Önbeteljesítő jóslatok

2007. szeptember 17. A Magyar Gárda megalakítása körüli viszály ismételten fölhívja a figyelmet a magyar demokrácia egyik legnyugtalanítóbb vonására. Arra, hogy a politikai színtéren szemben álló felek, amikor a politikai harcban újra és újra szélsőjobb-, illetve szélsőbaloldali reflexekkel bélyegzik meg egymást, egymáson kívül a szóban forgó megbélyegzéseket is devalválják.

Mert a negatív értékek, sajnos, ugyanúgy inflálódhatnak, mint a pozitívak. Bizonyos vádak gyengén megalapozott vagy megalapozatlan ismételgetése elkerülhetetlenül azok elértéktelenedését eredményezi.

Márpedig a társadalmi egyensúlyt korántsem a társadalom erőszakszervei: a rendőrség, a hadsereg, az igazságszolgáltatás, hanem azok a – társadalom tagjainak túlnyomó többsége által elfogadott – gazdasági, politikai, kulturális és erkölcsi értékek tartják fönn, melyeknek “megszerzésére” az emberek azért törekszenek, mert birtoklásukat személyiségük kiteljesítésének, önbecsülésük megalapozásának legfőbb garanciájaként érzékelik.

A problémák akkor kezdődnek, amikor a társadalmi értékek és a rájuk alapozott együttélési normák valamilyen okból erodálódnak. Az első világháborút követően például a nyugati demokráciák az emberiesség, a demokrácia, a liberalizmus jegyében kényszerítették rá akaratukat a legyőzöttekre, akik ráadásul nem érezték, mert nem érezhették bűnösebbeknek magukat legyőzőiknél. Így aztán demokratikus értékek gyorsan inflálódtak, s fokozatosan negatív értékekként jelentek meg, miközben a megbélyegzett tekintélyelv, az antidemokratikus beállítódás, a konzervatív látásmód fokozatosan felértékelődött. A németek jelentős része nem azért fogadta el Hitler diktatúráját, mert sokkal idegengyűlölőbbek vagy akár kevésbé demokratikusak lettek volna másoknál (a franciáknál például), hanem azért, mert a győztes hatalmak a háborús kártérítésekkel, a területcsonkításokkal és önnön erkölcsi magasabbrendűségük hangoztatásával olyan helyzetbe hozták őket, melyből – legalábbis látszatra – csakis a hitleri tekintélyelv jelenthetett kiutat.

Az adott helyzetben a társadalmi együttélés korábban érvényes szabályait anélkül lehetett felfüggeszteni, hogy a társadalom tagjainak értékérzete és méltányosságtudata komolyan tiltakozhatott volna ellene. S amikor Hitler azt az embercsoportot, melyet a nyugati demokráciák értékrendjének legfőbb németországi letéteményesének tartott, kiközösítette és megsemmisítő táborokba szállíttatta, a német közvélemény nagyobbik része tehetetlennek mutatkozott. Nem hihetett többé a demokrácia értékeiben, hiszen azokat az adott helyzetben csakis az idegen elnyomás eszközeinek tekinthette. Ezen (és persze számos más) feltétel nélkül Hitler soha nem kerülhetett volna hatalomra, megmaradt volna beteg lelkű személyiségnek, akinek rögeszméit szűkebb és tágabb környezete egyaránt szánalommal szemléli. De az orosz bolsevikok sem ragadhatták volna meg a hatalmat soha a demokratikus értékrend összeomlása nélkül.

A kérdés tehát nem az, hogy el kell-e ítélni a Magyar Gárdát és támogatóit, hanem az, hogy miként és milyen alapon.

A mai magyar társadalmat, akárcsak az egykori németet vagy az oroszt nem a Hitlerek vagy a Sztálinok fenyegetik első renden, hanem azok, akik a társadalmi együttélés alapvető értékeinek inflálódását módszeresen elősegítik. Mert hogyan hihessen az átlagember Gyurcsány Ferenc antifasiszta önkívületének, ha látja, hogy a Magyar Gárda ürügyén is főként politikai ellenfelének megbélyegzése fontos számára, s ha arra gondol, hogy néhány éve még az ő pártja riogatta az ország népét a magyar munkaerőpiacot elárasztó, 20 millió “román állampolgárral” (a tudatalatti rétegekben Budapest megalázó 1919-es román megszállásának emlékét is borzolgatva)? Vagy hogyan hihessen ugyanaz az átlagember Orbán Viktor kommunistaellenes kirohanásainak, ha ezek mellett “népfrontos” politizálásra apellál, s ha a nemzeti egység jegyében azt szorgalmazza, hogy Magyarország legyen végre a magyaroké? Mármint a jobboldaliaké.

Magyar fasiszták és kommunisták bizonyosan vannak, ahogyan amerikai, francia, sőt német fasiszták és kommunisták is. De akárcsak 1933-ban, ma sem önmagukban ők a veszedelmesek, hanem elsőbben azok, akik a demokrácia, az erkölcs, a liberalizmus értékrendjét devalválva, a politikai polarizációt a szélsőségekig feszítve nemcsak lehetőséget teremtenek rá, de rá is kényszerítik az állampolgárokat, hogy mindinkább befogadják a szélsőjobb- vagy szélsőbaloldali “értékeket”. Amit az is megkönnyít, hogy az emberek jelentős része mai problémáit részben a kommunista örökségre, részben az azt felváltó liberális értékrendre (az ún. vadkapitalizmusra) vezeti vissza. Ma is ezekben az okokban látja egyesülni mindazt, amit a második világháború győztesei, előbb az egyik, aztán a másik (illetve mindkét esetben az egyik is és másik is) rákényszerített az országra.

A politikusoknak tehát főként arra kellett volna törekedniük, hogy a magyar társadalomtól korábban sem teljesen idegen demokratikus értékeket megszilárdítsák. A fasisztázás és a kommunistázás, melyből, sajnos, az elitértelmiség is tevékeny részt vállalt és vállal, ennek éppen az ellenkezőjét eredményezte. Korántsem véletlen, hogy a politikusok és általában a politika tekintélye mélypontra süllyedt.

Ami egyébként a közvélemény egészségének egyfajta jele, és óvatos reménykedésre is okot adhat.

A szélsőségek terjeszkedését Magyarországon sem az akadályozhatja meg, ha a miniszterelnök magánkívül tiltakozik, elítél és elhatárolódásra szólít fel, hanem az, ha a szélsőséges eszmék hívei a saját rokonaik, szomszédaik, szerelmi partnereik, közelebbi és távolabbi ismerőseik előtt kényszerülnek magyarázkodásra, röstelkedésre, visszahúzódásra. A szélsőjobboldali vagy szélsőbaloldali fenyegetés akkor válik valóban veszedelmessé, ha a veszélyérzet a társadalom mélyrétegeiben omlik össze. A folytonos riogatás sajnos nem növeli, hanem éppenséggel csökkenti ezt a veszélytudatot. A riogatásból persze ideig-óráig mindkét oldalon politikai tőkét lehet kovácsolni. Ez a taktika azonban hosszabb távon nemcsak a riogatók bukását eredményezheti, hanem a társadalom szélsőségek iránti immunitásának súlyos leromlását is. És akkor, ha csak a demokratikus értékeket gondosan karban tartó Európai Unió valamiképpen közbe nem lép, a virtuális Hitlerek vagy Sztálinok már valóságos – a riogatókat magukat is elsöpörni képes – veszedelemmé válhatnak.

Arra meg, hogy egy gazdasági válság, környezeti katasztrófa vagy bármi más miatt esetleg az unió egészét elérheti a kór, gondolni is rossz.

A “jóslatok” közismerten beteljesíthetik önmagukat.

Bíró Béla újságíró, Kolozsvár

(Forrás: www.nol.hu)