Olasz? Magyar? Zsidó?

(Giorgio Pressburger: A fehér közök törvénye. Fordította és az utószót írta Magyarósi Gizella. Európa Könyv­kiadó, 1993.143 lap, 250,- Ft.)

A Józsefvárost, ezt a zsúfolt, kispol­gárok, proletárok meg lumpen­proletárok és válogatott cigány­legények benépesítette kerületet örökítette meg, nem is egyszer, ennek a balsors sújtotta negyednek szerelmese és krónikása, Fejes Endre.

S íme, most egy másik íróról is kiderült, hogy ő is elszakíthatatlan szál­lal kötődik ehhez a városrészhez.

És ami egészen különös: ez az író nem is magyarul ír. Olaszul. Olasz? Nem, nem olasz. Magyar? Hááát? Ahogy vesszük. 56-ig magyar volt. Azaz, legyünk precízebbek, magyar zsidó. Giorgio Pressburger tizenkilenc éves korában lett „ötvenhatossá” s került ki ikertestvérével Itáliába és vált nemzetközi hírű íróvá. S milyen különös: azoknak a novelláinak, amik most magyarra fordítva megjelentek „A fehér közök törvénye” címen, háttere, sőt ihletője a Józsefváros. Figurái józsefvárosi zsidók, központi alakjai orvosok, zsidó orvosok, illetve – ha a kötet utolsó darabját nézzük – zsidó betegek.

A Józsefvárosnak vannak elegáns, elegánsabb részei, egyetemmel, múzeummal, központi könyvtárral. Giorgio Pressburgert azonban a kopott, függőfolyosós, romladozó, sötét bérházairól ismert vidék, a Teleki tér környéke, az egykori Karpfenstein utca meg társai tartják vonzáskörükben.

Ezen a vidéken élnek – és halnak meg – figurái. Olyan figurák, akikkel – és ez tanúskodik Pressburger megjelenítő képességéről – annak ide­jén mi is találkoztunk, akik szom­szédaink, ismerőseink voltak, s akikről azt hittük, hogy mindennapos, szürke alakok, élhetetlen, még csak nem is jobb sorsra érdemes slemilek. És Gior­gio Pressburgernek kell 56-ban Olaszországba „disszidálnia” és olasz íróvá válnia, hogy fölfedeztesse egy mindennapos, mégis ismeretlen világ igazi életét.

A novellák – mert a kötet öt novellát tartalmaz – egyike-másika megrendítő. Mindjárt az első, a címadó novella is az, ami egy orvos szellemi leépülésének folyamatáról ad mesteri képet, amely leépülés próbakövévé a káddis ima el­mondása, jobban mondva, elmondani nem tudása válik.

Mind az öt novella hírt ad kórképek­ről és orvosok erőfeszítéséről, netán olyan erőfeszítésekről (Vera), amik mozgatóiról talán a pszichiátria tudna csak felvilágosítást adni. Vagy még az sem.

És van olyan novella is, amelyben van persze betegségről és halálról is szó, de igazában egyszerű emberek nagyságát hirdeti (Választások).

A nem túlságosan nagy terjedelmű kötet kiváló megfigyelő képességgel megáldott és remek – mondjuk így – iránnyal rendelkező, az olvasót gyorsan megejteni tudó írót mutat be.

A hazai recenziók mostohán szoktak bánni az idegen nyelvből magyarra átültető fordítókkal – gyakran még a nevüket is elfelejtik megemlíteni. Mi ne essünk ebbe a hibába: ennek a kötetnek a fordítója, Magyarósi Gizella – aki egyébként jól eligazító utószóval is segíti az olvasót – nagyon szép munkát végzett. Fordítása élvezetes.

(jólesz)