Szombat előfizetés 2017

Nyomok

Írta: Bruck Edit - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Részlet

Mióta Alex betegeskedett – betegségét egyszerűen öregség­nek lehet nevezni, holott nem volt több hetvenhat évesnél, s éveit jól viselte -, a valóságot átmenetinek, művinek vélte; a múlt sokkal tisztábban jelent meg előtte, mint most Jerrynek, az unokájának arca, aki benézett hozzá, ahogy a mamájának megígérte.

Minden oké? – érdeklődött a fiú türelmetlenül. – Oké?! – kiabált, mert abban a hiszemben élt, hogy az öregek mind sü­ketek. – Mennem kell… – panaszosan követelt legalább valami életjelet a nagyapjától, aki rá sem nézett, mereven bámulta az emeleti szoba mennyezetét. Olga, a lánya, nemrégiben felköl­töztette az emeletre, hogy a közelében tudja.

Jerry már éppen indult volna, amikor nagyapja feléje for­dult, és Davidnek szólította.

Jerry vagyok! Jerry! – lassította le lépteit a gyerek idege­sen, nem szerette, ha másnak szólítják, s épp a születésnap­ján. – Miért hívsz Davidnek? – lázadozott. – Ki az a Dávid? – nyugtalan lett, sejtette, hogy valaki rejlik e név mögött, máskor is hallotta már a nagyapjától, egyszer, amikor együtt aludtak, egyszer meg amikor Jerrynek gócos tüdőgyulladása volt, s nagyapja, aki sohasem akart imádkozni, álló nap könyörgött, annyira félt, hogy a fiúcska meghal. Jerry közelebb ment az ágyhoz, anyás mozdulattal az öregember fölé hajolt, mint aki egy bölcsőben nyugvó, titkokat rejtegető kisbaba fölé hajlik, és kedves, rábeszélő hangon kérdezte meg újra meg újra, hogy ki is az a Dávid: meg volt győződve, hogy Dávid létezik.

Dávid az valaki volt, ugye? – folytatta kedveskedő hangon, s részben kíváncsiságból, részben szorongásból faggatózott, mert mindig elfogta a szorongás, ha Davidnek szólította a nagyapja.

Alex elgondolkodva pillantott rá, s egy mozdulattal türelmét kérte, mindjárt, mindjárt, csak gondolkodni akar, hogyan mondja meg neki, s főleg mit mondjon. Nem találta, nem is­merte a megfelelő szavakat. Talán nem is léteznek, semmilyen nyelven sem léteznek, gondolta, s akkor nem az ő hibája, nem azért nem találja, mert a negyven év alatt, mióta ebben az országban él, nem tanulta meg rendesen a nyelvet.

Na? – sürgette Jerry, akit bosszantott az unalmas várako­zás, s közben lentről a vendégek nagy hangon hiányolták az ünnepeltet.

Dávid… – az öregember nehezen gyürkőzött neki, azonnal meg is torpant, pedig erőlködött, hogy folytatni tudja, hibátlan mondatot állítson elő, a hangsúlya is jó legyen, különben Jerry kineveti.

Dávid… – kezdte elölről, s homlokát ráncolta az erőlködés­től, de Jerry már nem volt ott.

Jerry… – kereste Alex, s csodálkozva, egyre elveszettebben pillantgatott körbe, mintha először látná, amit lát: az aranyszínű asztalt, az ugyanolyan szekrényajtót, az egér alakú és szintén aranyszínű telefont, úgy rémlett, még sohasem járt ebben a szo­bában, melyet a sosem érkező vendégeknek tartottak fenn.

Hirtelen fölült az ágyban, mintha menekülni készülne, mint­ha tudná, hová akar menni. Meglepően ügyesen állt föl, majd elgondolkodott, mit is akar, miért is kelt föl.

Az aranykeretű tükörben megpillantotta képmását, meg­ijedt, aztán mint aki meg akar bizonyosodni, hogy valóban ő az, hosszan nézte arcát, melyen csak a bajusz, az átható tekintet, a fehéren lobogó gyér haj látszott élőnek, a többi: holtsá­padt, fáradt, bár ránctalan bőr, áttetsző csontokkal.

Nem érdekelhette a saját képe, mert határozott léptekkel a lépcsőhöz indult, a lenti lakásba igyekezett, ahol feleségével, Tamarával lakott, aki egy éve halt meg.

Megjelenését harsány nevetéssel fogadta az ünneplő gyerek­sereg, mintha egy bohóc bukkant volna fel hosszú pizsamanadrágban és szomorú tekintetéhez nem illő, túl élénk, virá­gos, bő pizsamakabátban.

Mit keresel itt? – lépett eléje Jerry, s útját állta a legalsó lép­csőn.

Alex határozottan félrelökte unokáját, ügyet se vetett rá meg a pajtásaira, ahogyan a teljes erővel üvöltő rockzenét s a ma­gára hagyott televízióműsort sem érzékelte.

Válaszolj! – parancsolta Jerry nagy hangon, részben hetvenkedésből, részben sértődöttségből, hogy az előbb nem árulta el az öregember Dávid kilétét, részben a barátait akarta mulattatni, nagyot nevettek volna, ha meghallják a magyar nagypapa fura amerikai beszédét.

Alex kihúzta magát, akár egy nyugállományú katonatiszt, és fürge léptekkel sietett az egyik szobába, nyomában a kísérettel.

A hálószoba volt, melyben a feleségével élt, az első és egyet­len nővel, akit Amerikában megismert, a tisztítás Minsky lányá­val; az orosz emigráns Minsky vette föl ajánlásra vasalónak, amikor az ígéret földjére lépett. Egyetlen, butácska és elké­nyeztetett lánya, Tamara, gyermekbénulás következtében egy kissé sántított, de Alexnak mindenki azt mondta, hogy az ő múltjával igazi főnyeremény ez a lány, vegye csak feleségül.

Nem könnyű feladat egy lánynak ilyen múltat feledtetni, de Alex a lehető legkevesebbet mesélt róla, szörnyű emlékeivel nem akarta zavarni Tamarát.

Amikor Minsky papa rájött, hogy Alex nem közömbös a lány­kájának, maga boronálta össze a csinos, dolgos, komoly ma­gyarnál, aki ráadásul jóravaló zsidó is.

Jiddisül, amit jövendő veje alig értett, ígértette meg, valami­féle egyezségképpen, hogy a lánya előtt nem emlegeti a múl­tat, majd ő egyszer s mindenkorra elmond mindent. Cserébe egy napon a vegytisztító műhelyt hagyja a lányára, és ő viseli az esküvő és a lakás előteremtésének költségeit is. Alexnak két, sőt három dolgot kellett megígérnie; emlékeit megtartja magának, boldoggá teszi Tamarát és nem beszél magyarul. A lehetőségeken belül Alex meg is tartotta a szavát. Mártírként tűrte eléggé szívtelen feleségét és úrnőjét, gondolván, hogy mással sem volna boldogabb, s nem kívánhat többet, mint amennyit kap, amúgy sem tudta elképzelni, mi lehet az a bol­dogság. Miközben a gyerekek körülötte keringtek a félhomá­lyos szobában, Alex lázasan keresett valamit, amit oly régen s oly alaposan elrejtett, hogy már nem is emlékszik, hol lehet.

Szerinted mit keres? – firtatta az egyik fiúcska, de képtele­nek voltak rájönni, különösen, hogy az öregember a leglehe­tetlenebb helyeken kutakodott, még az ágy alá is benézett.

Gyerünk – javasolta Jerry, aki félt, hogy pajtásai unatkozni kezdenek.

Arcukon csakugyan látszott, hogy menekülni szeretnének a dermesztő homályával szorongató környezetben megbúvó lát­hatatlan, mégis érzékelhető árny elől.

Megvan! – közölte Alex magyarul. Faragott kis dobozt tar­tott a kezében Becsukta az ajtót a gyerekek mögött, s némi habozás után már nyúlt is, hogy kinyissa a dobozkát, aztán meggondolta magát, mintha félne, hogy elveszti, ami benne van. Szótlanul, lehajtott fejjel álldogált. Pizsamája zsebébe dugta a dobozt, s kiment.

Mit dugdosol? – állította meg ismét Jerry.

Az öregember a fejét rázta, hogy semmit, semmit, s tenye­rét kidudorodó zsebére szorította.

Mutasd! – kiáltott rá tréfálkozva a fiú, egy másik meg mű­anyag géppisztolyt szögezett az öregember hasának, aki ijed­ten megingott, majdnem elesett.

A gyerekeknek fogalmuk sem volt, milyen kegyetlenek: ki­rántották a dobozt Alex zsebéből; egy ideig küszködtek vele, végül magától kinyílt, és négy fénykép esett a majonéz, a mo­gyoró, a hamburger és a csokoládétorta maradványai közé, le a földre. Az első képen hét-nyolc éves, matrózruhás kislány és kisfiú mosolygott; a második esküvői kép volt, a mosolygó vő­legény bajuszt viselt, mint Alex, a menyasszony vidám, húsos száját szabadon hagyta a fátyol.

Kik ezek? – kérdezte Jerry bűnbánóan. Összeszedte a ké­peket, odaadta kővé dermedt nagyapjának, és suttogva bocsá­natot kért.

Alex bizonytalanul állt a lábán, semmi mást nem kívánt, csak azt, hogy elmehessen, elmenekülhessen ezek elől a kis gyilkosok elől.

Mondd meg, kik ezek a gyerekek itt a képen? – Jerry nem hagyta békén.

Az öreg motyogott valamit magyarul, a gyerekek egymást bökdösték, mulatságosnak találták a nagyapa nyelvét, a ké­pekről már meg is feledkeztek.

Játszol valamit? – kérdezte Jerry, s a pizsamakabátjánál fogva a gépzongora felé húzta.

A magyar nagyapa tud ám zongorázni is! – adta hírül, s nagyapját a zongoraszékhez lökdöste, majd fölemelte a hang­szer tetejét.

A billentyűk láttán Alex a dóra tette mutatóujját, s egy gye­rekdalba kezdett, melyet annyi idős korában tanult otthon, amennyi idős Jerry most.

Ta-ta-ta-ta-ta-ta – egy ujjal verte a billentyűket és énekelte hozzá: – Boci, boci, tar-ka, se fül-le, se far-ka, o-da me-gyünk lak-ni, a-hol te-jet kapni – ta-ta-ta-ta-ta-ta, ta-ta-ta-ta-ta-ta!

A gyerekek tüstént megtanulták az egyszerű dallamot, és vele énekelték a maguk „ta-ta-ta”-ját, de hamar beleuntak, s Jerry megkocogtatta nagyapja vállát, aki tovább énekelt egy­magában, hogy most már hagyja abba; lezárta a zongora fede­lét, segített az öregembernek fölállni, a lépcsőig kísérte, s egy „gyorsan menj fel”-lel fölfelé lökdöste, mert kintről meghallot­ta anyja kocsiját. Jerry eléje szaladt a garázsba. A nagyapa, pi­zsamazsebében a dobozzal, visszament ágyába. Jól betakaró­zott, egészen a nyakáig húzta a paplant. Szemét lehunyta, nem lehetett tudni, pihen-e vagy úgy tesz, mintha aludna.

Jerry az anyjának esett, és sűrű suttogásokkal adta hírül, mi­lyen csodás a születésnapi zsúr.

Még itt vannak?… – Olga a gyerekekre célzott. – És nagy­apa? – aggódott, hogy apja valami ostobaságot csinált, mint a múltkoriban is, amikor eltévedt és a saját szobájába sem talált vissza, nagy volt neki a ház, kezdettől fogva nem ismerte ki magát benne.

Fölkelt, lejött, és valamit kihozott a régi szobájából.

Micsodát? – kíváncsiskodott az anyja, de Jerry csak a ma­gyar dalocskáról beszélt, amit megtanultak.

Ta-ta-ta-ta-ta-ta – dúdolta az anyjának. – Ismered te is?

Aha. Mást nem is tudok magyarul – védekezett, valahogy el­lenséges érzelmekkel viseltetett az iránt a lehetetlen nyelv iránt.

nemsokára itt van apu, hányra jönnek a gyerekekért? – kérdezte, és vékony ajkáról lenyalt egy kis rászáradt rúzst.

Lapos állával, széles vállába süppedő rövid nyakával, hosszú, hullámos hajával olyan volt, akár egy kislány, aki vala­mi divatos rockénekesnőt utánoz, nagyot sóhajtott, mint akit súlyos fáradtság nyomaszt.

Benézek nagyapához – mondta fiának, aki csalódottan ke­ringett körülötte, hogy nem érdeklődik a születésnapi vendég­ség iránt.

Te miért nem beszélsz magyarul? – tudakolta Jerry.

Mert amerikai vagyok! – vágott vissza Olga, és bement ap­ja szobájába. Az első pillanatban úgy látta, az öregember al­szik vagy meghalt, keze mozdulatlanul pihent a takarón, és va­lami dobozfélét szorongatott.

Apu – szólította meg halkan Olga, mint aki attól tart, a be­teg fölébred vagy netán egyáltalán nem ébred föl. Egy lépést sem mert tenni a hátán fekvő alak felé: egyenesen, kissé me­reven tartott fejével szinte megfiatalodott, nyugodtabbnak lát­szott, mint máskor, s valahogy távolinak. A látványt oly szép­nek, oly újnak, idegennek találta, hogy már-már kételye tá­madt, az ő apja fekszik-e ott. Kislánykorában is föltette magá­nak ezt a furcsa kérdést, különösen amikor apja magához ölel­te, s ő úgy érezte, nem tölti ki eléggé azokat az erős karokat, eltűnik bennük, apja pedig remegve szorította magához, mint aki attól fél, elveszti. Hébe-hóba annyira erősen szorította, hogy a kislány majd megfulladt, s a legszívesebben elszaladt volna.

Hagyjál! – szabadította ki magát az ölelésből, melyben sze­retet és félelem feszült. Örült volna, ha nagy és kövér, hogy ki­tölthesse azokat a karokat; állandóan evett, s végül felnőttko­rában sem hagyta abba az evést. Mutatós, kissé nyugtalan, telt és mindig éhes nő lett belőle.

Apu – szólította újra, s egy rövidke lépéssel közelebb me­részkedett az ágyhoz. Észrevette a dobozt, s eltűnődött, mi le­het benne. Titkos iratok? Végrendelet?!

Kompromittáló levelek? Pénz? Ékszerek?

Apu – kísérletezett harmadszor is, majd a hangjától felbátorodva megpró­bálta elvenni a dobozt.

He, ne – tiltakozott az öregember, ki­nyitotta a szemét, s úgy nézett a lányára, mintha nem ismerné.

Most jöttem haza. Ben még maradt, Jerry lent van, tudod, ugye, hogy ma van a születésnapja? – hadarta egy lélegzet­re, ijedt kislányhangon, s mégis szemre­hányóan. – Jerry mesélte, hogy fölkeltél és valamit kihoztál a szobádból. Mi az?

Mi van ebben a dobozban?

A gyerekeim, a feleségem meg az es­küvőm napja, a szüleim, a testvéreim – magyarázta anyanyelvén.

Olga úgy hőkölt hátra, mintha meg­ütötték volna, egy szót sem értett.

Mi a csudát mondasz, apu, hogy beszélsz? Mi történt ve­led? – olyan hangosan kiabált, hogy a fia is fölszaladt a pajtá­saival.

Magyarul beszél! – kiáltotta megzavarodva, s vádlón apjá­ra mutatott. – Hem értem, nem értem, mit mond!

Vegyük magnóra! – jutott eszébe Jerrynek. Elvette egyik pajtásától a magnetofont, nagyapja bajusza alá tartotta. – No, beszélj! – ismételgette.

Az öregember utálkozva nézett a magnetofonra, erőtlen mozdulattal próbálta eltolni, valamit mormogott, nem lehetett érteni, majd a halottairól kezdett beszélni, akikről negyven évig hallgatott.

Székely Éva fordítása

Címkék:1997-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Fétis, filozófiai alapvetéssel

László Károly műgyűjteménye László Károly Bázelben élő világhírű me­cénás és műgyűjtő nemrég Magyarorszá­gon is bemutatta óriási gyűjteményét, annak egy jelentőségében...

Számadás

(Kertész Ákos: Zakariás. Máyer Nyomda és Könyvkiadó, 1996, 363 oldal, 588 Ft) Másodszor jelenik meg ez az érdekes, fontos és...

Close