Szombat előfizetés 2017

Orpheus nyomában

Írta: Ormos Mária - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Orpheus nyomában

Zsuzsanna Ozsvath: Orpheus nyomában, Radnóti Miklós élete és kora. Akadémiai Kiadó, 2005, 242 oldal, 3500 Ft

Orpheus, a gö­rög mitológia zenésze, lantosa és énekese leszállt az alvilágba. Radnóti Miklóst, a magyar költőt bele kényszerítették. Orpheus ön­ként ment, hogy hitvesét ki­szabadítsa, Radnótit letaszítot­ták a pokolba. Orpheus vissza­tért, hogy keserves bolyongás után kegyet­len halált haljon. Radnóti nem tért vissza többé soha.

Vagy mégis? Radnóti, az ember és a költő földi történetét, beleértve ebbe a szerbiai Bor bányában és az onnan elve­zető több száz kilométeres úton általa megélt alvilágot dolgozta fel Ozsváth Zsu­zsanna Orpheus nyomában c. könyvében. Az igényes fordítás Hernádi Miklóst di­cséri, az elegáns kötet a Kiadót. Az Olva­sónak legfeljebb a miatt lehet hiányérzete, hogy nem láthatja – legalább fotón – a költő szeretteit és patrónusait, mint példá­ul Sík Sándort, illetve barátait Baráti Dezsőtől Babits Mihályig.

Ozsváth végigvezeti az Olvasót azon a kevesek által megjárt úton, amely az alvi­lágig húzódó ösvényen, és magában az al­világban kanyargó sziklákon át egy ember költői nagyságát kiteljesítette, és amely végül – a véletlenek egybejátszása jóvoltá­ból is – eljutott odáig, hogy ha nem is tes­ti valójában, de teljes emberi és költői nagyságában Radnóti mégis visszatérjen. Visszatérjen oda, ahonnan származott, az európai és benne mindenekelőtt a magyar kultúra és költészet világába.

A szerzővel együtt vallom ugyanis, hogy Radnóti kultúráját, kötődéseit, képe­it ebből a kultúrából merítette, ehhez fűződtek ambíciói, miközben mind élmé­nyeit, mind szorongásait és egyre növekvő félelmeit mindenekelőtt az aktuális ma­gyar társadalmi és politikai közélet táplál­ta. Azért mondom, hogy mindenekelőtt, mert az aggodalomra okot szolgáltatott

Európai, és különösen Németország kora­beli állapota is. A barna diktatúra fenye­gető árnyékában ugyanis már csak egy jó­hiszemű, baloldali vendég, mint amilyen Radnóti is volt, találhatott Párizsban meg­nyugtató szabadságra és humánumra. A valóságban ugyanis Franciaország, Euró­pa nagy részével egyetemben, az 1920-as évek közepétől kezdve a növekvő politikai káosz képét mutatta. Egy felbolydult méh­kashoz hasonlított, ahol hemzsegtek a szélsőjobboldali szervezetek, nagy meg­mozdulásokat rendeztek, államcsínyt ké­szítettek elő és azt nem ritkán végre is haj­tották.

Radnóti Miklós élete mindenesetre a korabeli magyar történet kereteibe ágya­zódott, amely történet beszorította őt, a széles látókörű, elfogulatlan embert egy sarokba, amelyet az előítéletek és elfogult­ságok alakítottak ki. Voltaképpen saját családi sorsának alakulása idézte elő, hogy bár zsidónak keresztelték, a zsidó vallás alig valamit, vagy inkább semmit sem jelentett a számára, és hogy éppen ezért, so­ha, egy pillanatra sem fogadta el, hogy e címen bélyeget nyomjanak a homlokára. Ozsváth Zsuzsanna nagy empátiával és hi­telesen mutatja be a folyamatot, amelynek következményeként Radnótit, aki semmi más nem akart lenni, mint nagy magyar költő, érvénytelen zsidósága miatt mint­egy véletlenül, ám a nemzetiszocializmus logikájának megfelelően meggyilkolják, és névtelen sírba kaparják el.

A szerző a magyar történelem e gyászos korszakának a hangulatát és hullámzásait híven követi, megmutatva így, hogy ami tragédia volt Radnóti és oly sok más zsi­dónak minősített magyar állampolgár szá­mára, tragédia volt egyúttal a magyar kul­túra és a magyar társadalom egészére néz­ve is. Bemutatja a sokkot, amely a Trianon betegséget eredményezte, a háború utáni gyilkossági hullámokat, a nehézkes és nu­merus claususszal terhelt lábadozást, hogy azután érzékeltesse a világgazdasági vál­ság pusztításait és a nyomában járó dühödt bűnbak-keresést. Kalauzolásával eljutunk Gömbös Gyuláig, és addig a fordulatig, ahol megtörténik a magyar szellemi élet addig inkább csak lappangó, ezúttal vi­szont határozott hasadása, amelyet népi – urbánus ellentétként szokás aposztrofálni. Nevezhetnénk ezt egyébként akár nacionalista – européer, vagy zsidó – nem-zsidó szakadásnak is. A hazai szellemi élet pe­dig úgy alakult, hogy aki urbánus és euro­péer volt, az egyúttal zsidónak volt tekin­tendő, akár az volt valóban, akár nem.

Radnóti pedig kénytelen volt átélni, hogy bár ő magyarnak tekinti és érzi ma­gát, a magyar közélet tükre mind inkább azt veri vissza, hogy ő bizony zsidó. Mi köze volt mindennek a baloldalisághoz? A nacionalista szélsőjobb szemében bizony nagyon is sok. Hitler a zsidó szellem ártal­mas hatását ugyan Szent Pál fordulatáig vezette vissza, akit baloldalinak aligha le­het tekinteni, de a továbbiakban a minden­kori baloldallal folytatta, a magyar politika meghatározói, és még inkább szélsőjobb- oldali hangadói pedig nem győzték ismé­telni, hogy a magyar katasztrófát a Jászi Oszkár és Kun Béla féle baloldali zsidók idézték elő. – A válságos pártalakulások azonban másként alakultak. Vázsonyi Vil­mostól Fenyő Miksán át Kornfeld Móricig számos nagy tekintélynek örvendő zsidó személyiséget nem volt lehetséges beso­rolni a baloldalba, miként a legtöbb zsidó vallási és polgári szervezetet sem. A vidé­ki kis zsidók, a boltosok és a kocsmárosok viszont nem politizáltak, és – miként Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök pa­naszolta – jól megfértek a helybeli parasz­tokkal, és ők is velük. Kétségtelen, hogy a zsidó értelmiségiek jelentős része viszont valóban a baloldalhoz húzott vagy kötődött.

A kérdés abban áll, hogy miért, illetve hogy milyen baloldalhoz? A miértre a vá­lasz sok rétegből tevődik össze. Legmé­lyebb gyökerét vélhetően az alkotja, hogy a zsidó kultúrában mindig nagy volt az írás, a tudás tisztelete, és ez áthagyomá­nyozódott a 20. századra is. A zsidó csalá­dok mindent megtettek azért, hogy gyer­mekeiket taníttassák, és a zsidó fiatalok mindent megtettek azért, hogy e lehetősé­get maximálisan felhasználják. Egy ma­gyar szerző az 1930-as évek elején arról cikkezett, hogy a nem-zsidó fiatalok egy­általán nem használták ki a numerus clausus által nekik juttatott kedvező helyzetet, míg az egyetemekre bekerült zsidó egye­temisták a korábbiaknál is eredményeseb­beknek mutatkoztak. Így tehát – vonta le a következtetést a szerző – a törvény hatás­talan maradt. E nevelési-tanulási folya­mat egyenes következménye volt, hogy a zsidó fiatalok között proporcionálisán nagy volt azok száma, akik széles látókör­rel és elemző készséggel rendelkeztek. A korabeli náci, fasiszta, katonai, királyi és kabinet-diktatúrákkal átszőtt Európában pedig a racionalitás és egyúttal a realitás jegyében csak balra vezetett az út. A meg­határozó szélsőjobboldali nyomatékhoz képest a hagyományos konzervativizmus is balra helyezkedett el. (Igazolta ezt több konzervatív és kereszténydemokrata for­mátum részvétele az ellenállásban.)

E tágas szemlélet következtében a zsidó szabad értelmiség világában ugyancsak többen akadtak, akik felismertek olyan ve­szedelmeket, amelyek nem csak őket személyesen, de az egész nemzetet fenye­gették. Ez azt jelentette, hogy – a vádaktól eltérően – nem azért látták másként a nem­zeti kérdést, mert nemzetietlenes voltak, hanem azért, mert másban látták megje­lenni a nemzeti érdeket. Eltérően a nemze­ti táboroktól, nem hitték el például, hogy a magyar problémákon segíthetne egy olyan háborús megoldás, amelyet az ország a nemzetiszocialista Németország oldalán kockáztat meg. (Ezt egyébként számos nem-zsidó értelmiségi sem hitte.)

A zsidó értelmiség baloldali hajlamának harmadik rétegét pedig – amint erre a szerző is rámutat -, az alkotta, hogy a ma­gyar vezető körökben eluralkodó kiközösítési gesztusok ezt az értelmiséget bal fe­lé tolta, sőt szinte kényszerítette. Az üvöltő nacionalizmussal és antiszemitiz­mussal csak ott lehetett, ha nem is valós, legalább szellemi támogatásra találni.

Mindenesetre, egyáltalán nem kellett kommunistának lenni ahhoz, hogy valaki elrettenjen a Spanyolországban zajló irtó­háborútól, ellenérzéssel nézze végig az erőszakos Anschlusst, elborzadjon Prága lerohanásán, és már rettegéssel reagáljon a Lengyelország, majd a Szovjetunió felől beszivárgó hírekre, amelyek a fajelmélet gyakorlatában úrrá vált gettózási és gyil­kossági hullámokról szóltak. Akkor tehát milyen baloldal? Bár Magyarországon a baloldal a Horthy korszakban mindvégig gyenge volt és maradt, a palettán azért megtalálhatóak voltak a liberálisok és a szociáldemokraták is. Nem tudni arról, hogy Radnóti bármelyik táborhoz csatla­kozott volna, mindazonáltal az biztos, hogy liberálisan és humánusan gondolko­zott, minden önkényt kárhoztatott, a sza­badság világát kereste, és együtt érzett a nyomorultakkal, valamint azokkal, akiket veszély fenyegetett.

Nos, az Orpheusunkat kísérő Ozsváth Zsuzsanna végigvezet bennünket e gyötrelmes kálvárián, miközben – és ez legna­gyobb érdeme – minden stációban felmu­tatja, értő módon elemzi a költői gyarapo­dást, amelyet Radnóti az egyre szorosabbá váló présben a magáénak mondhatott. A történeti képben akadnak homályos fol­tok, és kisebb-nagyobb tévedések, ame­lyek láthatóan abból fakadnak, hogy a szerző néhány történeti kérdés esetében viszonylag régi irodalmi forrásokra ha­gyatkozott, miközben a történészek, kül­földön csakúgy, mint Magyarországon, számos új ténymegállapításra jutottak, il­letve számos kérdést árnyaltabban tudnak visszaadni, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. E megállapítás illusztrálására egyetlen példát említek fel. A szöveg sze­rint Károlyi Mihály 1919 márciusában le­mondott a népköztársaság elnöki pozíció­járól. Több évtizeden át ezt mindenki így tudta, ma azonban teljes határozottsággal állítható, hogy Károlyi nem mondott le, az ezt tartalmazó közleményt nem csak alá nem írta. de még csak nem is látta.

Ez és néhány más, hasonló okokból eredő pontatlanság mit sem változtat azon, hogy a kor, amelyben Radnóti Miklós te­vékenykedett. lényegében véve nem csak hiteles légkörben jelenik meg Ozsváth Zsuzsanna könyvének lapjain, de egyúttal éppen e légkör érzékeltetése révén szol­gálja egy vergődő lélek ember feletti küz­delmének hiteles értelmezési lehetőségét is. Ozsváth kitűnően fogja egybe az em­bert, a költőt és korát. Radnóti – Orpheus csak ebben a történetben, csak ebben a kö­zegben lehetett azzá, amivé lett: a magyar líra egyik legnagyobb reprezentánsává.

Ormos Mária

Címkék:2003-09, Borító

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Summary

Summary "New anti-Semitism" is in the focus of this month's issue. This is a politically correct ideology, only critical towards...

Levél egy anticionista barátomhoz (részlet)

Martin Luther King Levél egy anticionista barátomhoz (részlet) „...Kijelented, barátom, hogy nem gyűlölöd a zsidó­kat, te pusztán ’anticionista’ vagy. Én...

Close