Olvasóink írják
Olvasóink írják
AZ ELTŰNT KÓSER MARHAHÚS NYOMÁBAN
Tisztelt Szerkesztőség!
Az utóbbi hetekben eltűnt a kóser marhahús a Dob utcai kóser húsboltban, ahol – tradicionális háztartást vezető háziasszonyként – évtizedek óta vásárolok. A bolt vezetőjétől annyit sikerült megtudnom, hogy veszélybe került a kóser vágás, mert megszűnt a vágóhíd, ahol ezekre a vágásokra sor került.
Érthetetlennek és megdöbbentőnek tartom, hogy ilyen helyzet állhat elő Budapesten, különösen, hogy erre még a legsötétebb években sem volt példa, az akkori hitközségi vezetés képes volt biztosítani a rendszeres kóser marhahús-, sőt időnként még a borjúhúsellátást is. Hány vágóhíd működött akkor, és hány működik most az országban?
Híreim szerint a probléma felmerült a legutóbbi rabbigyűlésen is. ahol Zoltai ügyvezető igazgató úr rögtönzött válaszában azt közölte, hogy tárgyalnak izraeli fagyasztott marhahús behozataláról. Sem én, sem a családom nem kívánunk fagyasztott marhát enni, még akkor sem, ha esetleg a húsimport egyeseknek jövedelmező új vállalkozást jelenthet.
A segítségüket kérem, hiszen ez a probléma sok száz, kóser húst fogyasztó családot érint, óvodáskorú gyerekektől a Szeretetkórház betegein át az idősotthonokban lakó hittestvéreinkig.
Üdvözlettel:
Somos Éva (Budapest)
KLERIKÁLIS OSZTÁLYELLENSÉG
Apám hithű ortodox zsidó volt. Valamikor jesivába járt, megjárta a holokauszt poklát, testvéreit elveszítette. Amikor visszakerült a munkaszolgálatból, megnősült, és ugyanúgy járt templomba reggel-este, mint azelőtt. Hite soha nem rendült meg. Az ötvenes években kereskedősegédként dolgozott, és járt a kötelező szemináriumokra. Legnagyobb megdöbbenésére egyik volt jesiva-bóher társa kommunista párttitkárként, később igazgatóként a klerikális veszélyről papolt. Figyelmeztette is apámat: jobb, ha nem jár templomba. Baj lesz ebből, meglátja – fenyegette meg. Apám megtévesztő technikákat fejlesztett ki. A zsinagóga melletti ház kapuján járt be, és a kerítés hiányzó palánkja mellett csúszott át a templomudvarra. Nem vették észre, vagy nem akarták észrevenni, de mindennap járt a templomba. Soha nem léptettek elő, nem küldték továbbképzésre, nem kapott jutalmat: klerikális káder lett. A nyomás nehezedett, 1954-ben a közben kikerekedett vállalatigazgató ismét figyelmeztette: – A klerikális osztályellenséggel előbb-utóbb le fogunk számolni.
Apám egy évig nem járt templomba, csak Jom Kippurra slisszolt be a hátsó kapun. „Még a munkaszolgálatban is megtartottuk Jom Kippurt – dünnyögte ilyenkor. – Ez az ország egy őrület, innen el kell menni.” Évtizedek teltek el. Apám élete végéig mindennap járt templomba, akkor is, amikor meglátogatott minket, itt volt Kaliforniában.
A temetésén egy idős bácsi szólít meg. – Emlékszik? – kérdezi. – Nem – mondom. – Én voltam a maga apja igazgatója. Nagyon jó ember volt az apja – mondja. Udvariasan megkérdezem, hogy most mivel foglalkozik. Elmondja, hogy a zsidó hitközségen van állása, mindennap jár templomba – kell a minjen, fizetnek érte. – Nagy itt ám az antiszemitizmus – emeli fel mutatóujját -, harcolnunk kell ellene.
A gyomrom felfordul, legszívesebben arcon csapnám ez az embert, de csak elfordulok és továbbmegyek.
HELYESBÍTÉS
Lapunk februári számában A kommunizmus áldozatainak emlékére című összeállításunk bevezetőjében tévesen tüntettük fel a kommunizmus áldozatainak emléknapját: az valójában február 25-e. Olvasóinktól elnézést kérünk.
Címkék:2006-03