Szombat előfizetés 2017

Ők és Mi

Írta: Archívum - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Ők és Mi.

Gondolatok a Chagall-kiállítás kapcsán

Sokszor gondolom úgy, hogy bizo­nyos dolgokat a költők és írók előbb fo­galmaztak meg művészi módon, mint amikre a tudósok csak jóval később jöttek rá. Igencsak beigazolódni tűnt számomra ez az érzésem, amikor a kö­zelmúltban a méltán nagy sikerrel zaj­lott Marc Chagall festményeiből rende­zett kiállítás vonzott, hogy látogassak el a Zsidó Múzeumba. Mint művészetba­rát, engem is érdekeltek Chagall fest­ményei, s csak többszöri próbálkozá­som eredményeként sikerült is megte­kintenem a kiállítást. Először túl későn érkeztem ahhoz, hogy zárásig bejuthas­sak, másodszor pedig a múzeum zárva volt, így harmadszori látogatási kísérle­tem járt eredménnyel. Ami számomra az „ők és mi” dualizmus újragondolásá­nak szolgált táptalajul, az a második és harmadik múzeumlátogatási próbálko­zásom kapcsán történt – az egyik a mú­zeum falain kívül, a másik azokon be­lül.

Amikor másodszor szerettem volna a Chagall-kiállítást megtekinteni, feltűnt, hogy szinte egyetlen embert sem látok a múzeum körül. Talán nincs is nyitva? – tettem fel a kérdést magamban, ám a lelakatolt kapu látványa egyből választ adott korábbi értetlenkedésemre. Ek­kor a kerítésen belül megpillantottam egy biztonsági őrt, s gondoltam, meg­kérdezem tőle, miért van zárva a múze­um, s mikor célszerű újra eljönnöm, ha a kiállítást is látni szeretném.

– Valami ünnep van nekik – hangzott a válasz.

Örülhettem is volna az egyébként ba­rátságos fiatalember készséges­ségének, ha az utolsó szót nem teszi oda a válaszához, „nekik” – visszhang­zott még sokáig a fülemben, s közben mérgelődtem. Mérgem kétszeres volt. Először is az bosszantott, hogy nem tudtam elmagyarázni ott és akkor a biz­tonsági őrnek, mi volt a rossz ebben a nekikben; úgy gondoltam, talán nem is értené. Másodszor pedig saját morális felelősségemről gondolkodtam bosszankodva – hazafelé az utcán, hogy vajon tényleg nem értette volna meg az őr a gondolatmenetemet, vagy csak én választottam a könnyebbik megoldást, és válaszát megköszönve nem szóltam egy szót sem. Utólag tény­leg azt hiszem, hogy nem értette volna meg, csak az a kérdés, hogy miért nem. Érdemes közelebbről megvizsgál­nunk ezt a problémát.

A biztonsági őr minden bizonnyal nem volt antiszemita, feltételezem, hogy különben el sem vállalta volna a Zsinagóga és a Zsidó Múzeum őrzését. Válaszában még csak rosszindulat sem volt – ezért nem is tudok haragudni rá -, hanem az utolsó szó, a „nekik”, csak azt a többségi társadalomtól jövő logi­kát tükrözi, ami az „ők és mi” megkü­lönböztetésén alapul. Ez a fajta megkülönböztetés egy könnyen meg­érthető és jól körülírható világképet közvetít, melynek alapja a bináris sé­mákban való gondolkodásban rejlik. Ez a világkép látszatra a világ sok dolgára és jelenségére magyarázatul szolgál; legegyszerűbb formáiban a rossz és a jó, az ők és mi szembeállításáról van szó. Posztmodern terminussal élve a mi a jelöletlen tag, s az ők, a jelölt tag explicit vagy implicit módon magában hordozza a más kategóriáját. Jacques Derridától tudjuk, hogy az ehhez ha­sonló, kevésbé egyszerű, szépen és fi­noman, minden rosszindulat nélkül megfogalmazott megkülönböztetések is bináris oppozíciókon alapulnak. A probléma csak az, hogy a bináris oppozíciók egyik tagját, a jelöletlent, akarva- akaratlanul, még ha burkoltan is, favo­rizáljuk, előnyben részesítjük. Ezek a megkülönböztetések nem csak a zsidó – nem zsidó szembeállításra érvé­nyesek, de a rasszt, etnikumot, nemet és szexuális orientációt tekintve is. Mindannyian tudjuk, hogy egy személy kapcsán azt nem szoktuk jelölni, hogy az illető nem zsidó, nem roma, férfi, vagy heteroszexuális, ám más esetek­ben írónőről, zsidó emberről stb. be­szélünk. Az még önmagában nem is lenne baj, ha valakinek csupán meg­említjük a zsidó származását. Gyakran érvelnek a mai magyar közélet írástu­dónak számító, gyűlöletkeltő, antisze­mita reprezentánsai azzal, hogy az még nem antiszemitizmus, ha megemlítik valakiről, hogy zsidó. Látszatra jónak tűnik ez az érv, viszont a baj ott kezdődik, amikor kimondatlanul olyan kontextusba hozzák a jelölt tagot, amelyből egyértelműen következik a jelöletlen tag – jelen esetben a nem zsi­dó – „magasabb rendű” volta. Erről az „érvről” a fent említettek is nagyon jól tudják, hogy nem más, mint csúszta­tás, és tudatosan használják fel céljaik elérésére. A biztonsági őr ártatlan kis megjegyzése nem gyűlöletből fakadt, csak azt az ők és mi logikát tükrözi, ami a többségi társadalom gondolkodá­sában rejlik a másságról: ők, a „má­sok”, a zsidók, mi, a többség, a keresz­tények. Bizonyára az őr jól elsajátította az egyre inkább lealacsonyodó közbe­széd által is oly gyakran sulykolt sémá­kat, ezért vette természetesnek, hogy kimondja, ő nem tartozik közéjük, ne­hogy valaki azt merje feltételezni róla, hogy zsidó, mert hát zsidónak lenni – az ők és mi sematizmus szerint – még­is csak egyfajta rossz, bűnös, alacso­nyabb rendű valami, mint keresztény­nek. Mindebben az ők és mi logikában, amely biztonsági őr szavaiban felszínre tört, számomra az a legszomorúbb, hogy nem elsősorban ő a felelős érte, hanem az a közbeszéd, – a mi -, aki ezt gerjeszti. Ezeken elgondolkodva, egy hét múlva utamat ismét a Dohány utca felé vettem, hogy végre megtekinthes­sem a Chagall-kiállítást.

Ötven perc sorban állás után a pénz­tárhoz jutottam, s egy belső hang azt súgta, ne csak a Chagall-kiállításra vált­sak jegyet. Habár már láttam a zsinagó­gát és az állandó kiállítást, kértem egy olyan belépőt, ami ezek látogatását is lehetővé teszi. A zsinagóga, majd Cha­gall festményeinek megcsodálása után a Zsidó Múzeum állandó kiállítása kö­vetkezett. Az ők és mi elmélet gyakor­lati alkalmazását egy héttel korábban a múzeumon kívül tapasztaltam. Ez a gondolatsor számomra akkor folytató­dott, amikor a holokauszt áldozatainak emlékére berendezett teremhez értem. A terem bejáratánál lévő falon a követ­kező Illyés Gyula idézetet olvastam:

Szégyen – bélyeg

Meg vagyok én is jelölve.

A bélyeg. Amit viseltek ti melleteken,

Ahányszor látom, forró foltot éget

A homlokomra: az én szégyenem!

Mindenkié, csak épp nem a tiétek!

Az a rongy (vagy kitüntetés)

Lekerül egy-kettőre a ruháról.

Tudom, helyén seb fog maradni és

Csak akkor fáj majd: mélyéig kitárul!

De lesz gyógyulás és lesz pihenés.

A csodálatosan megfogalmazott költői szavak azért megkapóak, mert az ők és mi séma egy pillanat alatt visszá­jára fordul Illyés Gyula verssoraiban. A hatás nem marad el, s én is ott érzem a homlokomon azt a szégyent, amiről a költő beszél. Az ők, a sárga csillaggal megbélyegzett „mások” nem valami ne­gatívum, vagy hiány hordozói többé; a bináris oppozíció jelöletlen tagja, a mi szégyene az, hogy a zsidókat megbélye­gezték. Az ők és mi, a zsidó – nem zsi­dó szembeállításról kiderül, hogy való­jában nem is ellentétei egymásnak, il­letve a bináris oppozíciót létrehozó lo­gika összeomlik, mai szóhasználattal élve dekonstruálódik. Amikor Illyés Gyula 1944-ben ezt írta, nem hallhatott még a posztmodemről és a dekonstrukcióról, hiszen ezek a fogalmak csak jóval később keletkeztek. Nem is ez a fontos, hanem az, hogy olyan üzenettel szolgál a mi számára, ami a gyűlölet egyik bástyájának leomlását teszi le­hetővé. Ezek a megható gondolatok ta­lán még érdekesebben akkor, ha azt is megnézzük, honnan jutott el Illyés Gyu­la idáig. A költőnek bizonyára saját belső harcát is meg kellett vívnia, hogy a korábban jobboldallal szimpatizáló író, aki aztán politikai nézeteit illetően fordulatot vett – sőt, még vörös katona is volt, később ilyen verset írhasson. A korábbi nézetek revidiálásnak vannak jó és rossz formái, s Illyés Gyula az előbbit választotta.

Sajnos ma is nagyon aktuálisak Illyés Gyula sorai, amikor a zsidókat éppúgy megbélyegzik – jóllehet nem sárga csil­laggal – mint akkor, a holokauszt ide­jén. Emeljük föl szavunkat a gyűlölet el­len, hogy ne kelljen szégyenkeznünk, és vigyük ki az illyési gondolatokat a Zsi­dó Múzeum falain kívülre is! A múzeum­ból hazafelé menet ezeken tűnődve, képzeletemet szabad szárnyra eresztet­tem. Elképzeltem, mi lenne, ha valami­lyen rendkívüli oknál fogva semmilyen más munkát nem kapnék, s csak biz­tonsági őrként tudnék elhelyezkedni. Tovább játszottam a gondolattal, és azt is elképzeltem, hogy a Zsidó Múzeumot kellene őriznem, s egy fiatalember oda­jönne hozzám, s megkérdezné, miért nincs nyitva a múzeum.

– Ma ünnep van nálunk – hangzana válaszom, bár nem vagyok zsidó szár­mazású. Mégis, úgy érzem, Illyés Gyula szívbemarkolóan szép sorai nyomán erkölcsi kötelességem sorsközösséget vállalni „velük”, a megbélyegzettekkel. Fantáziám még magasabbra szárnyal, egy ideális világ felé, ahol nincsen zsi­dó és nem zsidó, csak ember. Nincs többé ők, csak mi.

Címkék:2002-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Szolidaritás Izraellel

Szolidaritás Izraellel Fájdalommal és felháborodással értesülünk az Izra­elt ért újabb terrortámadások híreiről. A zsidó állam létét, biztonságát fenyegető szervezett erőszak,...

Háborús hétköznapok

Margit Patrícia Sivatagi túlélő-túra Fura életstílusra rendezkedtünk be itt Jeruzsálemben: a jesiva bóherek szoros közösségében élünk. Ez egy túl­élő túra....

Close