Szombat előfizetés 2017

Zsidó témák a lengyel irodalomban I.

Írta: Pálfalvi Lajos - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Pálfalvi Lajos

Zsidó témák a lengyel irodalomban I.1945-1990

A zsidó témájú lengyel iro­dalom majd’ fél évszáza­da politikatörténeti dátu­mok alapján korszakolha­tó (ez természetesen nem vonatkozik az emigránsirodalomra). Ezek az események az irodalom belső fejlődését nem befolyásolták, ellenben jelentős hatással voltak az alkotást és a publikálást meghatározó külső körül­ményekre, mindarra, amit összefoglaló­an irodalmi életnek szokás nevezni.

1945-től kezdve folyamatosan jelen­nek meg a holocaustról tudósító mű­vek (ezek egy része még a háború alatt készült), amelyek egy tágabban felfo­gott mártirológiai irodalom kontextusá­ba illeszkednek. Mivel a szerzők elsőd­leges feladata a nácizmus leleplezése, a cenzurális korlátok néhány évig alig érzékelhetők. Igaz, a kezdetben még laza szemantikájú antifasiszta, mártiro­lógiai kontextus már valamelyest korlá­tozza az interpretációt.

A lágerirodalom ekkor még nemigen tesz különbséget a fasizmus áldozatai között, néhány évtizeddel később vi­szont Henryk Grynberg és mások, akik a zsidó sors kivételességét hangsúlyozzák (joggal), komoly vitákba ke­verednek azokkal, akik igyekeztek el­mosni a lengyelek és a zsidók sorsa közti különbséget. A nyolcvanas évek végén Jan Blonski sok nyelvre lefordí­tott, nevezetes cikkében felvetette a lengyel felelősség kérdését, amivel ha­talmas vihart kavart. A vitához sokan hozzászóltak, egyesekben az önvád, a lelkiismeret-furdalás, másokban a tör­ténelmi helytálláson alapuló erkölcsi komfort érzete volt erősebb.

A lágerirodalom első hullámában a rendkívüli tapasztalati anyag és a konvencionális irodalmi feldolgozás, a publicisztikai és kisrealista ábrázolás közti ellentét a legszembetűnőbb. E dilemmára – amelyre Tadeusz Borowski és Zofia Nalkowska rövid, pillanatkép­szerű novelláiban, illetve Adolf Rud­nicki biblikus pátoszú, esszéisztikus prózájában sikeres megoldásokat talál­hatunk – komoly esztétikai reflexió épült (melynek irodalmi adaptációját évekig akadályozta a szocialista realiz­mus egyeduralma).

A zsidó témájú irodalom részletes au­tonómiája itt figyelhető meg először. Míg a lengyel tapasztalatok beilleszthetők voltak a szabadságharcos romantika ha­gyományaiba – megszállt ország, szenve­dő nemzet, külföldi légiók, harc a zsar­nokság ellen -, a holocaust olyan ese­mény volt, amelyhez nem kínálkoztak történelmi analógiák. Igaz, vannak egye­di megoldások, Julian Stryjkowski a varsói gettófelkelés áldozatainak dedikál­ta egy regényét, amely az inkvizíció által üldözött spanyol zsidó közösségről szól.

A hősi halál toposzai egyidősek az iro­dalommal, de a XX. századi történelem­re ezek nem alkalmazhatók mert itt – Brodszkij metaforájával – nem a drámai hőst ölték meg, hanem a kórust mészá­rolták le. Artur Snadauer így magyaráz­za az ellenállás nélkül fogadott halál ab­szurd logikáját: „Megértettem (…) mitől nevetséges a helyzetem: az eszmeiség hiánya miatt. Csak a saját életemért har­coltam. Nem vádoltak a németek konk­rétan semmivel, s ezzel – ördögi gonosz­sággal – megfosztottak a szenvedés mél­tóságától. Mártíromságunk értelmetlen volt. Csodálkoztak az emberek, hogy tö­megesen mentünk a halálba, jámboran, mint a birkák. De minek a nevében lá­zadhattunk volna? Csak az teheti kocká­ra az életét, aki valami többért harcol, mint az élete. Meghalni azért, hogy elke­rüljük a halált, ennek – beláthatjátok – az égvilágon semmi értelme.”

1956-ban jelent meg az első olyan je­lentős mű – Julian Stryjkowski több mint húsz évig kéziratban lévő regénye, a Hangok a sötétben -, amely a háború előtti lengyelországi zsidó kisváros vilá­gát idézi fel. Ez fordulópontnak, vagy legalábbis egy új problematika megjelenésének tekinthető. A sztálinizmus – mint minden társadalmi csoport eseté­ben – a zsidóság emancipációját vagy jogfosztását is osztályalapon képzelte el. Az új rendben megtalálhatta helyét az elkötelezett vagy konformista egyén, de a vallási-kulturális identitását őrző kisebbségnek nem volt jövője.

Bár mint téma, továbbra is a holoca­ust dominál, a lengyel irodalomban megkezdődik az elpusztított kultúra rekonstrukciója. 1968 újabb fordula­tot hoz, a politikai elitváltást heves an­tiszemita és értelmiségellenes kam­pány kíséri, melynek során a zsidó ér­telmiség nagy részét emigrációba kényszerítik. Új típusú hős jelenik meg az irodalomban, az identitását ke­reső túlélő, aki egy, a szeme láttára el­pusztuló kultúra utolsó képviselői egyikének tartja magát.

A hetvenes évek végére kiépített második nyilvánosság intézménye le­hetővé teszi, hogy megszülessenek a zsidóság és a kommunizmus konflik­tusát feltáró művek. A nyolcvanas években pedig az ellenzéki eliten be­lül már kialakulóban van a konszen­zus abban a felfogásban, hogy az anti­szemitizmus nem valamiféle lengyel átok, hanem a két totalitarizmus ter­méke, léte ezekhez kötött. A korszak legnagyobb nemzetközi lengyel könyv­sikere, Andrzej Szczypiorski A szép Seidenmanné című regénye is ezt a szellemiséget tükrözi.

A nyolcvanas évek második felében lépnek színre azok a szerzők, akiknek már 1968 is történelem, nincsenek személyes élményeik a lengyelországi zsidó kultúráról. Zsidó témájú műveik­ben valamiféle történelmen kívüli, mi­tologikus világot ábrázolnak.

A lengyel zsidó irodalmár előtt több lehetőség állt. A cionizmus és a magyarországi típusú asszimiláció mellett vá­laszthatta a nemzetiségként integrálódó közösséget is. Ez elsősorban nyelvi kér­dés volt: az országban jiddis és kisebb mértékben héber nyelvű könyvkiadás és sajtó is volt. A jiddis nyelvű irodalom fejlődése a XIX. század utolsó évtizede­iben gyorsult fel, ezt később visszave­tette az orosz forradalom, amely elvágta a lengyelországi írókat oroszországi olvasótáboruktól. Ebben a közegben a „zsidó irodalom” kifejezés nem misztifi­káció, hanem egy irodalomszociológiailag pontosan behatárolható jelenséget nevez meg. Színvonalára jellemző, hogy a lengyelországi zsidóság olyan szerzőkkel gazdagította a jiddis és a hé­ber irodalmat, mint Icchok Lejb Perec, Schalom Asch és Icyk Manger.

Külön ki kell emelnünk a zsidó szín­játszás jelentőségét (ezt, hasonlóan a festészethez, évszázadokon át tiltot­ták a vallási előírások, kezdetei a ritu­ális purimjátékokra vezethetők vissza). A Kaminski által alapított varsói társulatot a háború után Ida Kaminska szervezte újjá. A hatvanas években itt volt színész Henryk Grynberg. A ’68-as kampány emigrációba kénysze­rítette Kaminskát, Grynberget, a színé­szek és persze a közönség nagy ré­szét. Bár ma is működik, társadalmi hatása a magas színvonal ellenére sem hasonlítható a korábbi évtizedek­hez. A varsói zsidó színház kuriózum volt Európa e táján, Grynberg és Rudnicki műveiben a kihaló közösség kol­lektív emlékezetének metaforájává vált. Sőt, mintha ez a színház nem reprezentálná a lengyel zsidóságot, hanem lassanként azonosulna vele mint a jelenlét utolsó színtere.

A XX. században tehát létrejött Len­gyelországban a modem zsidó tömeg- kultúra, beleérte a filmgyártást is. Ez azt mutatja, hogy a század elejére a di­aszpóra új helyzetbe került. Megindult a közösséget összetartó valláserkölcsi értékrend eróziója, az új nemzedékek korábban ismeretlen dilemmákkal ke­rültek szembe. Mozdulatlan, elviselhe­tetlenül zárt világnak érezték a galíciai zsidó kisvárosokat, a holocaust utáni irodalomban idealizált stetlt. Közülük kerültek ki az izraeli államalapítók, má­sok a liberális értelmiséghez asszimilá­lódtak. A szocializmus elsősorban az állástalan értelmiséget vonzotta.

Mindegyik döntés, még a szekulari­zált zsidó kultúra gyarapítása is ereden­dően antitradicionális volt, tagadta a közösség erkölcsi alapját, a Talmudra épülő rabbinikus formalizmus szellemi­ségét. Egy publicista már 1905-ben is klausztrofóbiás metaforákkal írja le ezt a helyzetet: „A könyv népe a könyv rab­ja, lelke teljes egészében átment az ’írásba’. (…) Minden természetes jelen­ség egyben erkölcsi is, bármit is vált­son ki az emberből, annak összhangban kell állnia az ’írással’, de a reakció még akkor sem egyszerű, természetes, hanem előre eltervezett, mesterkélt.” Vagy: „nem lehet semmi újat teremte­ni, ami zsidó lenne, de nem verné bi­lincsbe az embert.”

A nem tradicionális döntés megsza­badít a klausztrofóbiától, de veszélyez­teti az identitást. A holocaust utáni iro­dalom, például Stryjkowski regényei ezt a szabadságot illuzórikusnak mutat­ják, az ilyen döntés a bűn fogalmával társul, sietteti a közösség pusztulását, amin kívül csak káosz és halál van.

A kelet-európai zsidóság vallásilag nem volt homogén. Vilnában, „Észak Jeruzsálemében” több évszázados ha­gyományai voltak a rabbinikus raciona­lizmusnak, míg Kelet-Galíciában, a XVIII. század közepén, Bál-Sém Tov mun­kásságával kezdetét vette az intuitív misztikán alapuló hászidizmus. A hászidok és vallási vezetőik, a cádikok gya­kori szereplői a lengyel regényeknek. Ez nem külsőséges, folklorisztikus ér­dekesség, a főként a szóbeliségben hagyományozódó hászid anekdoták, le­gendák hatása a nyelvben és a világ­képben is kimutatható: „A Bibliából vagy a hászid szellemi örökségből ere­dő inspirációk nem csak díszítmények. A művészileg legértékesebb művekben ezek képezik az értékrend alapját.”

És most nézzünk egy konkrét művet, ami talán választ ad arra a kérdésre, hogy „van-e lengyel Singer?”, lehet-e nagyregényt írni a stetlről? A hangok a sötétben paradigmatikus mű, miként az életrajzi háttér is az.

A „Stryjkowski” felvett név, a szülő­városra, a kelet-galíciai, ma már ukraj­nai Stryjre utal. A lengyelesített név szimbolikus: asszimilációs vágyakat mutat, ugyanakkor a kisvároshoz való kötődésről is árulkodik. A szerző lembergi tanulmányai után Varsóba került, kapcsolatba lépett a szocialistákkal, a harmincas években kezdett publikálni. A háború elején a szovjet megszállási övezetbe, Lembergbe menekült – erről az időszakról a hetvenes évek végén írt Wielki strach (Nagy rettegés) címmel re­gényt -, majd életveszélyes közép-ázsi­ai kitérő után Moszkvában csatlakozott az akkor toborzódó irodalmi-politikai elithez, aminek igen komoly szerepet szántak a háború után.

Moszkvában értesül a varsói gettófelkelés bukásáról. A katartikus élmény visszaadja identitását, és íróvá teszi. Több mint negyven év után így idézi fel a pillanatot: „Megtudtam, hogy egyik napról a másikra megszűnt létezni a zsi­dó nép, ami pusztulása után megint az én népem lett. A kommunista zsidó megszű­nik zsidónak lenni. Megint zsidónak éreztem magam. (…) Olyan megrázkódtatást éltem át, amihez hiába ke­restem volna szavakat. Mégis ki kellett fejeznem valahogy. ’Vagyok’, mondtam magam­ban, és elkezdtem írni. De miről írjak? A felkelésről, amiben nem vettem részt? Síremléket kell állítanom a zsidó felkelőknek és az egész népnek, amennyire szerény erőmből élik. Meg kell mentenem a fe­ledéstől, amit lehet. És visszatértem gyermekéveimhez, melyekre már vas­tag üledékekben rakódott le a feledés. És a megfeszített emlékezet erejével felszínre hoztam ezt az elveszettnek, örökre elsüllyedtnek vélt Atlantiszt.”

Spiritiszta szeánszra emlékeztet a cím, az író küldetésében van valami, ami médiumhoz hasonlítható: magába fogadja a halottak lelkét és megszólal­hatnak általa. A regény hihetetlenül zsúfolt, egyre több szereplőt sűrít ma­gába, mindnek saját szólama van. A le­írás tobzódik a részletekben, mintha mindent meg akarna örökíteni. De ez a világ már nem létezik, már csak a túl­élő emlékezete rekonstruálhatja. Mint a lengyelországi jiddis dráma legismertebb remekművében, a Dibukban, ha­lottak érkeznek a túlsó partról, és meg­szólalnak. Hihetetlenül erős a nyelvi mimézis, jiddis fordulatok tükörfordítá­sai, a vallási élettel kapcsolatos zsidó kifejezések követik egymást.

A regény nem idealizál, széthulló közösséget ábrázol. Főhőse, reb Tojve, „Isten csendőre” képtelen érvényt szerezni erkölcsi alapelveinek: cionis­ta és szocialista ifjakkal vitázik, kikeresztelkedettek és asszimilánsok hagyják el a közösséget, amit kívülről az antiszemitizmus fenyeget. A szét­hullás a családot sem kíméli, a bukás így teljessé válik.

A stetl a mitikus időtlenségből a tör­ténelem káoszába kerül. A hagyomá­nyok elveszítik megtartó erejüket, de a közösségből kilépők sem menekülhet­nek, a külvilág továbbra is zsidóknak tekinti őket.

A kelet-galíciai emigráns esszéisták, Stanislaw Vincenz és Jerzy Stempowski a Jagelló-eszményt hirdetik, hű­ek maradnak a multikulturális, toleráns Nemesi Köztársasághoz. Ehhez már a két világháború közti független Lengyelor­szág sem tudott felnőni. A második világháború után ennek ellentéte, egy önma­gába zárkózó, etnikailag homogén Piast- Lengyelország jött létre. Az említett szer­zők a lengyel identitást csak a más kultú­rákkal, köztük a zsidó kultúrával való együttélés formájában tudják elképzelni.

Mintha a lengyel zsidó identitásban is lenne valami hasonló, valami olyan, sokféleségből összetevődő kulturális eredetiség, ami – miután Lengyelor­szágban elpusztult – sem Amerikában, sem Izraelben nem található meg.

Marian Hemar így ír erről: „Egyre gyötrelmesebb az a gondolat, hogy a világ legkülönösebb nemzetét a legkülönö­sebb veszély fenyegeti. Saját államában, saját földjén fenyegeti az elnemzetietlenedés, mindent elveszíthet, ami arculatát meghatározta. (…) Ha kihalnak az öregek, minden európai, minden bécsi és lembergi, párizsi és varsói, drezdai és frankfurti, mindenki, aki számára az iro­dalom minden civilizáció irodalma volt, akik saját nyelvüknek tekintették a len­gyelt és a németet, a franciát és az oroszt, katalizátorok voltak, otthonosan mozogtak a színházi kulisszák mögött és a parlamenti folyosókon, az egész világ politikájában és költészetében, a szer­kesztőségi szobákban és a filmstúdiók­ban, a filozófiában és a titkos úzelmek- ben és az intrikákban és a pszichoanalí­zisben – ha már gyermekeik és unokáik új levantei kis nemzetté kovácsolódnak össze ezen a keskeny ázsiai partsávon (…), amikor a zsidók izraeliekké válnak – akkor, azt hiszem, nagy baj történik, pótolhatatlan lesz a veszteség.”

A zsidó témájú lengyel irodalom ta­lán ebben a kontextusban válik igazán fontossá – mindenki számára.

A háború után játszódó művekben a lengyel zsidó közösség már nem jelen­het meg olyan zárt és teljes kulturális univerzumként, mint a Hangok a sötét­ben kisvárosa.

A zsidó kulturális tér Stryjkowski Ázril álma című regényében egy pusztuló, mitizált kisvárosként jelenik meg, ahová nincs visszatérés. Stanislaw Benski A cádik dédunokája (1986) című elbeszé­léskötetében ez a tér már egy zsidó szo­ciális otthonná szűkül, ahol magányos, elszegényedett emberek élnek. Hasonló szerepet játszik a varsói Zsidó Színház mint irodalmi téma Adolf Rudnicki és Henryk Grynberg műveiben. Szinte már nem is rész-egész kapcsolatban áll a len­gyelországi zsidó kultúrával, hanem ma­ga az egész. Hasonlóképp fogható fel Tadeusz Kantor halálszínháza is.

A felsorolt művek azt mutatják, hogy a lengyelországi zsidó kultúra folytonossá­ga nem állt helyre a holocaust után, az identitásukat megőrző túlélők szűk, pusztulásra ítélt csoportokat alkotnak, melyeknek nincs jövőjük. A legújabb művek e pusztulást véglegesnek mutat­ják. A kulturális tér temetővé, mauzóle­ummá, színházzá, a zsidó egzisztencia kísértetiessé, médiumszerűvé válik. A zsidó témájú írás átlényegül mitikus­-szimbolikus szellemidézéssé, vagy a meggyilkolt apa holttestét kereső Grynberg hiperrealista archeológiájává.

(A tanulmány második részét májusi számunkban közöljük.)

Részletek a tanulmányból, amely a Teleki László Alapítvány támogatásával készült.

A melléklet szerkesztésében közreműködött Pálfalvi Lajos. Tomasz Tomaszewski fotói az Ostatni – wspolczesni zydzi polscy című albumban jelentek meg.

Címkék:1999-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

1999. márciusi szám

March 1999 Issue A betérésre várók aggodalma Varga-Neubauer Sándor: Tisztelt Szombat-olvasó Dr. Tauber László: Meg akartuk őrizni iskolánkat Pécsi Katalin:...

March 1999 Issue

Summary As we have written in our previous issue, the chairman of the official Jewish community, Mr. Péter Feldmájer, criticised...

Close