaminska. A cím a varsói Zsidó Szín­házra utal, története a lengyel zsidó kö­zösség története is egyben.

A színház mágikus terében megkettő­ződik a temető metaforikus jelentése. Rudnicki is a kabbalisztikus hagyomá­nyokat és a hászid folklórt egyeztető Dibuk szimbólumrendszerére hivatkozik, ami relativizálja a halált, így az elpusztult közösség örökké él a szimbolikus szférában: „A temető – a darab élő szereplő­je – bekapcsolódik a gettó mindennapi valóságába. A holtak az élők között él­nek. Ezek minden alkalommal segítsé­gül híják őket, ha veszélybe kerül a kö­zösség vagy az egyén. (…) Az élők és holtak e szimbiózisában a zsidók a lengyelekre emlékeztetnek. Igaz, ez a két társadalom olyan helyzetben él, hogy csak Isten maradt nekik A Dibuk és az Ősök, két nemzeti portré.”

E váratlan egybevetés arra utal, hogy a zsidó és a lengyel szellemi kultúra közt igen mély kapcsolatok vannak a kettő rokonítható egymással. A lengyel kultúra centrumában a romantika áll, a nemzet legnagyobb költőjének ma is Mickiewiczet tartják. Mickiewiczet Buber is nagyra becsülte, akihez amúgy is közel állt a lengyel romantikus messianizmus.

Mickiewicz i Zydzi (Mickiewicz és a zsi­dók) című esszéjében Vincenz rövid át­tekintést ad a lengyelországi zsidó vallá­si irányzatokról. A vilnai rabbinikus raci­onalizmust szembeállítja a hászidizmussal, említi a karaitákat, a kazárok utóda­it, akik a X. században vették fel a zsidó vallást (a Talmud nélkül). Több figyelmet szentel az eretnek mozgalmaknak Sabbátáj Cvinek és Franknak Lengyelor­szágban az utóbbi a legismertebb. Frank nem volt ortodox vallási vezető, szakíta­ni akart a Tórával és a Talmuddal, köze­ledett a lengyel katolicizmushoz. Frank egy Lengyelországban kijelölt körzetben akarta letelepíteni híveit, távlati tervei között az is szerepelt, hogy rábírja a pá­pát, indítson újabb keresztes hadjáratot és hozzanak létre zsidó államot Afriká­ban.

Máig eldöntetlen a vita, hogy Mickie­wicz anyja, Barbara Majewska zsidó volt- e (kikeresztelkedett vagy frankista). Vin­cenz párhuzamot von Mickiewicz és Frank között, mindkettő mózesi típusú vezető, nemzetük száműzetésben él (zarándokúton van), tevékenységükben vallási és katonai-stratégiai indítékok ke­verednek: „Mickiewicz apostolinak te­kintette utolsó törökországi misszióját. Úgy halt meg, mint Mózes, arccal az ígé­ret Földjének.”

A száműzetésben élő Mickiewicz ked­velt olvasmánya volt A kivonulás köny­ve, amelyet „mindannyiunk történeté­nek” nevezett. A lengyelek sorsát is ha­sonlónak látta, a franciaországi lengyel emigráció helyzetét az egyiptomi rabság­hoz hasonlította, Towianskit Mózessel, önmagát Áronnal azonosította. Ugyanak­kor az Exodust nemcsak a nemzet, ha­nem a kétkedő, az Istentől eltávolodott lélek történetének is tartotta. A számű­zetés vezeklés, a látszólagos halál álla­pota, mindig ez előzi meg az ígéret Föld­jére való megérkezést, a beavatást.

Odpowiedz (Válasz, 1982) című regé­nyében Stryjkowski ezt a bibliai történe­tet írja újra és látja el esszéisztikus kom­mentárokkal. A bibliai ciklus további re­gényei: Król Dawid zyje! (Dávid király él!, 1984), Juda Makabi (1986).

Mandelstamról szóló tanulmányában Clare Cavanagh a zsidóság poétikájáról ír. A költő kezdetben megtagadja zsidó kulturális örökségét, amit valamiféle ka­nonizált nyelven kívüli állapotnak tekint, később újra felfedezi és átértelmezi ezt. Saját költői nyelvét hiányosnak, töredé­kesnek nevezi (melyben a felszín alatt állandó dialógus folytatódik a jiddis és az orosz nyelv között), létét marginális­nak, excentrikusnak nevezi és azonosul a zsidókról alkotott ősrégi toposzokkal. Ilyen a zsidó mint a társadalom számki­vetettje, az áldozat, az örökös vándor. Ezt az állapotot minden nagy költőre vo­natkoztatja, mindegyikük szemben áll a hivatalos kultúrával, a represszív cent­rummal (még Dante is a maga „kultúrá­latlan olasz dialektusával”). A kezdetben megtagadott örökség így válik „magasz­tos küldetéssé”.

Vincenz is a periférián, szőkébb hazá­jában, Kelet-Galíciában talált rá arra a nagy kultúrára, amely nemcsak marginá­lis volt (társadalmilag és nyelvileg), de magán az írásbeliségen is kívül állt. Ez a szóbeliségben hagyományozódó legen­dákból, mondákból, mesés elbeszélésekből táplálkozó hászidizmus. Vincenz nemcsak merített ebből a hagyomány­ból, hanem élete fő művében, a Na wysokiej poloninie (A magas poloninán) című regényfolyamában megteremtette e kultúra enciklopédiáját, a szóbeliség­ből beemelte az írásbeliségbe.

Anna Sobolewska kabbalisztikus in­terpretációja szerint Vincenz tetralógiája nemeseik kabbalisztikus témákban és utalásokban gazdag, nemcsak áthatja ez a szellemiség, hanem „maga is kabbalá­vá válik. Mert a regény célja nemcsak az elveszett szülőhaza rekonstrukciója, megmentése az emlékezet által, több ennél – a mű teremtésének aktusa, amely mű maga válik a ’Régi Kor’ miti­kus birodalmává, ahol fennmaradtak az emberiség archetípusai. (…) A mítoszok és példázatok nemcsak a cselekményt gazdagítják, megvan a saját helyük a mű szimbolikus vonulatában, a többrétegű jelentésszerkezet elemei, s ugyanakkor egy soha véget nem érő párbeszéd lánc­szemei. Vincenz műve, amely bizonyos értelemben mítoszok gyűjteménye, ma­ga is mítosszá válik, föleleveníti az ellen­tétek megbékélésének mítoszait és az egység a sokaságban mítoszát. A világ különnemű mozaikja itt nem káosz, ha­nem kozmosz, vagyis rend.”

A kulturális sokszínűség Vincenz szá­mára magasrendű érték. Szinkretistának tekinthetjük, számára ismeretlen volt az idegen fogalma. A zsidókban a jámbor­ság, a bölcsesség és a megbékélés szim­bólumát látja – ők (is) szakralizálják a te­remtett világot. Olyan közel állt hozzá­juk, hogy zsidó barátai szerint ő volt az „egyetlen hászid a gójok között”.

Találkozás chasszidokkal című esszé­jében egy gyermekkori élményből kiin­dulva (tehát nem mint kívülálló) röviden áttekinti Baal-Sem Tov pályáját és a há­szidizmus történetét, beleértve majdani bukását is, amit – nem csekély öniróniá­val – a Sátán művének, illetve a túlbuzgóságnak tulajdonítanak: a vég akkor következik be, amikor Sátán parancsára az egész világon kihirdetik, hogy min­denki legyen hászid.

A kabbalisztikus hagyományok, példá­ul a mágia és a számmisztika mellett Vincenz kiemel egy platonikus eredetű egyetemes mitologémát, „alapdoktrínát, mely szerint a világ ’száműzetésben’ van. (…) Istentől ered és ezáltal távolo­dik Tőle; minden lény, minden ember a lehulló, kihunyó szikrához hasonlatos. A chasszidoknak, vagyis az alázatosoknak és jóakaratúaknak az a feladatuk, hogy szeretettel, együttérzéssel felélesszék ezeket a szikrákat, és amikor felizzottak, küldjék vissza Istenhez. Ez az alapvető követelmény – megértéssel és együttér­zéssel részesülni a tévelygésből – alakí­totta ki a tolerancia légkörét.”

E kultúráról írván Vincenz elutasítja a lekezelő „folklór” kifejezést, ehelyett a „régi, különösen archaikus vallási kultú­ra maradványairól” beszél. Polemizálva Freuddal és Junggal, a misztikusokra hi­vatkozik, és a beavatottság állapotát egyfajta „tudatfeletti” létként úja le. A huculföldi kultúrák közti kommunikáció­ban felfigyelt a misztikus szimbólumal­kotás folyamatára: „A lengyel és ukrán népdaloknak, akárcsak az Énekek éneké­nek, vallási jelentéseket tulajdonítottak, így e dalok egyszerű tartalma szimboli­kus értékekkel gazdagodott: a rózsa a pásztor szerelmi énekéből a mennyei cél jelképe, az áthatolhatatlan erdő, amely elválaszt bennünket attól a rózsá­tól, a száműzetés emblémája lett, a száműzetés alatt kell a szeretet által el­jutnunk a megváltáshoz.”

A fentebb idézett platonikus eszme Vincenz Samael w niebie (Sámáel az ég­ben) című kabbalisztikus apokrifjében is szerepel. Hőse, akit az Utolsónak nevez, magához emeli az égbe a földi világban pislákoló fényeket. Tökéletessége olyan átható, hogy ereje még a poklok legmé­lyére hullt kihunyt szikrákat is felszítja, és még a bukott angyalt, Sámáelt is fel­emeli. A történet nemcsak az ég és a föld, hanem az ég és a pokol megbéké­lésével végződik Az egyetemes megvál­tás kabbalisztikus és gnosztikus elképze­lés, a nem ortodox keresztény teológia apokatasztázisnak nevezi. Sobolewska ezt kapcsolatba hozza Vincenz antropológiájával, mely szerint lehetséges az em­ber evilági fölemelkedése, megvilágoso­dása, e gondolatot a lengyel romantiká­ban, Mickiewicznél és Slowackinál, majd Milosz költészetében is kimutatja.

Vincenz szinkretizmusát Sobolewska a különféle filozófiai iskolákat és vallá­sokat egyesítő XV. századi Pax philosophicával rokonítja. Ez több, mint a néze­tek és hitvallások pluralizmu­sa és a kölcsönös tolerancia – a rejtett egységet, a mindent átható logoszt kutatja. Cusanus, Ficino és mások kapcso­latokat teremtettek a platoniz­mus és az arab filozófia, az újplatonizmus és a keresz­ténység, illetve a zsidó és a keresztény teológia között. A vallási szinkretizmus így nem az eretnekség, hanem a bea­vatottság magasabb foka. A Plafont fordító, Dantéről értekező, a há­szid mondavilágot az emberiség egyete­mes bölcselet kultúrájába emelő Vincenznek szintén helye van ebben a cso­portban.

A luriánus kabbala a világ teremtését Isten önmagába való visszahúzódásával magyarázza. Az ezt követő emanáció hozza létre az antropomorf kozmoszt, az Adam Kadmónt. Az újabb összehúzó­dást követő újabb emanáció kozmikus katasztrófával járt, a kiáradó fényt nem tudták befogadni az edények, és a fény­szikrák egy része a cserepekhez tapadva a mélybe hullt. Az ember feladata az, hogy – összegyűjtve a fényszikrákat – részt vegyen a világ egységének helyreállításában. „Ennek a kezdetektől fogva zajló folyamatnak a végére a messiás el­jövetele fog pontot tenni. Izrael feltáma­dása jelenti egyben az egész világ feltá­madását, mint ahogy száműzetése nem más, múlt az összes teremtmény számű­zetésének látható megnyilvánulása.” Az elidegenedés analógiája a diaszpóra, a megváltás kabbalisztikus eszméjét Mickiewicz a lengyel nemzetre vonatkoztat­ta (a szláv nevet pedig az ige népeként – „lud Slowa” – értelmezte).

Sobolewska Vincenz és Stryjkowski kabbalisztikus interpretációja után egy külön tanulmányt szentel a kabbalának, ennek egyik fejezetében (A kabbala mint szemiológia) kapcsolatot teremt a kabbala és az újabb nyelvfilozófiai és szemiológiai iskolák között. A teremtés kezdetén bekövetkezett kozmikus ka­tasztrófa egyben nyelvi katasztrófa is (lásd a Bábel tornya történetét), meg­szűnt a név és a dolog, a nyelv és a világ ősi egysége, az embert korlátozza, gúzs­ba köti a nyelv, „ugyanakkor ez a megis­merés és a megváltás egyetlen útja”. A kabbala szerint az ige és a fény egységet alkot, hiszen a világot fényből és a hé­ber ábécé betűiből teremtették. „A kab­bala nem ismeri a szellem és az anyag dualizmusát, csak a kettő közti kölcsö­nös áthatást és a szüntelen oszcillációt.”

A kabbala szerint a jel több szinten működik, a jelentés bonyolult hierarchi­ájában egybejátszik a szó szerinti és a szimbolikus értelem (a Tórában 49 je­lentésréteget különítettek el). A kabbala hermeneutikai beállítottságú, „szüntelen harcot folytat a jelentésért. De a jeltől a jelentésig hosszú és kanyargós az út, va­lójában spirális, sok-sok megközelítésen és dekódoláson át vezet.”

A kabbala a Teremtő, az isteni langue grammatikáját keresi a jelszóródásban. A jel alakját a dolgok belső természeté­ből vezeti le, hieroglifaként fogja fel. A szent szövegek jelentésszerkezete hihe­tetlenül sűrű, hangok, szótagok, szavak immanens jelentései rakódnak egymás­ra. A Tóra „misztikus test, a jelentések élő kertje”. A természet viszont dekódo­landó szöveg, mert a Teremtő éppúgy megjelenik az írásban, mint a teremtett világban. „A Tóra és a világ kölcsönösen megfeleltethető egymásnak, mert a világ a Tórát imitálja.”

A kabbala pántextualizmusa egyetlen szövegben egyesít minden művet, amit az emberiség irt A szövegek ezért nem tekinthetők autonóm egységeknek, intertextuális térben léteznek, mindegyik palimpszesztus, más szövegekre utaló kommentár.

A kabbala hatása a lengyel posztmo­dem próza egyik legismertebb szerzője, az 1964-es születésű, Párizsban élő Ma­nuela Gretkowska művein is kimutatha­tó. Gretkowska regényeiben a jelen ide­jű, egyes szám első személyű elbeszé­lést műalkotásokról készült, hermetikus hagyományokon alapuló kommentárok, interpretációk szakítják meg, műveinek van egy gnosztikus vagy kabbalisztikus jelentésrétege. … története című elbe­szélésében a nyolcvanas évek Lengyel­országában játszódó, feltehetően ön­életrajzi ihletésű történetet egy Rembrandt-kép kabbalisztikus interpretációja követi. A kabbala persze csak egy a le­hetséges világok közül, bármilyen ha­gyománnyal keveredhet: a posztmodem eklektikába minden halott kultúra be­épülhet.

A lengyel irodalom fő vonulatára jel­lemző a halott világok rekonstrukciója, ez a lengyel nemzeti eposzról, a Pan Tadeusról is elmondható. Befejezésül es­sék néhány szó egy regényről, amit nem dekonstrukciónak, hanem rekonstrukci­ónak tekinthetünk.

Piotr Szewc 1961-ben született a ke­let-galíciai Zamoscban. Költőként mutat­kozott be, majd Chagallewo halála című esszéjében megjelenítette egy halott stetl múltját és pusztulását, ami mind­máig egyetlen regénye, a Pusztulás (1994) diszkurzív bevezetőjeként olvas­ható. Szewc példátlan műgonddal dol­gozott regényén, az amúgy is vékony kö­tetet öt év alatt majdnem a harmadával csökkentette (ezt a változatot azóta öt nyelvre, köztük magyarra is lefordítot­ták). A regény külföldi kiadásához a Szewcnél 56 évvel idősebb, szintén ke­let-galíciai születésű Stryjkowski írt rövid bevezetőt, akivel 1990-ben Szewc kötet­nyi terjedelmű életút-interjút készített.

A regény Zamoscban, 1934 júliusá­ban, egyetlen nap alatt játszódik, sze­replői – boltos, ügyvéd, kocsmáros, he­lyi kurtizán, két rendőr, egy cigány jósnő – a stetl jellegzetes alakjai, akik Szewc költészetében is gyakran felbukkannak, hisz valójában ő is egyetlen könyvet ír.

A Pusztulás keretes szerkezetű, ugyanazzal a mondattal – „A november utcában vagyunk” – kezdődik és fejező­dik be. Az elbeszélő egyetlen „nap Köny­vének” nevezi, az utolsó fejezetben konstatálja, hogy befejeződött („megíró­dott”).

Nincs cselekménye, dramaturgiája, nincs lélektani ábrázolás, a szereplők nem lépnek ki hétköznapi életükből, na­ponta ismétlődő tevékenységüket vég­zik, ami a regény világában időtlenné, ri­tuálissá válik.

A kisváros egészét más időből, más világból érkezett látogatók szemével lát­juk (e meghatározatlan csoportban van a helye az olvasónak is), akik fényképe­ket készítenek. Kantor halálszínházában a fényképek a halott emlékezet kliséi, itt jelek a múltból. A leírás csak e jelekről tud biztosat állítani, minden más relativizálódik. Gyakran változik a nézőpont, a kocsmát néha a hering halott halszemé­vel látjuk, máskor kitágul a láthatár, ilyenkor a városháza kupolájából (a „Vá­ros Szeme”) tekinthetjük a stetlt. A hely­szín – Zamosc egyik térképszerű, apró­lékos pontossággal megjelenített város­része – a világmindenség centruma és modellje (imago mundi) is egyben.

Az idillikus leírás valamiféle metafizi­kai realizmus szellemében minden rész­letet szakralizál. Mint Milosz írja a száműzetésben született Pan Tadeusról: A mindennapi élet leghétköznapibb ese­ményei a régmúlt távolában meseszálak­ká változnak; nincs fájdalom, mert az csak bennünket ér el, nem pedig a min­dent megbocsátó emlékezetből előhívott alakokat.” És nincs halál sem, hisz rég halott már minden szereplő.

A regényben háborítatlan a nyári idill, a pusztulás csak a címben szerepel, így feszültségbe kerül a leírással. Finom uta­lások jelzik a közeledő katasztrófát a „kúszó apokalipszist”: a boltos álmában özönvíz árasztja el a várost; égett papír­darabok hullanak a harmatos fűre; egy téli emlékképben a gyerekek madarakat fognak lépvesszővel – nem menekül­nek, mozdulatlanul ülnek az ágakon (ahogy a városból sem menekül senki, csak Kazimiera kisasszony utazik el váratlanul); Rosenzweig (igen, így hívják a kocsmárost) időnként egy darab ronggyal tünteti el a söntéspultról a vízcseppek bonyolult rajzolatát; a hászidok tánca (mintha Stryjkowski Vendégfogadó című regényéből kerültek volna ide) a zsidó temetőben ér véget.

A kabbala szerint a látható világ meg­fejtésre, interpretációra váró könyv, Liber Mundi. A Pusztulás fényből (napfény­ből, napporból) és betűkből teremtett világa a nap végén éjszakába merül, s meteor hullik a búzamezőre, szikrákat szór egy mozdony, csillagfény tükröző­dik a cigánylány fülbevalóján és a meggyszemek héján – és minden eltű­nik a múltban. A múltról őrzött tudásunk hiányos. „Saját használatú hierarchiákat teremt, mit érdemes és mit nem érdemes megőrizni az emlékezetben. És ha­zug hierarchiák ezek, és nincsenek tel­jes ismereteink a tartalmukról, és csak a fájdalom ugyanaz mindig, mert csak a dolgok elenyészően kis részét tudtuk megőrizni.”

*Részletek a tanulmányból, amely a Teleki László Alapítvány támogatásával készült.

Címkék:1999-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

“A mi egyetlen utunk a munka

Páratlan dokumentumfilm „A mi egyetlen utunk a munka” Bár ez a jelmondat nem annyira ismert, mint az auschwitzi „Arbeit macht...

Nincs végső magyarázat

Nincs végső magyarázat (Pelle János: Az utolsó vérvádak. Az et­nikai gyűlölet és a politikai manipuláció kelet-európai történetéből. Pelikán Ki­adó. Budapest....

Close