Oszip Mandelstam

Írta: Erdődi Gábor - 1992-11-01 Rovat: Archívum, Irodalom

Oszip Mandelstam (1891, Varsó -1938, Kolima-láger) a totalitárius szovjet rendszer legzseniálisabb költő-áldozata. Drámai és jelképes a két József (Oszip és Joszip) párharcának végigkövetése. De izgalmas Mandelstam és a szovjet rendszer kapcsolatát már az 1917-es novemberi forradalomtól megvizsgálni.

A novemberi fordulat Mandelstamot külön versre ihlette, a híres Derengő szabadság című költeményre. Orosz címe: „Szumerki szvobodü”. Ez véleményem szerint sokkal inkább a szabadság szürkülete, alkonya, bár az is igaz, hogy a vers ambivalens, vegyes érzelmeket rejt. Egyrészt emelkedettet, várakozót, optimistát:

Felkelsz nyomott évek fölébe,

ó, nap, világ bírája, nép.

A vers közepe azonban már ambivalens:

Próbáljuk hát: fordítsunk a keréken

csikorgó, lomha lendület.

Keserű legyintés, bizonytalanság érződik ez utóbbi sorokból. S a vers vége – különösen, ha ismerjük Mandelstam értékskáláját, az „ég” elsőbbrendűségét – egyenesen apokaliptikus, pesszimista, rezignált:

Emlékszünk rá majd a Léthe jegében:

odaadtunk áfáidért tíz eget.

1918 (Derengő szabadság, Pór Judit fordítása)

Még erősebb a jóslata az 1917 decemberében írt Kasszandrához című versben, ahol megjelenik a „páncélautós gyilkos” mint a kor hősének képe (Leniné?).

Mégis, hosszú ideig vegyes, várakozó lehetett érzése az új korszakkal szemben. Összeállításunkban megjelenő” prózai cikke, a Korunk és a humanizmus is ezt tükrözi. Az orosz szakirodalom úgy említi, mint amit Berlinben az ott élő orosz emigrációval szemben, az új rendszer iránti optimista hit jeleként írt.

Mai szemszögből azonban a baljós hangvételt érzem ki igazán, egy szörnyű társadalmi berendezkedés lehetőségét, amely 1923 után a Szovjetunióban oly tragikusan meg is valósult.

„Ha nem az igazi humanizmus szolgál a jövendő társadalmi architektúrájának alapjául, az el fogja taposni az embert, olyan lesz, mint Asszíria vagy Babilon.”

Tudnunk kell: 1921-ben Litvánia még független volt és Mandelstam nem menekült el, noha tehette volna (nagyanyja litvániai volt). Tán XIX. századi dekabrista illúziói egy ideig éltették reményeit, hogy – mint felesége, Nagyezsda írta – még megjavíthatja a rendszert.

Sokszor mutatott a madár-törékenységű ember halált-megvető hősiességet ebben az embertelen korban: például, mikor a szovjet terrorista, Bljumkin kitöltetlen kivégző parancsokat hordott magával és Mandelstam, életét kockáztatva, kikapta kezéből.

Később is ő volt a leg-meg-nem-alkuvóbb írók egyike a sztálini rendszerben. Feltűnő”, hogy 1925 és 30 között alig írt verset – Nagyezsda magyarázata szerint ez volt az az időszak, amikor meg- ingott saját polgári-individualista értékeinek bizonyosságában. Így inkább nem írt. Ez volt a lehető legtisztességesebb magatartás. De mihelyt tömegessé lett a gyilkolás a szovjet rendszerben (1929-től), embereket védett és felháborodásának először prózában adott hangot. A Negyedik próza című tízoldalas írásának legenyhébb, dantei mondata: „Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő szovjet erdőben hagytak a zsiványok…”

A Negyedik próza megtörte csendjét, s a közben (1929-33) országossá váló terror verses ítéletét is kiváltotta: ez utóbbiért azután száműzetéssel és pusztulással fizetett. Sztálinról írja:

Neki a kivégzés mennyei málna:

Ázsiai – csak úgy dagad a válla!

(Úgy élünk itt, nem érzünk talajt, se hazát)

De magas művészi áttétellel is megfogalmazta ugyanezt úgynevezett „farkasos”-versében, melynek végén szintén kesztyűt dob a másik „József”-nek:

s csak az ölhet meg, ki velem felér.

(Küzdvén dicső jövendő századokért)

A várható kivégzés helyett – kisebb dolgokért is kivégeztetett Sztálin – meglepő dolog történt. Sztálin személyesen hívta fel a nagy költőtársat, Paszternákot, megkérdezvén, hogy jegyzik Mandelstamot a költői börzén. Paszternák azt felelte, hogy nem erről van szó. Ekkor megszakadt a vonal, s jellemző, hogy Paszternák még vissza akarta hívni Sztálint: ő ekkor még hitt a Vezérben.

A keleti despotákra jellemzőén Sztálin tartott a költőktől, illetve a hatszáz gyenge költő ódája után egyszer egy zseniében szeretett volna fennmaradni. Hogy sikerült-e célja, és hogyan sikerült Mandelstam Sztálinhoz írt úgynevezett Ódája, külön történet.

Mandelstam számára a rövid cserdinyi, illetve a hároméves voronyezsi száműzetés évei következtek, Voronyezsben született a század tán legdöbbenetesebb és szabadságra és szépségre rácsodálkozó ciklusa, a Voronyezsi füzetek, mely szinte a dantei bugyrok mélyéről szól.

Költői, emberi végrendelete lehetne a következő vers is – halálon túli hite a költészetben, vagy ahogy Nagyezsda mondta róla: „a költőnek mindig, mindenütt hallatnia kell szavát”:

És, amit úgy hívtak, „énem”, elszáll már, de tavaszon nyomomban, e mélyedésben jár majd más, visszhangozón…

(Könnyek, művek új zenéje, 1937, Voronyezs)

Erdődi Gábor

Oszip Mandelstam

Az ajkam még mozog

Az ajkam még mozog, a föld félig temet,

de szavam tudja majd minden diák betéve,

A Vörös tér kerek, mindennél kerekebb,

magától önként lejt s fordul keményre,

e térnél kerekebb nincsen köröskörül,

Lejtése hirtelen és nincs se vége,

Hanyatt zuhanva dől, a rizsföldig terül,