Szombat előfizetés 2017

Orosz zsidó irodalom ma

Írta: Gereben Ágnes - Rovat: Archívum, Esszé, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Essünk túl a kínos megállapítá­son: számottevő jiddis és orosz nyelvű zsidó irodalom addig volt, amíg a 18. század végén az orosz birodalomhoz került zsidók lakta nyugati régiók – a hírhedt „letelepedési övezet” – lakosságát hivatalosan el­nyomták, törvényekkel szabályozott mó­don üldözték, röghöz kötötték, tanulási, munka- és életlehetőségeiben súlyosan korlátozták. Ahogyan Tolsztoj, Doszto­jevszkij, Csehov és a többiek is a mo­dem demokrácia intézményrendszerét, a törvény előtti egyenlőséget és a szó­lásszabadságot először elismerő 1905. októberi alkotmányt megelőzően hozták létre a „szent orosz irodalmat”. Amikor a normális társadalmakban politikai pár­tok és mozgalmak által betöltött funk­ciók egyikét-másikat még az íróknak kel­lett magukra vállalniuk Oroszországban, s e nem kívánt, gyakran elviselhetetlen teher csodálatos teljesítményre ösztö­nözte őket.

E sajátos szerepmegosztáshoz képest minőségi változást jelentett, amikor az ön­kényuralmat a társadalom és az egyes pol­gár számára merőben új helyzetet terem­tő totális állam váltotta fel, a maga jól fel­fogott érdekében elfojtva a nem orosz nemzeti művészeteket. Az 1920-as évek­ben létező orosz zsidó irodalom mást sem tett, mint azt igyekezett bizonyítani, hogy nem orosz és nem zsidó. E képtelen hely­zetnek mintegy kvintesszenciája a háború alatt Nyugaton Moszkva számára komoly anyagi és erkölcsi segítséget szerző Zsidó Antifasiszta Bizottság 1949 januárjában letartóztatott és 1952 augusztusában ki­végzett tagjainak számtalan kihallgatása. A most közzétett, közel négyszáz oldalas jegyzőkönyvben az irodalmár vádlottakat – David Golfstein, Lev Kvitko, Perec Markis költőket. David Bergelszon írót, Ilja Vatenberg kiadói szerkesztőt – nagy­részt azért állították vésztörvényszék elé, mert műveikben főleg a háború alatt fel­merült a zsidó téma (ez a nacionalizmusu­kat bizonyította), esetenként jiddisül írtak (ami egyfelől a cionizmus megnyilvánulá­sa volt másfelől az asszimiláció megaka­dályozására tett, tehát ellenforradalmi kí­sértet, feltehetőleg a nyugati titkosszolgá­latok megbízásából).

A 20. században így főleg a cári és a sztálini diktatúra közötti időszakban, il­letve azt követően jöhetett létre az, amit valójában orosz zsidó irodalomnak ne­vezhetünk. 1917 februárja, a törvény előtti egyenlőség deklarálása s vele zsidó szervezetek megalapításának eufóriája, valamint 1927 – a hagyományos orosz antiszemitizmus elleni kampány drámai visszaszorulása – között publikált művek többségét változó mértékben ugyan, de a zsidó identitás többé-kevésbé önkén­tes lebontása jellemezte: az új kor – mint néhány évig hitték, az antiszemitizmus ellen is hatékony – ideológiája késztette erre az írókat Iszaak Babeltől Eduard Bagrickijig vagy az „Ilf-Petrov” Ilféig.

Az erőszak, amelyet e tekintetben önmagukon tettek, hitem szerint akkor is meg­bosszulta volna magát, torzóvá változtat­va életművüket, ha a szovjet rendszer időközben nem fordul a maga meghir­dette elvek ellentétébe, vagyis nem válik a világtól elszigetelődő, xenofóbiát hirdető, népirtó zsarnoksággá.

Megint más helyzet jött létre a szovjet zsidóság és vele az orosz zsidó irodalom számára Sztálin halála után: a Szovjet­unióban 1947 és 1953 között kibonta­kozott hivatalos antiszemitizmus, a nu­merus clausus (egyes egyetemi szako­kon numerus nullus) alkalmazása, a sze­mélyi igazolványok hírhedt ötödik pont­jában szereplő „nemzetisége: zsidó” megjelöléssel járó hátrányos megkülön­böztetés a gyermekeik jövőjét féltő szov­jet zsidók minden akadályt legyőző, tö­meges meneküléséhez vezetett. 1970-től e perspektíva elől menekült el iszonyú megaláztatások árán a mintegy két és fél milliós szovjet zsidóságnak majd­nem a fele, főleg az értelmiség.

Ez az oka annak, hogy orosz nyelvű zsidó irodalom ma nagyrészt Oroszor­szág határain kívül születik. Izraelben például, ahol a jelenlegi 22 orosz nyelvű sajtótermék között számos komoly iro­dalmi orgánum is megjelenik. Elsősor­ban a zsidó identitás és az orosz zsidó művészet kérdéseivel tartósan komoly színvonalon foglalkozó 22 ezüstszínű, vékony kötetei. Az idáig közel hetven folyóiratszámnak főleg esszérovata ki­emelkedő: a zsidó lét alapkérdéseinek gyötrelmes-szenvedélyes taglalása, az „oroszság” és „zsidóság”, „keletiség” és „nyugatiság” kölcsönkapcsolatának vizs­gálata nemegyszer szépirodalmi szöve­geket eredményez. Hasonló a csak rész­ben Izraelben publikált Vremja i mi (Az idő és mi) című folyóirat is, azzal a kü­lönbséggel, hogy több szépirodalmi művet közöl és inkább benne él a viharosan változó oroszországi (vagy legalábbis moszkvai) életben, mint az ezoterikus 22. Ugyancsak rendszeresen publikálnak szépirodalmi műveket az orosz nyelvű napi- és hetilapok, amelyek az Izraelt el­árasztó orosz menekültek fő olvasmá­nyát jelentik. (Aki látta őket az izraeli nagyvárosok utcáin, tudja, miért nem aliját vagy repatriálást emlegetek.)

Az elmúlt negyedszázadban ugyancsak a mai orosz nyelvű szépirodalom rend­szeres fórumává vált a legtöbb amerikai emigráns orgánum, még az olyanok is, mint a ma megjelenő legrégibb – még a Pravdánál is korábbi! – orosz napilap, a Novoje Russzkoje Szlovo, amely a zsidó emigráció, a harmadik hullám amerikai beilleszkedése előtt inkább az 1917 utá­ni első és a világháború utáni második hullám orgánuma volt, antikommunista- pravoszláv háttérrel. Sokkal kevésbé ta­pasztalható a mai orosz zsidó irodalom jelenléte a hagyományosan intellektuális párizsi közösségben, amelynek legfonto­sabb folyóiratai, a Szintakszisz, a pravoszlávia problematikáját előtérbe he­lyező Russzkaja Miszl és az időközben Moszkvába áttelepült Kontyinent- mind­három egykor gulágot járt írók és költők szellemi gyermeke – nem szentel különö­sebben nagy teret a zsidó szerzőknek.

Az emigráció – sokuk szerint Isten lété­nek bizonyítéka, a második exodus – tér­ben és szabadságfokban szinte végtelen­né tágította az orosz zsidó irodalmat: há­rom földrész országaiban, senkitől nem korlátozva – igaz, a szovjet irodalomban korábban megszokott paternalista támo­gatás, alkotóházak, ösztöndíjak, kül- és belföldi kiküldetések nélkül – gyarapszik, íróik nyolcórás hivatali munka után, a szabadidejükből, családjuktól elvett órá­kat fordítják alkotásra, s gyakran saját pénzükön jelentetik meg műveiket, 1917 óta egyre gyakrabban a szovjet utódálla­mokban is, ahol – főleg persze Oroszor­szágban – ezek a könyvek organikusan belesimulnak a nemzeti irodalomba.

Mindennek következtében ma sokkal önkényesebb az orosz zsidó irodalom meghatározása, mint bármikor. Világné­zet, de gyakran csak ízlés dolga, hogy oda sorolja-e valaki a hatvanas évek szovjet „lázadó fiatal” sikerírója Vaszilij Akszjonov prózáját, amely immár harminc éve, először Moszkvában, majd – miután ez politikailag lehetetlenné vált – Washing­tonban, a szürrealizmus, a groteszk és az abszurd egyre határozottabb elemeivel jeleníti meg tárgyát. A „Moszkvai saga” cí­mű, háromkötetes családregényben pél­dául egy szovjet orvoscsalád és sokban zsidók alkotta környezete életét az 1930-as évektől eltelt negyedszázadban.

A zsidó születésű Akszjonov ma gya­korló pravoszlávként próbál orosz író maradni. Ugyanezt a dilemmát örök el­lenfele, az irodalmi Nobel-díjas Joszif Brodszkjj úgy oldja fel, hogy se zsidósá­gáról, se volt hazájáról nem vesz tudo­mást. A nagyon tehetséges Jurij Miloszlavszkij Izraelben hívő pravoszláv lett, és az amerikai Ann Arborba, az orosz kul­túra egyik legfontosabb mai központjába költözve az ideológiai-esztétikai konzer­vativizmus keserű szószólójává vált.

Azok a negyvenes éveikben járó zsidó emigránsok viszont, akik csak az őket befogadó országban kezdtek igazán pub­likálni – mert a mostohának bizonyult szülőhazában ezt faji vagy politikai okok­ból nem tehették meg – zsidóként és író­ként is új hazájukban találtak magukra, és ez meg is látszik műveik témaválasz­tásán, hangvételén. A Leningrádból Bos­tonba elszármazott, izzóan intellektuális prózát író Ludmilla Stern közel egyfor­mán cizellált prózában teremti újjá a Ró­ma környéki romok láttán őt eltöltő ér­zést és anyja infernális szovjet-orosz­országi polgárháborús szenvedéseinek emlékét. A svájci mérnökökké vált Sargorodszkij fivérek az őket körülvevő vi­lág biztonságából visszanézve a csillagfény-távoli múltba, ellenállhatatlanul szel­lemesen jelenítik meg a szovjet zsidóság képtelenül tragikus hétköznapjait. Zinovij Zinnyik a kozmikussá felnagyított zsidó-orosz hontalanság modern irodalmi eszközökkel élő dalnoka lett, míg a New Yorkban élő Jevgenyij Ljubin ugyanazo­kat a posztcsehovi hangulatú elbeszélé­seket írja, mint egykor a Szovjetunióban – csak most meg is jelenteti őket; más kérdés, hogy a Brighton Beachen tanyát vert 70-80 szovjet zsidó a maga néha mulatságosan kihívó igénytelenségében elolvassa-e ezeket a leheletfinom íráso­kat Eli Lukszemburg Ljubinnal szem­ben azokhoz tartozik, akik a Szovjetunió­ban nem tudták bevenni az irodalmi élet bástyáit, Izraelben viszont már fél tucat könyve jelent meg az „oroszok” ottani életéről. Leonyid Icelev könnyed hu­moreszkeket közölt, míg a Szovjetunió­ban élt, Nyugaton politikai témájú szín­darabokat ír, az igénytelen karcolatok színvonalán. Szemjon Reznyik ugyan­csak publikálhatott a Szovjetunióban, de nem azt, amit akart, és főleg nem úgy: Washingtonban kiadott gyönyörű regé­nye, a magyarul Velizsi vérvád címen megjelent „orosz Tiszaeszlár-történet” függelékében a kézirat publikálása körül a cenzúrával folytatott húszéves küzdel­mét is leírja. Új zsidó tárgyú könyve, a so­katmondó című Vörös és barna közre­adásának ilyen akadálya nincs – csak ép­pen nagy küzdelmet kell folytatnia, hogy akár csak a szó fizikai értelmében is el­juttassa az oroszországi olvasóhoz.

A tíz véletlenszerűen kiválasztott pél­da a mai orosz zsidó irodalom sokszínű­sége mellett talán a végtelenre tágult le­hetőségek árnyoldalait is megmutatja. És azt is, hogy az Oroszországban gom­baként szaporodó kisebb-nagyobb zsidó közösségeknek a klasszikus művek mel­lett van mihez nyúlniuk, ha modem té­májú, orosz nyelvű szépirodalmat akar­nak olvasni. Addig is, amíg majd ők lét­rehozzák a saját irodalmukat, Oroszor­szágban vagy Izraelben.

Címkék:1995-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Zsidó írók és német művek: antiszemitizmus és a zsidók titkos nyelve

„Ki ölte meg a még megmaradt zsidókat a német kultúrában?” Több kiadást megért Németország zsi­dók nélkül című könyvében Bernt Engelmann...

Kisebbségi irodalom

Francia nyelvű zsidó irodalomról beszélni nemhogy szokatlan, hanem egyenesen az uralkodó elképzelésnek, egyszerűbben fo­galmazva: a „központosító” ideológiá­nak a tabuit szegi...

Close