Szombat előfizetés 2017

„Óvakodjon azoktól, akik sokat írnak”

Írta: Várnai Pál - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

„Óvakodjon azoktól, akik sokat írnak” Várnai Pál beszélget Székely Magdával

Székely Magda költő. Füst Milán- és József Attila-díjas. Összegyűjtött verseinek mintegy százhúsz oldalát lapozgatom. Vannak sorai, amelyeket önkéntelenül kívülről mondogatunk.

  • Hadd kezdjem a beszélgetést egy ma aktuális sorral. Idézem: „Mi most el­ért, lecsaphat ismét”. Valóban érvé­nyes ma ez?

  • Teljesen igaza van, de nem gondol­tam rá, hiszen nem erről írtam. Ugyan­akkor most az a helyzet, hogy bármi, bármikor, bárkire lecsaphat, nem csak ránk, zsidókra.

  • Maga gyakran használja a jó-rossz ellenpárt: „a földet a gonosz uralja”, de mintha a jó mégis dominálna: „Mikor a jóra semmi jel, jel nélkül is indulni kell”, vagy „el se indul a jó a cél előtt, mégis hogy éri be?”

  • Nézze, Isten-ördög, jó-gonosz: ezekben hiszek, és valahogy meg kell nevezni ezt a szembenállást. Az a cso­da egyáltalán, hogy van jó is a világon, ez váltott meg engem. Ugyanis először csak a gonoszt tapasztaltam meg, és ez kétségbeejtő volt.

  • Gondolt arra, hogy ugyanaz, vagy valami hasonló megismétlődhet? Ami­kor az egész világ fenyegetve van, meg­oszlik a fenyegetettség.

– Ez ahhoz hasonlatos, mint amikor a háborúban bombáztak és a csillagos házban nem féltek az emberek a bom­báktól, hiszen éppen annyi esélyük volt, mint bárki másnak, viszont nyilas razzia nem volt. Ha az embert ponto­san annyi fenyegetés éri, mint bárki mást, az eltérő lélektani helyzet. Bár a zsidóságot mindig is érte fenyegetés, csak az mindenki számára természetes volt.

  • Gondolom, a fenyegetettség, a védtelenség verseiben való gyakori előfor­dulása visszavezethető gyermekkori él­ményeihez, édesanyja elvesztéséhez: „én lemondtam minden védelemről”.

  • Igen, de ez egy korai vers, még nem hívő koromból. Amikor 12 éves koromban rájöttem arra, hogy mit is él­tem meg 8 éves koromban, azaz 1944-ben, rögtön meg akartam írni. Tele vol­tam gyűlölettel. Akkor még nem tud­tam, hogy a zsidóság származás, való­ban azt hittem, hogy vallás, és hogy en­gem keresztények üldöznek. Arról ír­tam verseket, hogy mindenkinek bűn­hődnie kell, valamint, hogy majd elme­gyek Izraelbe és a sivatagból termőföl­det varázsolok. Akkor lépett be az éle­tembe Tóth Eszter, és azt mondta, hagyjam abba, hogy arról írok, amit ér­zek, mert arra még nem vagyok felké­szülve.

  • Akkor beszéljünk még a gyerekko­ráról. Részletesen szól erről az Éden cí­mű interjúkötetben, amelyre rögtön megjelenése után felfigyeltem. Azt mondtam magamban: „Na, még egy gyerek, aki ilyen dolgokon ment ke­resztül. Hiszen a mi generációnkban majdnem törvényszerű volt, hogy vala­ki minimum egy szülő nélkül nőtt fel. Ön említi az Édenben, hogy mennyivel védettebb volt az, aki a szüleivel lehe­tett, még ilyen mostoha körülmények között is. Jómagam apa nélkül nőttem fel, s az se volt könnyű, de Bergen Belsent anyámmal éltem végig, és ez azért adott nekem bizonyos védettséget.

– Akik apukával-anyukával csinálták végig, és életben maradtak, nem nyomorodtak el. De aki árván vagy félár­ván, mint én is, azaz abszolút egyedül élte meg, az torzult. Nem lehet kibírni nyolcévesen azt, hogy apuka-anyuka megölhető, hogy az ember pontosan tudja, miről van szó és ő felel a saját életéért, netán még egy kistestvéréért is. Akkor úgy fogtam fel, hogy olcsón úszom meg azzal szemben, aki láger­ben volt. Évekig szégyelltem magam emiatt.

  • Egyik központi témája a bűntudat: „mindannyiuk helyett kellett helyt áll­nia”, „nem enyhülhetek, mert helyettük élek, inkább pusztultam volna el ve­lük.”

  • Úgy gondoltam, hogy valahogyan pótolni kell a halottakat, helyettük kell élni, és lett egy fiam meg két unokám, így úgy érzem: tettem valamit.

– Különben egy ilyen iszonyatos múlt kísértése attól is függ, ki mennyire ér­zékeny, s hogyan alakul a későbbi éle­te.

  • Biztos, hogy hoz magával az ember valami hajlamot. Az élettapasztalat sú­lyosbíthatja azt. Emlékszem arra, hogy 10 éves koromtól 14 éves koromig az­zal aludtam el, hogy bárcsak fel se kel­lene ébredni. Később jöttem rá, hogy feltehetőleg én már akkor is depresszi­ós voltam.

  • És amikor bekerült az iskolába, ha­sonló korú gyerekek közé, érezte, hogy más, mint a többiek?

  • Nem nagyon. Mire gimnáziumba ke­rültem, már kialakult egy szorosabb zsi­dó csoport körülöttem. Aki meg nyilas volt, azzal hosszan vitatkoztunk.

  • Költészetében igen jelentős helyet kap a zsidóság, ami nem gyakori a ma­gyar irodalomban. Foglalkozik a holo­causttal, a túléléssel és annak terhével, ismerősként barangol a Biblia világá­ban. Az Édenben elmondja, hogy tulaj­donképpen dacból lett zsidó, bár zsidó tudatához jelentősen hozzájárult Benoschofsky Imre hatása is. Ön vallá­sos?

– Én hívő vagyok, harmincvalahány évesen lettem az. Valójában a Benoschofskyn múlott. Választott zsidóság az enyém. A családom egyáltalán nem volt vallásos, tehát én kerestem ma­gamnak, vagy a sors hozta úgy, már nem is tudom, négy éves koromban Benoschofsky megsimogatott egy sáto­ros ünnepen, és erre végig emlékez­tem, amíg a bujkálásom alatt állandóan megkeresztelkedésre akartak kénysze­ríteni. Rémes volt, mert féltem, hogyha nem teszek eleget, kirúgnak, de sem­miképpen nem akartam megkeresztelkedni. nagyon vad zsidó voltam, ért­hető módon. Aztán újra Benoschofsky lett a hittantanárom, ami nagy szerencse volt. Jártunk hozzá széderre, be­szélgetésre, Talmud-Tórára; amit tu­dok, tőle tudom. Csodálatos ember és pedagógus volt.

  • Hogyan alakult kamaszkora, mond­juk így, mozgalmi élete a háború után? Gondolok itt cionista és baloldali von­zalmaira, mennyire függtek ezek össze? Gondolom, hogyha egyáltalán eszébe jutott, akkor inkább baloldali­nak érezte magát?

  • Aki zsidó, annak baloldalinak kell lennie, és ennek megvannak az okai. Baloldaliságból még sosem lett zsidóül­dözés.

  • A sztálinizmusból lett.

  • Csak azt nem nevezem baloldaliságnak. Pocsék diktatúra volt és nem a kommunista, hanem az orosz antisze­mitizmus nyomta rá a bélyegét, mely­nek a gyökerei ott voltak a Fekete Szá­zaknál, meg még korábban is.

  • De hát időnként a kommunista pártban is felütötte a fejét az antisze­mitizmus.

Az is a Szovjetből jött. A francia és a spanyol kommunista mozgalmakban nem volt ilyen megkülönböztetés. Kér­désére válaszolva, a cionizmusnak a somér „fele” (Hasomer Hacair – A szerk.) nagyon is baloldali volt, csak a nacionalizmusa különböztette meg a kommunizmustól. A kommunizmus mint ideológia, nem is összeegyeztet­hetetlen vele. A sztálinizmus igen, de nekem, koromnál fogva, a cionizmus­ból alig jutott. Ami maradt, az a cionis­ta nyaralások. Szervezeti formában már nem kapcsolódhattam semmiféle mozgalomhoz. Mégis hittem, hogy ki fo­gok menni Izraelbe. Arra gondoltam, hogyha mint zsidót fognak üldözni, el­megyek Izraelbe. Azután, mondjuk 1956 óta „duplának” érzem magam, mivel beleágyazódtam a magyar kultú­rába úgy, hogy nem bírtam kiszakadni. Akkor jött két nagyon keserves év, mert nagyon megvetettem magam, ám akkor megtaláltam egy másik Magyaror­szágot, Tóth Esztert, Nemes Nagy Ág­nest, Ottlikékat. Egyszer összeszámol­tam, hogy a közvetlen ismerőseim közül a tíz igaz mindig összejött, és akkor megnyugodtam. Mindez – természete­sen – nem csökkenti Izrael vonzását. Bár minden évben egyszer elrepülhet­nék Jeruzsálembe, hogy megtapinthas­sam a Siratófalat! Mintha örökké meleg volna az a kő a sok kéztől, amely kéte­zer év óta érintette. Bevallom, hogy a temetésemet úgy képzelem el, hogy szórják szét a hamvaimat, és a fele menjen Jeruzsálembe, a fele pedig ma­radjon itt. Itt nagy asszimiláció volt a 19. század végén és a 20. század ele­jén. Miért van az, hogy bár rengeteg né­met olvadt bele a magyar kultúrába, fel sem vetődik, hogy eredetileg németek voltak? Miért van az, hogy a zsidókat harmadíziglen is számon tartják? Nincs rá reális magyarázat. Hadd mondjam el, hogy a nagyapám 1844-ben szüle­tett és élete büszkesége, hogy 4 éves korában, Gödöllőn, az anyja karján hal­lotta Kossuth Lajost. Tehát elég régi gyökereim vannak. Amikor nagyon zsidó akartam lenni, nagyon utáltam a ne­vemet. Most se szeretem, mert etnikai név. Viszont a nagyapám már 1902-ben magyarosított, úgyhogy ez már ha­gyomány. Akkor meg miért változtas­sak rajta?

  • Az asszimilációról szólva, nem gon­dolja, hogy talán a zsidóknak is volt némi szerepük abban, hogy megkülön­böztethetők maradjanak? Hisz a zsidó­ság nemcsak vallás, hanem nép is. amely a szétszóratás ellenére mindig is igyekezett megőrizni tradícióit?

  • Igen, és talán túl gyors volt az asszi­miláció. Erről nemcsak a zsidók tehet­nek, mert Trianon után minden zsidót magyarként regisztráltak, hogy több magyar legyen az utódállamokban.

  • Beszéljünk most arról, hogy a gye­rekkorától. árvaságától eltekintve, mi­lyen krízishelyzetek voltak még az éle­tében?

  • Igen, 1956-ban nagyon lelkes ma­gyar és forradalmár voltam. Két ember, az író Török Sándor, meg Benoschofsky mondta nekem, hogy vigyáz­zak, nem olyan egyszerű, ahogy én lá­tom. Aztán rájöttem, hogy igazuk volt. Azért mégsem felejtem el. Nekem két felszabadulásom volt, és ha meggondo­lom, mindkettő hamis. Az első, amit át­éltem, az 1944. október 15-e, a Horthy-proklamáció. Aztán úgy elmúlt a mindennapokban, hogy jönnek az oro­szok, már itt vannak az oroszok, még mindig bujkálni kell, még mindig nincs meg a családom, szóval soha többé azt a szikrázó örömet nem éltem át. így volt ez ’56-ban is. Azt gondoltam, hogy sza­badság, aztán nem egészen az volt az sem. Azért ’56 példa volt arra, hogy egy ország vezetése mégse csinálhat meg mindent egy néppel. Emellett húszéves voltam és bölcsész.

– Hogyan élte meg a rendszerváltást? Az is olyan egy kicsit, mint ’56?

  • Nem, ahhoz képest olyan, amivé lett. Sokat nem vártam, mert már elég öreg voltam ahhoz, hogy rájöjjek, hogy minden változás valami rosszat hoz, mert a szemetet kavarja fel, tehát egy kicsit féltem. A késői Kádárral se volt nekem semmi bajom. A rendszerváltás hozadéka volt a számomra, hogy lehet zsidónak lenni. Nem mondhatom kü­lönben, hogy az egész boldoggá tesz. Nem mintha a szocikat imádnám. Min­den politikust utálok.

  • És ’89 előtt, mint író, hogyan érez­te magát? Jó volt az írótársadalomhoz tartozni?

  • Ólmeleg. Nagyobb volt az összetar­tás. Volt, akinek számított a vélemé­nye. Ma már nem tudnék olyan embert megnevezni, akihez reszketve vinnék el egy verset, hogy milyen. Nincsenek. Meghaltak. Annyira más lett minden. Más vagyok, mint a fiatalok.

Jó volt fiatal költőnek lenni, akinek volt kire felnéznie?

  • Hogyne, anélkül nem is lehet. Ter­mészetes, hogy az ember mestereket keres. Volt a Nyugat, ’50 és ’54 között ezt is csak a pad alatt lehetett olvasni. Majd József Attila. Azt hittük, hogy ő az utolsó, de vele nem tudtam volna az én mondanivalómhoz kapcsolódni. Akkor megtaláltam az Újholdat, megváltás volt, mert eszközöket kaptam, valami megközelítési módot.

  • Mennyire olvasnak ma verset az em­berek?

  • Fogalmam sincs, nem hiszem, hogy sokan. Remete vagyok itt a hegyen, ám borzasztó kellemes meglepetések ér­nek, amelyek országos díjakkal érnek fel. Fiatal voltam még csak a Kőtábla jelent meg tőlem és itt egy szomszéd beszólt, hogy „Magdika, Magdika, a pa­saréti templomban a pap bácsi Magá­ból prédikál.” Valamilyen érintkezési felület kell, hogy legyen.

  • Hisz abban, hogy sokkal jobb lehet­ne a párbeszéd?

  • Igen, de nem lesz, mert nem ez az uralkodó irányzat, mondja mélységes pesszimizmusom. Most éppen a zsidók nem partnerek, de nem lehet ezt egy nemzedéken belül megoldani. Én iga­zán szeretem őket, de hát azért még­sem vagyok keresztény. Mi a határ? A Messiás? Nem hiszem. Jézust nagy prófétának tartom. Már talán ez is eret­nekség egy zsidótól. Bár olvastam zsi­dó filozófust, aki ugyanezt mondja. Mindaz, amit Pál tett hozzá, az teljesen idegen. Kíváncsi volnék, hogy az első három században, amelyről nem tu­dunk semmit, mit jelentett az evangéli­um? Azt gondolom, hogy egy kiterjesz­tett, szelíd zsidóság lehetett.

  • Mik a tervei? Szeretne még sokat ír­ni?

  • Szeretnék, csak nem biztos, hogy tudok. Mert ami számomra fontos volt, ami érdekelt, azt már megírtam.

  • És ha megkérnék, hogy mutassa be magát az olvasóknak? Mit mondana?

– A túlélő lelkifurdalása és az indok­lása annak, hogy miért pont ő élte túl – ez jellemez. Ebben az iszonyú szórás­ban, ahol teljesen véletlen volt, hogy ki marad meg és ki nem, nehéz volt kibír­ni ezt a terhet. Talán ez vitt arra, hogy megírjam. Azt hittem, hogy erről senki nem fog beszélni. Ostoroztak is foly­ton, hogy miért nem a cigányokról írok. Hát, mert nem vagyok cigány, és nem azt éltem meg. Hogy az emberben ho­gyan mozognak a vonzalmak, azt nem lehet tudni ésszel befolyásolni.

* az 1960-as években országos főrabbi volt – A szerk.

Címkék:2002-02, Székely Magda

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Fotó által, világosan

Fotó által, világosan...Múlt jelen és jövő Fehér László festészetében   Kezdetben voltak az időtől megsárgult és megbámult, régi családi fotográfiák...

Javne zeneiskola

Javne zeneiskola 2001. nyár végétől működik Magyarország első, zsidó hagyományokat is ápoló zeneiskolája. A Javne szerve­zetileg önálló, miközben a Lauder...

Close