„Ők azt gondolták, hogy eljönnek egy átlag holocaust-megemlékezésre…”

A Hit Gyülekezetének kebelében megalakult Teljes Evangéliumi Diák- és Ifjúsági Szövetség (TEDISZ) az 1994-es holocaust em­lékévben országszerte számos megemlékezést szervezett. Azzal, hogy e megemlékezéseken nem csupán részt vett, hanem ezeket kezdemé­nyezte is, teljesen egyedül áll a magukat kereszténynek valló fe­lekezetek és közösségek sorában. A szövetség két képviselőjével, Králl Csabával és Ruff Tiborral beszélgetett munkatársunk.

Szombat: Mi motivált benneteket, hogy a szokásos formalitásokon túl ilyen ko­molyan foglalkozzatok a Holocausttal?

Ruff Tibor: Az ország erkölcsi megújulását igyekszünk előmozdítani a magunk módján. Mint magyar emberek szerettük volna egy kicsit megvál­toztatni az ország szellemi légkörét, hogy a magyarság felemelkedése ne más emberek, nemzetiségek vagy csoportok kirekesztésével valósuljon meg. Az elmúlt négy év kormányzati politikája világossá tette, hogy az erköl­csi megújulás egyik terepe éppen az antiszemitizmus elleni küzdelem kell hogy legyen. Mert miközben a kormány maga is az erkölcsi megújulást állította programja középpontjába, ezt szél­sőjobboldali pártok szabadon enge­désével egyidejűleg hirdette. Ezért 1994 márciusában, a német megszállás ötvenedik évfordulóján úgy döntöttünk, hogy Egerben rendezünk egy konferen­ciát a Holocaustról. Ennek kettős célja volt: a megemlékezés és az, hogy az emlékezés ne formális legyen: ezért elmúlt négy évben felszínre bukkant an­tiszemita jelenségekre is rá kívántunk mutatni. Éppen azért választottuk Egert, mert ez a város volt a skinhead csoportok egyik központja.

Az aktuálpolitikánál azonban mélyebb, teológiai indítékaink is vol­tak. A kereszténység évszázadaiban hosszú ideig az ún. „helyettesítési teológia” dominált, amelynek lényege az, hogy immár nem Izrael, hanem az egyház Isten választott népe. Ez magá­nak az Újszövetségnek az állításaival is bizonyíthatóan ellentétes, ez egy pogány ideológia átvétele a keresz­ténységbe. Először Angliában a puri­tanizmus, majd az utána jövő protestáns mozgalmak végezték el e nézetek teljes revízióját. A helyettesítési teológia visszaszorulása azért döntő, mert az an­tiszemitizmus az egész keresztény tör­ténelmet erősen áthatotta. Mi, mint neoprotestáns mozgalom, azt valljuk, hogy Izrael mindvégig megmaradt és a jövőben is megmarad Isten választott népének. Franz Rosenzweig szerint Izrael és az egyház a kettéhasadt igazság. Ezt a gondolkodásmódot is szeretnénk a magyar közgondolk­odásba bevinni.

Králl Csaba: Eredetileg egyébként csak egy megemlékezést terveztünk. De amikor a Hit Gyülekezetének széle­sebb nyilvánossága értesült a szándé­kunkról, a vidéki városokban lévő közösségeink folyamatosan jelezték, hogy ők is szeretnének ilyen rendez­vényt tartani. Ezért folytattuk a megem­lékezéseket, amelyből végül tizenhatot rendeztünk.

Szombat: Hogyan fogadták a meghívást azok a jeles értelmiségiek, közéleti szemé­lyiségek, akiket előadásra fölkértetek?

R. T.: A készséges együttműködés bennünket is meglepett. Szinte az első szóra elvállalták. Három-négy konfer­encia után a fölkért előadóknak nem is kellett sokat magyaráznunk: már értesültek a rendezvényünkről. Együtt­működési szándékukat persze nyilván motiválta az akkori idők feszült politikai légköre is. Sajnos még így sem tudtuk a téma minden – igazán jó – szakértőjét meghívni.

Szombat: A programokat átnézve úgy tűnik, hogy az elmúlt négy évben rendkívül erősen megosztott értelmiség liberális részét hívtátok el a rendezvényeitekre. Nem próbálkoztatok a másik oldal mérsékeltebb személyiségeivel is?

K. Cs.: De igen, sőt szó volt arról is – Kende Péter javaslatára -, hogy a bu­dapesti záró rendezvény nem konferen­cia jellegű lenne, hanem kerekasztal-beszélgetés, egyebek közt Kende Péter, Csoóri Sándor részvételével. Végül azonban nem mertünk ebbe belevágni, mert egy ilyen beszélgetés során több órába telik, míg a résztvevők „össze­rázódnak”, megtalálják a közös témát és a közös hangot. Az előadók tekin­tetében pedig „biztosra akartunk men­ni”. Ezeken az alkalmakon ugyanis az előadást követő vitára nem volt le­hetőség, hiszen ezek mégiscsak meg­emlékezések voltak. Így egy esetleges rossz, szerencsétlen mondatot nem tudtunk volna helyretenni. Arról nem is beszélve, hogy égy ilyen helytelen megjegyzés a jelenlévő zsidókat bi­zonyára mélyen megsértette volna. Márpedig a megemlékezésnek éppen ők álltak a középpontjában.

Szombat: Hogyan fogadta kezdemé­nyezéseteket a helyi társadalom?

R. T.: Miután a megemlékezést a magyar társadalom nevében is kívántuk szervezni, minden városban helyi szponzorokat is kerestünk a rendezvény támogatására. Egyrészt azért, hogy lemérjük: mennyien állnak föl a kezdeményezés mögé, másrészt azért, hogy ennek a nyilvánosság előtti felmu­tatásával hassunk a helyi társadalomra.

Már a legelső alkalommal is öröm­mel tapasztaltuk, hogy sok segítséget kapunk. Városonként persze ez erősen különbözött. Volt olyan város ahol a teljes elöljáróság, a polgármesterrel az élen távol maradt a rendezvénytől, noha korábban jelezték, hogy eljönnek. De voltak olyan városok is, ahol a polgármester, az alpolgármester, az egész pol­gármesteri hivatal, a megyei közgyűlés vezetője segítségünkre volt és minden ingatlanukat és eszközüket térítésmen­tesen bocsájtották rendelkezésünkre. Erre Pécset hozhatnám föl példának. Egyébként az ilyen városból volt több. A területi eloszlásból is kiolvasható volt bizonyos tendencia: az Alföldön kevesebb, a Dunántúlon több segítséget kaptunk a helyi társadalomtól. Mező­kövesden például a szervezést eleinte teljes hivatalos bojkott kísérte, majd az alpolgármester mégis eljött a rendez­vényre.

Ugyanakkor a megkeresett vállal­kozók, szponzorok döntő többsége azonnal igen mondott, mikor felkértük. A segítség nem rúgott csillagászati összegekre, sokszor természetben nyúj­tották a támogatást (ingyen elkészítet­ték a díszleteket, a szendvicseket a fogadásra, stb.), de én úgy láttam, hogy ezek az emberek mindezt erkölcsi kötelességüknek érezték. Csak elvétve fordult elő, hogy valaki elhárította a kérésünket. A mi generációnk, tehát a harminc körüliek körében pedig elu­tasítást sehol nem tapasztaltam. Az első néhány rendezvényen szerzett ilyen irányú tapasztalataimból akkor már kezdtem sejteni, hogy a választásoknak milyen eredményük lesz. Úgy láttam, a társadalom nem vevő az antiszemi­tizmusra.

Másik tapasztalatom az, hogy ahol főiskola, egyetem van a városban, ott az egész fogadtatás is jobb volt. Persze ebben része lehetett a megemlékezések tudományos jellegének.

Szombat: A rendezvények során mi volt a tapasztalatotok: mit tudtak a helybeliek arról, hogy mi történt 1944-ben a zsidók­kal?

R. T.: Szerintem nagyon sok ember nem tudott erről, beleértve például engem is. Arról általánosságban tud­tam, hogy volt Holocaust, de hogy ez milyen hihetetlenül durva módon ment végbe, hogy ebben a magyar állami szervek hogyan vettek részt, hány em­bert vittek el, arról csak az előadásokból értesültem. Napról napra jobban meg­döbbentem, ezeket hallván. Hozzá­teszem: én Budapesten születtem, itt nőttem föl, itt végeztem az egyetemet, de ezekről a tényekről ilyen részletességgel nem tudtam. Ezért úgy vélem, egyáltalán nem meglepő, hogy a kom­munista időszak alatt felnőtt vidéki értelmiség erről semmit nem tud. Sok fiatal, akiket jól ismerünk, a tényeket hallván egyik ámulatból a másikba esett. Az idősebb generáció ezeket az emlékeit teljesen elfojtotta és elhallgatta.

Szombat: Milyen visszajelzések érkez­tek az egyes vidéki rendezvények után?

K. Cs.: Amint említettük, a TEDISZ illetve a Hit Gyülekezete tagjaira a ren­dezvények igen mély benyomást tettek. Megerősödött bennük az a szemlélet, amit korábban is vallottak, hogy filo­szemiták és azok is maradnak. Nem gondoltuk azt sem, hogy az egyik alpol­gármester, aki megnyitja egy rendez­vényünket, ennek végeztével azt mond­ja majd nekünk, hogy élete legszebb napját töltötte itt. Mindannak ellenére, amikről ott szó esett, úgy érezte: élete legőszintébb napja volt ez. És ilyet nem egyszer hallottunk.

R. T.: Egy másik megrendítő felis­merés volt a TEDISZ helyi fiataljai körében, hogy mennyire hiányzik váro­sukból a hajdanvolt zsidóság. Hiszen köztudomású, hogy mekkora szerepet töltött be a zsidóság a polgárosodásban és egyes városokban ennek hiánya szinte fájdalmas.

Szombat: És a TEDISZ-eseken és poli­tikusokon túl mennyire érték el a rendez­vények a helyi lakosságot?

K. Cs.: A város vezető értelmiségijei és vállalkozói közül igen sokan ott vol­tak. Plakátokat és szórólapokat is készítettünk, így a hallgatóságnak egyharmada mindig olyan helyi lakos volt, akiket személyesen nem kerestünk meg.

Általában a polgármesterek, a meg­hívott előadók reakcióiból lemérhető volt, hogy ilyen rendezvényre nem vol­tak fölkészülve. Ők azt gondolták, hogy eljönnek egy „átlag” holocaust­-megemlékezésre. Arra nem számítot­tak, hogy itt ilyen élesen, minden kendőzés nélkül, az igazságnak meg­felelően mondjuk ki a dolgokat.

Szombat: Milyen visszhangja volta ren­dezvényeiteknek a tömegkommunikáció­ban?

K. Cs.: A helyi sajtó képviselői ál­talában kíváncsiak voltak és eljöttek. A sajtóvisszhang szinte egyöntetűen poz­itív volt (illetve rosszabbik esetben semleges beállítottságú tudósítás). De rendszerint a helyi tévében és rádióban is szerepeltünk: sok tudósítás készült, számos interjút is adtunk. A százhalom­battai rendezvényről például a helyi újság többoldalas beszámolót közölt. Egerben – a skinheadek e központjában – is igen jó volt a sajtóvisszhang.

R. T.: A rövidhírnél valamivel hosszabb, jóindulatú, de azért kissé pro­tokolláris hír talán valamivel több volt, mint a valóban érdemi beszámolót közlő, pozitív hangvételű tudósítás. A média és az önkormányzatok reakciói sem mindig estek egybe. Volt ahol az önkormányzat bojkottált bennünket, a helyi sajtóban pozitív visszhangja volt a rendezvénynek: a helyi lap közölte azt a bocsánatkérő nyilatkozatot, amelyet egy helyi fiatal olvasott fel, és ami az ottani megemlékezés egyik legmegindítóbb része volt.

K. Cs.: Többen felemlegették ugyan­akkor – és ezen egy idő múlva nekünk is el kellett gondolkozni – hogy számos előadásban aktuálpolitikai kérdéseket is érintünk. (Főleg azok vélték ezt így, akik magával a rendezvénysorozattal sem értettek egyet.) Az aktuálpolitikát igyekeztünk kerülni, hiszen ha a dolog valóban ilyen felhangot kap, akkor ez rosszabb, mintha semmit sem csiná­lunk. Azonban nem tudtunk nem szólni például arról, hogy néhány nappal az egyik megemlékezésünk előtt a Világ­nemzeti Népuralmista Párt utcai de­monstrációt rendezett, antiszemita jel­szavakkal vegyítve. Sokan azt mondták, hogy ezt akkor sem kellett volna megemlíteni. De hát a zsidótörvények vajon hol születtek? Az ötven évvel ez­előtti események mikor dőltek el? Az is, akkor is politika volt. A rendezvények­ről kiadott emlékkönyv egyébként hűen tükrözi az adott időszak politikai han­gulatát. Szinte minden előadásból lát­szik, hogy az előadók nagyon ér­zékenyen reagáltak az éppen zajló poli­tikai eseményekre. Ezt nem lehetett nem közvetíteni, mert ekkor váltunk volna igazán formálissá.

Szombat: Hogyan fogadta a rendez­vényeket a helyi zsidóság?

R. T.: Nagyon sok visszajelzést kap­tunk, amire nem is számítottunk, hiszen igazából mi nem a zsidóság, hanem a magyar társadalom számára indítottuk el ezeket a rendezvényeket. Első és leg­nagyobb megdöbbenésünket az okozta, amikor elkezdtek jönni a köszönő lev­elek és néha már szinte megszégyenítő szuperlatívuszokban dicsérték a ren­dezvényt. Alig volt olyan megem­lékezés, ahol a helyi maradék zsidóság idős képviselői ne jöttek volna oda köszönetét mondani. Ez számunkra nagy élmény volt, hiszen ha a zsidók még négy-öt generáción át nem lettek volna hajlandók szóba egy magyar em­berrel én azt is meg tudtam volna érteni és nem hibáztatnám őket.

Másfelől ugyanakkor fölmerült az a kétely, hogy vajon nem azért csináljuk-e mi ezeket a rendezvényeket, hogy a zsidókat vagy a zsidóságot áttérítsük. Egyrészt az előadásainkból is kiderül, hogy nem. Teológiailag pedig a mi véleményünk az, hogy Isten Izraelt szu­verén módon fogja helyreállítani és a messiási királyságba bevinni és nem a kereszténységbe történő tömeges megtérés révén, ahogy azt a keresz­ténységben évszázadokig gondolták. Pál apostol is azt mondja, hogy a pogányoknak nem az a feladatuk, hogy a zsidóságot megtérítsék. Legföljebb egy nagyon jó értelemben vett verseny alakulhat ki köztük a tízparancsolat megtartásában. Ebben pedig a keresz­ténység eleddig semmiképp sem tekint­hető nyertesnek.

K. Cs.: Sok olyan visszajelzés is érkezett, hogy azokban a városokban, ahol nincs hitközség, csak szórvány­zsidóság, a mi rendezvényeink bátorítóan hatottak: mikor látták, hogy erről a témáról lehet őszintén, az igazságnak megfelelően beszélni, ezek az emberek elkezdték vállalni saját zsidóságukat.