Olaj a valóság kerekén

Olaj a valóság kerekén

A. B. Jehosua a Nyári Zsidó Fesztivál idején érkezett Bu­dapestre, a Múlt és Jövő könyvkiadó által megjelente­tett, A személyzetis küldeté­se című regénye bemutatójá­ra. Ebből az alkalomból ké­szített vele interjút a Magyar ATV Televízió. Az alábbiakban az in­terjú bővített változatát közöljük.

– Az ön írói pályája ékesen bizo­nyítja, hogy Izraelben az irodalom, a művek megjelenése társadalmi esemény. Kelet-Európában mi megszoktuk a diktatúra idején, hogy az íróktól egyfajta útmutatást vártak, ezért az irodalom több volt, mint művészet. Miért alakult ez így Izraelben, ahol jól működik a de­mokrácia?

– Ez a jelenség nem Izraellel kezdődött, hanem a cionista mozga­lommal, amelyet írók hoztak létre a diaszpórában. Herzl Tivadar, aki itt született Budapesten, író, drámaíró volt. A cionizmus alapító atyái között rengeteg író volt. Ez nem véletlen, mi­vel az írók tisztábban látták abban az időben, mi vár a zsidókra Európában, mint a rabbik és a közösség más ve­zetői. Megvoltak a gyakorlati és morá­lis okai is annak, hogy arra ösztönöz­ték a zsidó népet, saját hazájában ala­kítson ki normális életet. A normális viszonyok kialakítása Izraelben egy­ben azt is jelentette, hogy visszatértünk ősi nyelvünk­höz, a héberhez. Nemcsak önmeghatá­rozásról volt szó, ha­nem e megdermedt, haldokló nyelv rene­szánszáról is. A héber ismét egy nép élő nyelve lett. Az írók­nak természetesen bensőségesebb kap­csolatuk van a nyelv­vel. Máig él az írók vezető szerepének hagyománya, hiszen még ma is küz­dünk az identitás meghatározásával, és még ma is problémát okoz a hábo­rú.

Miben változott a helyzet a ko­rai idők óta?

Az írók a mai Izraelben is hallat­ják hangjukat, az emberek kíváncsiak rájuk. Természetesen nem engedel­meskednek nekik mindenben, de tisz­teletben tartják az írók véleményét. Volt időszak például, amikor a közvé­lemény mindössze öt százaléka állt mellettünk, írók mellett, amikor kiáll­tunk a palesztin államalapítás, a tár­gyalások folytatása mellett, de akkor is azt tapasztaltuk, hogy tiszteletben tartják a véleményünket, nyitva álltak a csatornák, meghallgattak bennünket. Tudták, hogy nem az érdekek vezet­nek minket, nem politikai, hanem er­kölcsi megfontolásból szólunk, a va­lóság talaján állva. Időről időre meg­kaptuk, hogy naivak vagyunk és nem értjük a helyzetet, de a tiszteletet min­dig megkaptuk, és szerintem ez az egyfajta szekuláris prófétának kijáró tisztelet volt.

Mivel tudták megnyerni az em­bereket, hogyan lett az önöké többségi vélemény?

Az embereket nem közvetlenül befolyásoltuk, hanem a médiát. Elein­te az újságírókra, televíziósokra gya­koroltunk nagy hatást, a médiát nyer­tük meg. Ok kezdtek el először figyel­ni arra, amit mondunk. Természetesen hiba lenne, ha úgy tennék, mintha én befolyásoltam volna a világot. Mi, írók, mindössze pár csepp olaj va­gyunk a valóság kerekén. Itt van pél­dául a telepek, a gázai kivonulás kér­dése. Mindig is megkérdőjeleztük a telepek létjogosultságát. Később, ami­kor megérett az idő, az emberek visszaemlékeztek arra, amit a tele­pekről mondtunk. Ezért valószínűleg könnyebb volt elfogadniuk a nehéz fo­lyamatot.

Ön az úgynevezett leválási terv, a gázai kivonulás egyik kezdemé­nyezője. A gázai és észak-szamáriai drámai események után is azt gondolja, hogy működőképes a terv?

Remélem, minden rendben lesz. Akkor találtuk ki egyébként a leválási tervet, amikor Arafat elkezdte a bor­zalmas intifádát, az erőszakot, amikor öngyilkos terroristákat kezdtek el kül­deni Izraelbe. Ráadásul a békeszerződésről folytatott tárgyalások kellős közepén indította be az erőszakhullámot. Átláttam, hogy ha ez így folytatódik, akkor semmi esély sincs megegyezésre, mivel az izraeli közvélemény teljesen kiábrándult a tárgyalásokból. A barátaim és én azért álltunk elő a javaslattal, hogy lecsitítsuk az erőszak lángjait. Azt mondtuk, váljon szét a két nép, építsünk határ­kerítést, csökkentsük az erőszak mér­tékét, és várjunk, amíg egy új generá­ció, új vezetés jelenik meg a paleszti­noknál, akik már hajlandók tárgyalóasztalhoz ülni.

A palesztin terrorszervezetek, mint például a Hamasz, ugyanak­kor győzelemként ünnepük, hogy az izraeliek elmentek Gázából.

– Bizonyos értelemben valóban győzelem ez a számukra, mivel a tele­pek építése nem volt jogszerű. Nem kellett volna létrehozni őket, mert a nemzetközi joggal és Izrael érdekeivel is ütközött a létük. Bűn volt, hogy egymillió-kétszázötvenezer palesztin­tól elvették földjük egyharmadát nyol­cezer zsidó számára. Bizonyos érte­lemben a palesztin erőszak hozzásegítette Saront, hogy megértse, nincs ér­telme ott maradni, s Izrael érdeke a ki­vonulás.

A Palesztin Hatóságot Izraeltől elválasztó védelmi kerítés is az ön gondolata volt először. Ezt a védművet azonban sokan rasszistának tartják Európában.

Ez a fal jellegétől függ. Amennyi­ben a fal vagy kerítés a határon van, az egyszerűen maga a határ, és nem rasszista fal. Izraelnek sokáig az volt a gondja, hogy a hatnapos háború után nem tartotta magát a tűzszüneti hatá­rokhoz. Az volt a baj, hogy olyan terü­let keletkezett, amelynek nem volt szuverenitása. A palesztinok beléptek Izrael területére anélkül, hogy útleve­let kértek volna tőlük. Pedig minden országnak kell, hogy legyenek egyér­telmű határai. Ha egyetlen szóval kel­lene megfogalmaznom, mi a cioniz­mus, azt mondanám: határok. A zsidók ugyanis határok nélkül éltek, bo­lyongtak Európában. A cionizmus azonban azt tűzte zászlajára, hogy sa­ját hazánkba, a mi szuverén földünkre térünk vissza, és felelősséget válla­lunk mindenért, ami ott található. Ha ez a fal palesztin területet kebelezne be, gonosz lenne, de ha Izrael elis­mert, ’67-es határain van, akkor olyan építmény, amely megakadályozza, hogy terroristák lépjenek be az or­szágba, és sok-sok embert meggyil­koljanak. Segítségére van a jobb érzé­sű palesztinoknak is, hogy megállítsák ezeket a terroristákat.

Az ön most magyarul is megje­lent regénye, A személyzetis külde­tése főként a terrorizmus témájá­val foglalkozik, de valójában nem kínál megoldást.

– Rendkívül sötét napokat éltünk át, amikor ezt a regényt írtam. Az ezt me­gelőző regény, A felszabadított meny­asszony akkor keletkezett, amikor a békefolyamat még reménységgel töl­tött el bennünket. Annak igen vidám volt a hangvétele: arra kereste a vá­laszt, milyenek lesznek a határok, a palesztin-izraeli kapcsolatok a béké­ben. Aztán hirtelen jöttek a terrortámadások. El sem tudja képzelni, hogy milyen félelmetes volt, hiszen nem a határokon történt, nem katonák haltak meg. Kávézókban, buszokon robban­tották fel magukat olyan fickók, akik robbanószerrel megrakott övét erősí­tettek magukra. Egy ilyen terrorista, aki Hebronból érkezett, 40 embert ölt meg. Az öbölháború idején Szaddám Huszein 41 Scud rakétát lőtt ki Izrael­re, és egyetlen ember sem vesztette életét. Most meg jön egy merénylő, és tömegeket gyilkol. Ekkor figyeltem fel arra, hogy az izraeli társadalom nem tud mit kezdeni azzal, hogy az ut­cákon naponta szembesül a halállal. Ráadásul az áldozatok többsége ártat­lan civil: nők és gyermekek. Azelőtt a társadalom érzékenyen reagált, ha polgárai életüket vesztették, lett lé­gyen szó katonákról vagy határokról. Most azonban az emberek megkemé­nyedtek, nem tudták, hogyan dolgoz­zák fel, amit tapasztalnak. A társada­lom mindent elkövetett, hogy a merénylet után azonnal visszatérjen az élet a megszokott kerékvágásba. Reg­gel felrobbantottak egy buszt, húsz ember meghalt. Ezután gyorsan elvit­ték a járművet, feltisztították az utat. Este pedig a televízió mulattató műso­rokat sugárzott, mintha mi sem történt volna. Szerintem ez így nincs rendjén, mert azt jelzi, hogy a társadalom elfoj­totta a fájdalmat, a gyászt. A bosszúvágy sem jelent meg, hiszen a terroris­ta magát is felrobbantotta. Amikor mégis összecsaptunk a palesztinokkal, ők is bekeményítettek. Mindkét társa­dalom olyan lett, mint a kő. Az én re­gényem megpróbált behatolni ebbe a kőbe, felfakasztani az érzelmeket. Ezért a központba a leginkább elide­genedett, névtelen halált állítottam: egy nem zsidó takarítónő, egy idegen asszony halálát, aki zarándoklatra ér­kezett Jeruzsálembe, de meghalt egy terrortámadásban. Senki nem tudott a haláláról, senki nem tudta azonosítani, mert nem voltak rokonai. A halála fel­vetette a személyzetis felelősségét a régi munkahelyén, akit megbíztak az­zal, hogy vizsgálja ki az ügyet.

A regény főszereplője tehát egy halott orosz asszony. A mű igen megértőén viszonyul hozzá. Izrael­ben viszont nem ilyen együtt érzők az orosz bevándorlókkal szemben.

– Már hozzászoktunk az új beván­dorlókhoz, hiszen az egész országot új bevándorlók építették fel. Az oroszok pedig igazán sokat tettek az országért. A regényben egyébként azt akartam hangsúlyozni, hogy a terrortámadá­sokban jobbára egyszerű emberek hal­nak meg, akik buszon utaznak. Az új bevándorlók gyakrabban vesztik éle­tüket a merényletekben. Az áldozatok inkább a társadalom szegényebb réte­geiből kerülnek ki, mint a gazdagab­bak közül, hisz a támadásokat piaco­kon, buszokon, köztereken hajtják végre. A hősöm ráadásul még csak nem is új bevándorló, hanem egy ke­resztény asszony, aki egy kapcsolata miatt érkezett Jeruzsálembe. Ez tükrö­zi azt a gondolatomat is, hogy Jeruzsá­lem az Óvárossal, a szent helyekkel – amely a legnehezebb kérdés az izrae­liek és palesztinok között, és a békefo­lyamat legbonyolultabb része – nem lehet egyetlen ország fennhatósága alatt sem, hanem olyan helynek kell lennie, amely mindhárom nagy vallás, az iszlám, a judaizmus, a keresztény­ség számára elérhető.

Amikor az ember Izraelben jár, feltűnő, mennyire különböznek egymástól az izraeli és a diaszpó­razsidók. Mi lehet ennek az oka? Hogyan látja a diaszpóra jövőjét?

A zsidók már kétezer éve élnek di­aszpórában, bizonyára a jövőben is képesek lesznek erre. Számomra egyébként az izraeli zsidók jelentik az abszolút zsidóságot. Ez a különbség köztem és a diaszpórazsidóság között. Az életem minden aspektusát zsidó­ként élem meg. Zsidóknak fizetek adót, zsidók háborúba küldhetnek en­gem, vagy épp börtönbe. Egy izraeli zsidó arra kényszeríthet más zsidókat, hogy hagyják el otthonukat, mint ahogy azt Gázában is láttuk. Igyek­szünk úgy élni, mint más országok. A diaszpórában élő zsidók viszont sza­badok, például más zsidóktól is. Úgy élnek, ahogy akarnak, úgy magyaráz­zák a judaizmust, ahogy nekik tetszik. Egy zsidó semmire sem kényszeríthet egy másikat a diaszpórában. Ebben az értelemben én elköteleztem magam, mint egy házasember, önök viszont még egyedülállók a diaszpórában, még flörtölnek a judaizmussal. Mi, iz­raeliek viszont összeházasodtunk ve­le.

Eperjesi Ildikó­