Szombat előfizetés 2017

Visszatérők

Írta: Novák Attila - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Novák Attila

Magyarországon a rendszerváltást kö­vető években több, nem vallásos csa­ládban felnőtt zsidó (vagy részben zsidó származású) fiatal fordult a hagyomá­nyos zsidó életforma felé. A „felnőtt fej­jel” a judaizmust választó fiatalok jelen­léte – habár létszámuk csekély – ma már érzékelhető az ortodox közösségben, s néhány neológ zsinagógában. A héberül csak baal tesuvá-nak nevezett, „visszaté­rő” fiatalok sokszor csak a családjukkal, közvetlen környezetükkel való konfliktu­sok árán tudják megélni, kiharcolni zsi­dóságukat. Az utak sokfelé vezettek: van olyan, aki lazított szigorú vallásossá­gán, s „neológ” lett, többen otthagyták a judaizmust, míg egyesek az óhazát hagy­ták a hátuk mögött, és – folytatni akar­ván szigorú vallásosságukat – külföldi jesivákban tanulnak. Bár manapság könnyebb vallásosnak lenni, mint a rendszerváltás előtt, az emberek lelki felszabadulása nem következett be: nem csak a politika és a makrotársadalom, de a szűkebb környezet is meg­nehezíti helyzetüket, ezért többen nem vállalták a nyilvánosságot.

A családi háttér töredezettsége

A családi háttér többeknél csak rész­ben zsidó, ám éppen a zsidóság eltitko­lása, annak tudomásul nem vétele kész­tette a fiatalokat arra, hogy megismer­kedjenek a „tiltott gyümölccsel”, azaz a zsidósággal. A 29 éves Vasadi Péter a Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskola hé­bertanára. Péter és felesége, Heinrich Erzsébet – aki egyébként pszichiáter – lakásának ajtaján ott függ a mezuza. „Először arra gondoltunk, hogy belülre kellene tenni, de aztán mégis a rendes helyére szegeztük fel” – mondja elgon­dolkodva Péter. A vegyes házasságból származó fiatalember édesanyja és ne­velőapja is zsidó. A szülők kezdetben nem törődtek a fiú egyre intenzívebbé váló, zsidóság iránti érdeklődésével. „Nálam a hagyományőrzővé válás hosszú folyamat volt, ezért sikerült elke­rülnöm, hogy átessek a ló másik oldalá­ra” – fogalmaz élesen Péter. A családi háttér természetesen fontos volt a szá­mára: „Tudtam, hogy zsidó származású vagyok, és azt is, hogy a dédszüleim Auschwitzban haltak meg. Valami zsidó jelleg érzékelhető volt otthon. Amikor a magyar könyvpiacon megjelentek a zsi­dó viccek, a felét már ismertem. De ka­rácsonyt tartottunk.”

A harmincéves szellemi foglalkozású Cs. K. szintén a „semmiből” jött. „Csalá­di hátteremet teljesen asszimilált zsidók jelentik, és mindkét oldalon tabutéma volt a zsidóság. Az 1980-as évek végén találkoztam először a „Halljad Izrael” cí­mű könyvvel, aztán az 1990-es évek ele­jén egy vallásos szervezet révén kerül­tem Izraelbe. Vallásos típusú zsidóság­gal találkoztam, és ez volt a meghatáro­zó a számomra.”

G. T. harmincas éveiben járó reklám- szakemberrel kávékortyolgatás közben beszélgetünk. Fején kipa van, konyháját nemrégen kóserolta ki, bár – ahogy mondja – ez „csak húsosra sikeredett.” A lakást beborítják a könyvek, a CD-k és a magnókazetták. G. T. gyakorlatias em­ber, bútorait is maga tervezi, a zsidó ki­adványok mostanra integráns részét al­kotják a tágas lakásnak. A családi háttér itt is zsidó, de ezt a zsidóságot a Holoca­ust emléke határozta meg: „Tíz-tizenegy éves voltam, amikor megtudtam, hogy zsidók vagyunk, nem verték nagydobra a zsidóságot. Karácsonyoztunk,Menny­ből az angyal’-lal, csengettyűvel, disznó­hússal, töltött káposztával.” Sok asszi­milált magyar zsidóhoz hasonlatosan G. T. családjánál a zsidóságnak elsősorban „antropológiai”, és nem vallási-tradicio­nális vagy kulturális dimenziója volt: „Addig az volt a zsidó, aki zsidónak né­zett ki, az volt az unsereiner. Tévénézés közben a szüleim – némi iróniával – azt mondták: na, ennek is kiköpött evangé­likus arca van.” A judaizmussal akkor kezdett el mélyebben megismerkedni, amikor édesanyja 1993 őszén meghalt. „A Páva utcába kezdtem járni.” Aztán jött az ortodoxia. „Amikor anyámat elvesztettem, struktúrára volt szükségem, és a vallás így a lételememmé vált.”

Köves Slómó, a budapesti lubavicsi mozgalom egyik fiatal vezetője, aki je­lenleg a Wesselényi utcai Chabad-„főhadiszálláson” és a Vasvári Pál utcai zsina­gógában tölti ideje nagy részét. A rabbi­nak készülő, és küllemében is hagyo­mányőrző fiatalember így vall családjá­ról: „Mindkét szülőm zsidó, és kommu­nista családból származnak, nem tud­ták, hogy kicsodák-micsodák, egészen addig, amíg bele nem néztek a születési anyakönyvi bizonyítványukba.” Slómó családja már a vészkorszak után szüle­tett, így inkább a zsidó ismeretek hiánya, mintsem az G. T. családjára oly jellemző stigmatizáltság határozta meg őket.

Negyvenes, neológ értelmiségi isme­rősöm meséli: „Asszimiláns családból származom, de gyerekkorom óta tud­tam, hogy zsidó vagyok. Az érettségi tá­jékán vált egyértelművé, hogy e kötődés többet jelent számomra, mint a szárma­zás vállalását. Évek alatt, fokról-fokra ju­tottam el a kulturális identitás vállalásán át a vallásos praxisig s abban is lépésről-lépésre haladtam. Tanultam, majd életvitelembe is igyekeztem integrálni a tradíciót.”

L. P. ügyvédnőt sokszor lehet látni ka­lapban az utcán, amint éppen kis gyer­mekeit kíséri. Vasadi Péterhez hasonló­an édesapja nem zsidó, bár meghatáro­zónak tartja a családi miliőt: „Anyu azt mondta, hogy nem voltunk vallásosak. A konyhában viszont részben el voltak választva a húsos és a tejes ételek. Jiddis mondásokat is hallottam tőle. A nagy­mamám testvéréhez pedig rendszere­sen kijártunk az újpesti Szeretetotthon­ba, ő korábban a Páva utcában volt konyhavezető. Pészachra mindig elláto­gattunk hozzá, mert mindig volt macesz­torta, és azt nagyon szerettük. Anyu né­ha gyújtott gyertyát, és megőrizte a nagy­mama imakönyvét, gyertyatartókat. Tíz­tizenöt éves voltam, amikor elkezdett templomba járni. “

A. D. 32 éves informatikus, egyik szál cigarettáról a másikra gyújtva mesél éle­te döntő eseményéről, arról, hogyan lett vallásos. „A nagyszüleimet még vallásos­nak nevelték, anyám apja a Hümes-Rasit (Mózes Öt Könyve Rasi magyarázataival – a szerk.) héberül és jiddisül mondta, úgy, ahogyan annak idején a héderben tanulta. Valamiféle békebeli zsidóság képét hozták magukkal: nagyapám azt mesélte, hogy amikor gyerekkorában, egy vidéki kisvárosban az utcán jártak a zsidó gyerekek, kezet csókoltak az espe­resnek, és a keresztény gyerekek is ke­zet csókoltak a rabbinak. Ez így ment akkor.” Aztán a háború után mindenki kommunista lett. „A nagyanyám vé­resszájú kommunista volt, de amikor vil­lám lőtt, elmondta a bróchét.”

Az informatikus tudta, hogy zsidó, és a középiskolában először a holocaust­irodalomra „vetette rá” magát, majd más is érdekelni kezdte, és egyre több judaisztikai könyvet olvasott. „Aztán el­jutottam odáig, hogy szervezeti keretek között kéne tanulnom. Jártam a Rabbi­képző Intézet egyik kurzusára. Magam­tól körülmetélkedtem. Elértem egy olyan szintre, hogy innen már nem lehet tovább jutni a tudásban, csak akkor, ha az ember vallásosan él.”

Interjúalanyaimmal beszélgetve egy furcsa, megdöbbentő és – számomra – visszatetszést keltő lélektani jelenségre lettem figyelmes. A vegyes házasságok­ból származó, és később vallásossá vált fiatalok nagy része öntudatlanul is válo­gat családtagjai között, és – zsidó emlé­kek után kutatva, a saját választás kultu­rális-történeti genezisét megkonstruálva – felnagyítja, túldimenzionálja a zsidó fél (olykor csak egyetlen nagyszülő) jelentő­ségét, míg a nem zsidó fél története, ha­tása, alakja háttérbe szorul, gyakran el is tűnik, vagy judaizálódik. Ez a jelenség fokozottan érvényesül akkor, ha az édesanya nem zsidó, ilyenkor ugyanis a gyermek a zsidó vallásjog szerint nem számít zsidónak, és az ilyen háttérből származó fiatalok általában – kerülve az éppen a zsidóságból érkező kirekesztési hajlandóságot – anyjukat is zsidónak mondják. „Az a benyomásom, hogy val­lásos zsidó közösségekben a fiatalok túlnyomó része betért” – mondja Cs. K. Va­lamiféle hamisan értelmezett lojalitás­igény a családtörténet valós elemeinek elkendőzésére, tehát súlyos élethazug­ságra készteti a fiatalokat, mintha me­gint „baj lenne” a származással. Az orto­dox betérés nem megoldott Magyaror­szágon. A „jihusz”-ra, a „jó származás­ra” kényes ultra-ortodox világba nem könnyű beolvadnia egy betértnek, de sokszor még a halachikusan zsidó, újon­nan vallásossá lett fiatalokat is nagy bizalmatlansággal fogadják, és hosszú időnek kell eltelnie, amíg a befogadásra sor kerül.

Riportalanyainknál még egy érdekes­séget figyeltem meg: a család nem zsidó tagjai – éppen kívülállásuk és érzelmi érintetlenségük miatt – olykor toleránsabbak a zsidóságot választó fiatallal kapcsolatban, mint a família zsidó tag­jai. „Amikor kimentem nyáron a lubavicsi táborba, éppen apai nagynéném tá­mogatta az utat, mondván, hogyha ne­kem ez fontos, akkor menjek” – meséli L. P. A szélesebb társadalmi környezet sem föltétlenül elutasító. Bár a magyar közállapotokra jellemző intolerancia (mely rosszabb, mint Nyugat-Európában, de jobb, mint számos szomszédos országban) miatt a kipában és ciceszben való közlekedés nem mindig veszélyte­len, a környezet pozitív hozzáállására is találunk példát. G. T. így fogalmaz: „Zsi­dó barátaimmal volt a legtöbb konfliktu­som, és ezt jellemzőnek tartom. De a házban, ahol lakom, kiderült, hogy min­denkinek vannak zsidó emlékei, éppen ezért különlegesnek tartják, és tisztel­nek a zsidóságért.” A. D., aki saját vallá­sosságát egyéni tettként fogja fel, így vall: „Amikor vallásos lettem, a nem zsi­dók részéről több támogatásban volt ré­szem. A zsidók azt kérdezték tőlem, hogy minek ez az egész?”

Új-régi világ felé

A fiatalok különféle módokon „merül­tek el” a zsidóságban. A rendszerváltás által lehetővé tett szervezkedési szabad­ság, a határok megnyitása ehhez nagy segítséget nyújtott. Erre azért is szükség volt, mert az utóbbi évtizedek zsidó val­lási és szellemi áramlatai az 1980-as évek végéig szinte ismeretlenek voltak Magyarországon. Ugyanakkor az újon­nan szerveződő cionista és egyéb zsidó ifjúsági szervezetekben majdnem mind­egyik visszatérő megfordult.

Vasadi Péter érettségi után tanult meg héberül olvasni, majd 1991-ben kiuta­zott Izraelbe. Ez – nemzedéke nagy ré­széhez hasonlóan – sokat jelentett, bár inkább „az etnikai identitás irányába” hatott. „Aztán elkezdtem járni péntek esténként a Dohány utcai zsinagógába, majd átszoktam a Rabbiképzőbe, ké­sőbb pedig a Páva utcába „költöztem” át: itt töltöttem életem első széderestéjét. Goitein bácsitól pedig – a Wesselé­nyi utcai iskola Talmud-Tóráján – megta­nultam davenolni, de még nem voltam vallásos, péntek esténként buliztam, tár­saságba jártam. Végigjártam a zsidó in­tézményeket, ifjúsági klubokat, és vol­tam a szarvasi táborban.” 1993-ban már úgy töltött hosszabb időt Izraelben, hogy zsinagógába akart járni. „Azután rend­szeresen jártam templomba, majd úgy döntöttem, hogy fölvetetem magam Áb­rahám szövetségébe. Ennek köszönhe­tően volt otthon egy kis perpatvar. Azt mondták, hülye vagyok, anyám pedig azt is hozzátette, hogy „nem is vagy zsi­dó”, de később hozzászoktak vallásos­ságomhoz. A zsidó kórházban Löwy doktor úr pedig elvégezte a circumcisiot. Anyámék azt mondták, azt teszek szabadidőmben, amit akarok, de otthon nem lehet sabbat és kasrut. Ezt úgy ol­dottam fel, hogy vigyáztam arra, hogy mit eszem.” Péter elkezdte tartani a nagyünnepeket, és ilyenkor a főiskoláról is hiányzott.

Slómót szintén az ifjúsági klubok ve­zették el a zsidóság mélyebb megélése felé: „A Radnóti Miklós Általános Iskolá­ ba küldtek. Bár ez nem kifejezetten zsi­dó iskola, de a gyerekek között sok a zsidó. Amikor a rendszerváltás elérke­zett, több ifjúsági szervezet is alakult. El­kezdtem járni a Habonimba (baloldali ci­onista ifjúsági szervezet – a szerkj, és Talmud-Tórára. Egyszer egy barátommal elmentem a Dohány utcai zsinagógába, ott ültünk, és nem értettünk az egészből semmit. A Habonimnak örült az apu­kám, mármint annak, hogy pótlom, amit ő kihagyott. Akkor még csak tizenegy éves voltam. Egy évvel utána, a Bne Akiva (vallásos cionista ifjúsági szervezet – a szerk.) által szervezett bár-micvó tá­borban voltam Izraelben: ott hallottam először Oberlander rabbiról, aki akkor három éve tartózkodott Budapesten. Az izraeli idegenvezetőm vallásos volt, és szombatot is tartottunk. Amikor hazajöt­tem, már az első nap beállítottam Ober­lander rabbihoz. Akkor kezdtem el ko­moly vallásos életet élni.”

A. D. nem zsidók között szocializáló­dott: „Soha életemben nem voltam zsi­dó szervezetnek tagja, nem ismertem zsidó fiatalokat, nem jártam zsidó kö­zépiskolába. A szüleim barátai között in­kább a zsidók domináltak, de nekem mindenféle barátom és ismerősöm volt. nem is feltétlenül a zsidó osztálytársaim­mal tartottam a kapcsolatot. így magam­nak találtam meg a vallást, a közösségi része kevéssé érdekelt.”

L. P.-t, első magyarországi zsinagógái élményei után, 1989-ben Amerikában érték a komolyabb zsidó hatások: „Ott találkoztam olyan vallásos élettel, amelynek én is a részévé lehettem. Ezt egy lubavicsi közösségben tapasztaltam meg. Mégis, úgy éreztem, hogy a zsidó­ságot máshogy is meg lehet élni, mint ez a mozgalom, nagy segítséget jelentett, hogy 1990-ben visszatértem Amerikába (New Yorkba, illetve Philadelphiába), ahol a zsidóságnak minden ágát meg le­het találni, és igyekeztem is megismerni mindannyit, nekem a modern ortodoxia tetszett a legjobban.”

Magyarországon nincs belső indíttatá­sú (ortodox) zsidó reneszánsz, az összes ilyen jellegű kezdeményezés amerikai és izraeli eredetű. A Chabad New York­ból (Crown Heights) érkezett Magyaror­szágra, a budapesti születésű és a nyolc­vanas évek közepe táján az országot el­hagyó Zeév Paskesz, a Budapest Kolel fiatal és energikus vezetője pedig Jeru­zsálemből érkezett, ahol a belzi hászid közösséghez tartozik. Sokan megfordul­tak tanházában a baal tesuvák közül.

Az, hogy a fiatalokat ennyire megérintet­te az ortodoxia, nem véletlen. A zsidó­ság tartalmasabb, az értelemre és a lé­lekre is ható, intenzívebb átélését, gya­korlását, ugyanakkor a környezet és az egyén felé is radikálisabb elvárásokat megfogalmazó, az élet minden kérdésé­re választ adó rendszerként az ortodoxia hitelesebb volt, mint a neológia. Ráadá­sul az ortodox csoportok azért is vonz­zák a fiatalokat, mert globálisak, és így a hazai zsidó infrastruktúrához, az itteni személyi-intézményi hálókhoz csak rész­ben kötődnek. Nemzetközi jellegüknél fogva izraeli és amerikai tanulóéveket tesznek lehetővé, kitárják a kapukat a világ és egy dinamikusabb, életteli zsi­dóság felé.

Konfliktus a környezettel, avagy „ki van a ketrecen kívül”?

A legtöbb visszatérő nagy feszültség­ben él közvetlen környezetével. A ma­gyar zsidóság igen asszimilált, ráadásul a zsidó hagyomány komoly gyakorlásá­nak nem pusztán az a következménye, hogy máshogy kezd az illető gondolkod­ni a világról, de életmódja miatt is egyre jobban elkülönül közvetlen és tágabb környezetétől. A zsidóság – főleg az orto­doxia – ugyanis a halacha, a vallásjogi szabályok köré építi ki bástyáit, így (ha­sonlóan az iszlámhoz, és eltérően a ke­reszténységtől) az élet minden mozzana­tát beszabályozza. A szigorúan kóser háztartás, a konzekvensen hagyományőrző szombattartás és sok más előírás automatikusan kiszorítja a fiatalokat ad­digi életükből. A probléma abban áll, hogy Magyarországon a visszatérők nem épülhetnek be egy szerves, tágas, ugyanakkor ortodox zsidó társadalom­ba, mivel ilyen nem létezik. Ehelyett olyan közeghez kell alkalmazkodniuk, mely csak pártucat – egymást már évti­zedek óta jól ismerő – emberből áll. Egyik interjúalanyom – meglehet, némi malíciával – „begettósodásnak” nevezte ezt a folyamatot. Az egyik legnehezebb probléma például a kasrut szigorú meg­tartása, ilyenkor a szülők tiszteletére fel­szólító tórai parancs kerülhet szembe szintén tórái előírásokkal és rabbinikus döntvényekkel.

Mivel a Sulchan Aruch és más, a vallá­sos zsidók életrendjét szabályozó rabbi­nikus rendelkezések előírásai messze túlmennek a kóser vágáson és az edé­nyek kóserságán, a hagyományőrző zsi­dók csak közösségben tudnak élni. Te­kintve, hogy Magyarországon magyar or­todox zsidó közösség gyakorlatilag nincs, a szigorú hagyományőrzés családi háttér, vagy legalábbis a család pozitív hozzáállása nélkül nagyon nehéz, és az elkülönülés a fiatal mentális állapotára sincs jó hatással. A család által nem tá­mogatott ifjú szegregálódhat, elmagányosodhat. Ráadásul a visszatérők egy részére jellemző a „neofita túlbuzgás”, és sokszor radikálisabbak, türelmetle­nebbek környezetükkel, mint a család­jukban már eleve vallásosnak nevelt emberek. A mentális problémák elől a koncepciózusabbak és belátóbbak Izra­elbe, az Egyesült Államokba, vagy más olyan országba költöznek át, ahol van közege, terepe a vallásosságnak.

L. P. nem teljesen osztja ezt a véle­ményt, hiszen szerinte a vallásosságra való áttérés Amerikában is marginalizá­lódást jelent, ha valaki nem egy nagyvá­rosban lakik, mert „nincs akkora zsidó újjáéledés, mint amit a média tükröz.” Szerinte Magyarországon a zsidó és egy­ben intellektuális társaság hiánya miatt is nehéz zsidónak lenni.

Sajátos esetet jelenít meg Cs. K., aki­nek – bár családja túlnyomó része zsidó, de sokakhoz hasonlóan -, mégis be kel­lett térnie, mert halachikusan nem mi­nősült zsidónak. „Betörésem megváltoz­tatta az életmódomat. Akinek foltja van az identitásában, kompenzálni igyekszik azt. Velem is ez történt, az elvárásokat folyamatosan magamévá tettem. Egyéb­ként az az érzésem, hogy a halachikus szabályok a betérés folyamatának csak egy szeletét adják, mert létezik egy írat­lan, társadalmi oldala is, sőt talán még le nem írt előírások is vannak.” A fiatal­ember még egy, az ultraortodox világra jellemző jelenséget vett észre: „Az, hogy megfigyelik a betértek és nyomást gya­korolnak rá, arra vezethető vissza, hogy ’a klub’ számon kérheti, hogy a friss tag ragaszkodjék a szabályaihoz. Ez pedig így szól: ’Nem kötelező a klub tagjának lenni, de ha már beléptél, viselkedj en­nek megfelelően.’ Egyébként megértem az amúgy néha nagyon piszkos eszközö­ket is felvonultató, besúgó rendszerre épülő ellenőrzési folyamatot. Van, aki­nek az esetében hat a terror, és odara­gad, másokat viszont elriaszt.”

„Akkor miért az ortodoxoknál tértél be?” – vetem közbe. „Azért, mert elfo­gadtam, hogy az ortodoxia az igazi zsi­dóság. Száztíz százalékos bizonyítási kényszerem volt, úgy akartam eltüntetni a származási „foltot”, hogy abba senki se köthessen bele. A neológ vagy a re­form betérést meg lehet kérdőjelezni. Ezt követően, a felkészülés után azono­sultam az ortodoxiával, és őszintén vit­tem végig a procedúrát. Az ortodoxia a zsidó szellemi érdeklődésemnek izgal­masabb kihívást jelentett, mint a többi irányzat, és zsidóságom megélését is sokkal jobban tudta biztosítani, markán­sabb azonosulási mintát jelentett.”

A D. – aki már nem ortodox – soha nem tudott megbékélni bizonyos paran­csolatokkal. Bármeddig is jutottam a val­lásosságban, mindig voltak dolgok, ami­ket nem tartottam be. Megmondom őszintén, a nemiségről van szó. Bár glatt kóser és szigorú szombattartó voltam, de színházba és szórakozóhelyekre is jár­tam, és nem voltam hajlandó szociálisan beszűkülni: nem zsidó ismerőseimmel és barátaimmal ugyanúgy tartottam a kap­csolatot, mint annak előtte. Tanultam, és komoly lelkiismereti ügy volt, hogy min­dennap elmenjek a templomba. Szorong­tam és féltem a Mindenhatótól.”

Cs. K.-nak elsősorban intellektuális iz­galmat jelent a szigorú vallásosság: „Szerintem a „fundamentalizmus felvi­lágosult magyarázata a legnagyobb kihí­vás, bebizonyítani azt, hogy miért alkal­mas a modern gondolkodás számára. Törekszem a kasrut és a szombat megtartására.”

Sok fiatal forradalmi hevülettel vetette bele magát az elkülönülés újdonságába. Slómó meséli: „Már régen nem ettem disznóhúst, majd elkezdtem a-Kazinczy utcába járni húsért. Később ez odáig ment, hogy már a tejet is csak az orto­dox hitközségben voltam hajlandó meg­venni. Ekkor a szüleim megijedtek, fő­leg azért, mert nem tudták, hogy mi fog ebből kisülni. Később sikerült megolda­ni a problémát, édesanyámmal külön konyharészt alakítottunk ki nekem, ahol iskola után magamnak főztem.” Slómó családja már csak azért is rendkívül gya­nakvó, mert a fiú egyik nővére krisnás lett, és elköltözött otthonról. A krisnások gyakorlatilag teljesen elszigetelik az egyént a családtól: „Nővérem abbahagy­ta az iskolát, elköltözött otthonról.”

G. T. új edényeket vett és megmentet­te a mikvében. „Fokozatosan tértem át erre” – fogalmaz – „először a disznóhús­ról szoktam le.” A zsidó életvitelnek a reklámszakember családja és zsidó ba­rátai nem nagyon örültek: „Egy volt bará­tom, aki értetlenül állt „bezsidulásom” előtt, indulatosan így fakadt ki: ’Miattad visznek el minket negyvenévenként, mi­nek kell ez neked?!”

A nem mindennapos helyzet olykor furcsa kompromisszumokhoz vezet. L. K. a karácsonyt alakította át zsidó ün­neppé: „A három évvel ezelőtti kará­csonykor már nem ettem disznóhúst. Aztán a következő évben az edényekkel még mindig nem foglalkoztam, de a csir­ke már kóser volt. Aztán ez is, meg az is kellett volna, és ebből konfliktus kelet­kezett. Idén karácsonykor viszont kóser karácsonyunk volt. Én készítettem az ételeket: glatt kóser bejglit és töltött ká­posztát. A szentestei húspástétom is ott volt: én vittem az ételt, magamnak pedig műanyag evőeszközöket. A csalá­dom tréfli tányérból ette ugyanezt. “L. éknél is konfliktus forrása volt a kasrut, de a fiatal jogásznő szigorúan hagyomá­nyőrző életvitele Magyarországon némi­leg enyhült: „Aki Magyarországon glatt kóser akar lenni, annak az élete nagyon korlátozott lesz. Nagyon sokszor kerülök olyan helyzetekbe, hogy ha nem tennék minimális engedményeket, megsérte­nék embereket. Ez persze nem azt je­lenti, hogy ennék olyan ételt, ami nem kóser. Magyarországon a minimális en­gedmények persze komolyabbak, mint Amerikában, ahol a zsidó lét feltételei sokkal nagyobb körben biztosítottak.” Az ügyvédnőnél a vallásossá válás kez­detén a család örült a kasrutnak és a szombatnak, de „a rendszeresség már idegesítő volt a számukra.” Ugyanakkor tisztelik a család vallásos tagját, ha pél­dául a testvérénél van péntek este, ak­kor ott is gyújtanak gyertyát.

A. D. vallásosságának a nagyszülők és a testvére nagyon örült. „Ugyanakkor a szüleimmel voltak problémák. Ugyanis az édesanyám „elveszítette” a fiát, akinek főzhetett, nekem otthon külön kóser konyhám volt. Szüleimnél még egy pohár vizet sem ittam meg olyan pohárból, amely nem volt előtte tajvlizva. (rituálisan megmentve a mikvében – a szerk.) Pró­bálkoztam azzal, hogy megfőzöm az ételt, és együtt eszem a családommal. Ez néha ment. Amikor az édesanyám kóser módon próbálta elkészíteni az ételeket, az már problémákat okozott.”

Vasadi Péter vállaltan nem ortodox, inkább hagyományőrző. Erre késztették izraeli élményei is: „Haredi (ultraorto­dox) ismerőseim nem ettek nálam, az egyikhez elvittem a kávéfőzőmet, azt elvitte tajvlizni, és utána műanyagpohár­ból megitta a kávét.” Péternek viszont volt „nagyobb problémája”, mint a kasrut minél szigorúbb betartása.

Cs. K. szerint viszont problémás, hogy a magyarországi zsidóság izraeli mintá­kat követ, melynek köztudatában csak két pólus, az ortodoxia és a szekuláris világ van jelen. „Sokféle irányzat kelle­ne, olyan is, amelyekkel személy szerint nem értek egyet.” Valóban, az izraeli madrichok, vagy a hivatalos Szochnut utakon látott minták az izraeli társada­lom pólusait láttatják a fiatalokkal. „Az, hogy az izraeli társadalom nagyobb ré­sze hagyománykövető, a köztudatban nem világos. Ugyanez hat a magyar fiata­lokra… Viszont az ultraortodoxia a legkönnyebben vállalható, hiszen logikus, konzekvens és ellentmondásmentes rendszerként jelenik meg.” Cs. K. véle­ménye az, hogy az ortodoxokká vált fia­talok nagy része képmutató. A helyzet oka szerinte az, hogy a magyar zsidóság „eljutott a mélypontra.” Ahogy mondja: „A mi generációnk otthonról nagyon ke­vés zsidóságot kapott, és egyértelmű mintákat keres. A neológ minta nem minta, mert csak akkor lehetne az, ha erősebb lett volna az identitásunk.” A harmincéves visszatérő a megfigyelhető mozgásokat korosztályi sajátosságokkal is magyarázza. „Pontosan ugyanarról a jelenségről van szó, mint amikor többen a hatvanas években maoisták lettek, majd később liberálisok.”

A szigorúan ortodox életvitelű Siómé­nak budapesti iskolájával sem volt könnyű, és a szülei is gyerekkori lázadásként élhették meg a történte­ket. „Amikor visszajöttem, a szüleim nem akarták, hogy jesivában tanuljak. A Radnóti első gimnáziumi osztályában ültem az első padban, nem tanultam egy szót sem, és Hümest olvastam, dol­gozatíráskor pedig aludtam a padban. Három hétig tartott a „lázadás”. Utána Pittsburgh-be mentem, lubavicsi jesiva- gimnáziumba.”

Kényes az egyensúly

A vallásos fiatalok sajátos módon élik meg mindennapjaikat. A hagyományőr­ző zsidóság sajátos szociológiai-lélektani helyzete, és a lakosságnak – főleg az amerikaihoz viszonyítva – nem túl ma­gas tűrési ingerküszöbe miatt szinte mindegyik visszatérő munkahelyileg is kötődik a zsidósághoz. Ha a család és a szélesebben vett társadalmi környezet nem is, de a „zsidó” cégérű munkahely intimitása némi védelmet nyújt a szá­mukra. Vasadi Péter megerősít: ha vala­ki Magyarországon zsidóként akar élni, akkor vagy zsidó munkahelyen kell dol­goznia, vagy független vállalkozóként szükséges megkeresnie a napi betevőt. G. T. szabadúszó, azt a munkát vállalja el, amit akar, szombatra nem vállal meg­rendelést, ezért – ahogy mondja – tiszte­let övezi. Slómó a Chabadban él, a zsidó életmód természetes közegében. L. P. szintén zsidó szervezetnél dolgozik, ott pedig tiszteletben tartják a vallási ünne­peket, és pénteken délután már nem kell dolgoznia. Cs. K. még (mindig) ta­nul, míg A. D. is zsidó munkahelyen dol­gozik.

A nem zsidó környezetben tanuló, dol­gozó hagyományőrző fiatalok kompro­misszumokat kötnek: sok egyetemista az egyetem épületében leveszi a kalap­ját, és esetleg – főleg, ha nem látja őket senki – egy-egy salátát megesznek a bü­fében. Nem sok olyan fiatal visszatérőt ismerek, aki nem zsidó környezetben dolgozik: egyikük magánvállalkozó, a másik pedig egy bank alkalmazottja. Ez utóbbi fiatalember esetében a toleráns környezet (és a zsidó főnök-barát) tette lehetővé a kipahordást, és az ünnepek megtartását. A munkakényszer és az ortodoxia régen megtalálta a maga egy­máshoz vezető útját. Magyarországon az 1950-es, 1960-as években szombattartó szövetkezetek alakultak a főváros belső kerületeiben, de mára ezek megszűntek.

A vallásos fiatalok nagy problémája a volt iskolatársakkal, barátokkal és a má­sik nemmel való viszony. G. T. szerint a probléma gyökere az, hogy „nemcsak halachikus szempontok vannak az élet­ben”. Ezen kívül a társasági élet is meg­sínyli a zsidóságot: „Beszűkülési érzése­im voltak, elmaradtak a barátaim, de most felújítom a barátságokat. Sok visszatérő szándékosan építi le a nem-zsi­dó kapcsolatait. A zsidóság azt tanítja, hogy le kell győzni a vágyakat, de én nem vagyok ebben biztos.” Vasadi Péter ép­pen a kényes magyarországi helyzet miatt tartja fontosnak az Izraelben megismert szefárd hagyományt, „mert nem fanati­kus, ugyanakkor hagyománytisztelő. Pén­tek este hazamegyek, de másnap bizony elmegyek a nagynénémhez” – magyaráz­za élénk taglejtésekkel kísérve.

Slómó szerint a vallásos fiatal számá­ra mindenképpen fontos a tanulás, ha lehet, legalább valamennyi időt jó eltöl­teni a jesivában, ám utána több olyan ki­hívásnak van kitéve, mely „koptathatja” a vallásosságát. „Ha a visszatérő nincs felvértezve egy olyan tanítással, mely megmondja, hogy miről szól a zsidóság, és miért jó, hogy zsidó, akkor baj van. A chászidizmus nagyon erős alapot nyújt arra, hogy hogyan kezeljük saját magun­kat, barátainkat és a külvilágot.” Slómó szerint jó, hogyha a fiatal kivonja magát a „normális” életből, és a jesivában, vagy a kolelban (a fiatal felnőttek délutá­ni tanházában – a szerk.) tanul. „De ez nem elég. Legalábbis egy életszakasz­ban teljes életét rá kell tennie a zsidó­ságra. “

Ezzel együtt nem szabad megszakíta­nunk a kapcsolatot a családdal és a ba­rátokkal. „Az igazán jó barátaimmal a mai napig jó a viszonyom. Azáltal, hogy nem fordulunk el a külvilágtól, sok feles­leges feszültséget oldunk fel magunkban és másokban.” Slómó szülei végül kibé­kültek a helyzettel. „Amikor Pittsburghben meglátogattak, nagy változáson mentek keresztül. Közelebbről is megis­merkedtek a zsidó élettel, bár távolról sem lettek vallásosak, nagyon közel ál­lok a szüleimhez, szinte mindennap be­szélünk, és nagyon jól megértjük egymást. “

A zsidó hagyomány a partnerválasz­tást is meghatározza: tiltja az exogám, a zsidóságon kívüli házasságot, a nem val­lásos zsidóval való együttélés pedig sú­lyos kompromisszumokhoz vezethet. A szűk budapesti zsidó partnerpiac sem könnyíti meg a visszatérők helyzetét. A vallásos zsidó fiatalok száma elenyésző, ezért is utazik sok vallásos zsidó fiatal külföldre, hogy ott találjon magának – szintén vallásos – társat. G. T.-nek volt nem zsidó barátnője is, de csak másfél hónapig éltek együtt. „Aztán szakítottam vele, mert teljesen más volt a világunk. Érdeklődő volt és nyitott, különleges vol­tam a számára.” Az is problémát oko­zott, hogy az együttélés során a partner főzhetett volna szombaton, de ez még­sem lett volna célszerű.

A. D. szerint a nemiség a fő oka an­nak, hogy a kezdeti lendületes évek után oly kevesen maradnak vallásosok. „Ha valaki túl van az első kapcsolatán, már nehezen tud máshogy élni. Nem a kasrut, a szombattartás, meg a tradicionális öltözködés a problémás a visszatérők számára, hanem ez.”

Már említett negyvenes ismerősöm szerint a vallásos életmód, vagy a part­nerek eltérő viszonya a valláshoz „ma­gánéleti konfliktust okozhat, de indulat­átviteli terep is lehet. Természetesen bi­zonyos nézetkülönbségen túl nem lehet­séges az együttélés. Úgy tapasztalom, hegy a visszatérők döntő többségében férfiak, míg a nők között csekélyebb a vallás iránti érdeklődés. Számos fiatal­ban zsidóságuk tudata etnikai alapú büszkeséget – mondhatni – gőgöt ered­ményez, ám a vallásgyakorló zsidót lené­zik. Hogy mi van e mögött, nem tudom, talán valami mélyen rejlő bűntudat kom­penzációja. Tény, hogy a zsidó társaság­ban történő partnerkeresés során nem a legjobb ajánlólevél a vallásosság.”

Cs. K.-tól azt kérdezem meg, miért ta­pasztalom az értelmesebb visszatérők­nél – akik erősen ragaszkodnak a szöve­gek által közvetített világhoz – hogy nem a spirituális érdeklődés a jellemző, a meghatározó. Elgondolkodik, majd így válaszol: „Aki ateista családban nőtt fel, és racionálisabb a beállítottsága, nem fogja tudni feltétel nélkül elfogadni azt, amibe nem nevelték bele, másrészt raci­onálisan nem bebizonyítható. A zsidó­ságban az a jó, hogy lehetőséget teremt a tanulás és a cselekedetek révén is az Istennel való kapcsolatra. A megoldás a jövő generációjában rejlik, a gyerekeink­nek ez már természetes lesz.” Ugyanakkor jó néhány veszélyre is figyelmeztet, ugyanis – szerinte – a legtöbb fiatalnál képmutatáshoz vezet az ortodoxia és a modem világ összeütközése. „A mi ge­nerációnk otthonról nagyon kevés zsidó­ságot kapott, és egyértelmű mintákat ke­res. A neológ minta többé már nem min­ta, hiszen annak idején az otthonról ho­zott erős identitás tette lehetővé a folya­matos lazítást. Most már azonban hiány­zik ez a háttér, és kemény ideológiát az ultraortodoxia és a reform kínál.”

L. P., aki egyetemet végzett és felnőtt korában kezdte el tartani a hagyományt, a tradíció és a modem világ összehango­lására tesz erőfeszítéseket. „Azt hiszem, hogy a baal tesuvák számára fontos a nem zsidó világ, hiszen ebben nevelked­tünk. Nem érzek semmilyen problémát abban, hogy elmegyek egy koncertre, és meghallgatom például Händel Messiá­sát, vagy Bach Máté passióját. Szerintem nehezebb azok számára, akik éles cezú­rát húznak az életükben.” Egyébként is meg kell próbálni békében élni a tágabb, magyarországi környezettel is. „Ha elfo­gadjuk, hogy Magyarország (mivel arány­lag homogén ország) nemzetállam, akkor ezt tiszteletben kell tartani. Aki vallásos zsidóként éli meg az életét, az nem akar asszimilálódni. Én nem akarom azt elvár­ni, hogy az én zsidóságomról többet tud­janak a magyarok. Azt viszont elvárnám, hogy ha én kalapban akarok bemenni a Széchenyi Könyvtárba, akkor ennek ne legyen semmi akadálya.” A felnőtt koruk­ban visszatérők számára így fogalmazza meg hitvallását: „Azok a rendszerek szim­patikusak, amelyek elfogadják, hogy kü­lönböző módokon lehet élni és nincs egy hivatalos dogma, amelynek alapján meg lehet mondani, hogy melyik az egyedül üdvözítő út. Én a modem ortodoxiát vá­lasztottam, de elismerem, hogy zsidóként többféleképpen lehet élni.”

Erős itt a jécer hara”

Ismerősöm a környezet nyomását em­líti, amikor rákérdezek, miért lazított val­lásosságán. „Családom kezdettől fogva idegenkedett a kósersággal és a szom­battartással kapcsolatos teendőktől, me­lyet követni nem tudtak, hiszen számuk­ra mindez idegen, intellektuálisan követ­hetetlen, s így át nem élhető élmény volt. Attól is féltek, hogy a külsőségek miatt utcai támadás áldozata lehetek. A problémát az is fokozza, hogy a legtöbb családban három generáció él egymás mellett, és a legifjabb nemzedék két – egymással gyakran homlokegyenest szembenálló – modellt lát, mely konflik­tust okozhat a nevelésben.”

A. D. hat év után feladta ortodoxiáját. Ahogy fogalmaz, „itt” rejtőzik a jécer ha­ra, a „rossz ösztön”. „Egy ideig azt mond­tam, hogy nem vágyok vallásos, de hi­szek. Aztán rájöttem, hogy ez önbecsa­pás. Mert ha hiszek az Örökkévalóban, akkor nekem kötelességem betartanom a parancsolatait. Ha pedig nem tartom be, ez a hit nem igazi. Most nem tudom definiálni, hogy mi vagyok.”Ám a váltás komolyan megviselte. „Amikor először gyújtottam cigire szombaton, nagyon rossz érzésem volt. Amikor levágattam a szakállamat, sírtam, de levágattam. To­vább akartam lépni, a belterjes vallásos világ már nem érdekelt. Megtalálhattam volna anyagilag is a számításomat, de nem akartam.” A fiatalember úgy véli, hogy mégis a vallásos világ tette lehető­vé azt, hogy egyedül is tudjon tanulni. A. D. ugyanakkor nem szakított a zsidóság­gal, ma is csak kóser húst eszik, nem ke­veri a húsosat a tejessel, és bár be-betér olykor egy vendéglőbe, de húsos ételt nem eszik. „Mamám örült, de maximalis­ta, azt akarja, hogy egyek tréfli húst is.” Peszachot is szigorúan megtartja. „Ez Antwerpennek köszönhető, az ottani ortodox közösségben sok ünnepet töltöt­tem, és láttam, hogy milyen egy kóser Peszach. Ilyen szempontból Antwerpen jó iskola volt.” Azt is leszögezi, hogy ha családja lesz, fontos, hogy a gyerekeit vallásosnak nevelje: körülmetéltesse és zsidóságra taníttassa.

A kulcs az Európai Unióban rejlik?

G. T. nem látja világosan a saját jövő­jét „A belső indíttatások egyre fontosab­bak lesznek, fia jó a dolog csinálom, ha nem, nem csinálom”. Köves Slómó és L. P. egyaránt fontosnak tartják az állandó tanulást, azt, hogy ne rekedjenek meg egy szinten. Slómó szerint egyébként is vigyáznia kell magára az embernek, „ameddig úgy érzi, hogy nem elég erős ahhoz, hogy más életet éljen, mint a töb­bi. Aktív zsidóknak kell lennünk mind magunkra, mind másokra nézve. Ha iga­zán átéljük a zsidóság gyönyörűségét, akkor azt nem tartjuk meg csak magunk­nak, és ha másokra hatunk, akkor az au­tomatikusan ránk is jó hatással lesz.” Vasadi Péter a szélsőségektől mentes ha­gyományőrzést tartja fontosnak, és azt is, hogy az emberek ne szakadjanak el a nem zsidó külvilágtól. Sokan még nem tudják, hogy mit fognak a jövőben tenni. Nagyrészt a magyarországi zsidóság bel­ső mozgásaitól függ, hogy ez a pár tucat, értékes, a zsidóságban a saját létüknek is értelmet adó rendszert látó fiatalem­ber mennyire fogja magát otthon érezni Budapesten. A magyarországi zsidóság­ban meghonosodott zsidó mozgalmak valódi meggyökerezésére azonban még vámunk kell. A fiatalok közérzete vi­szont – tágabb értelemben – függ az or­szág állapotától is. Ahogy L. P. megfogal­mazta: „amennyiben Magyarország megerősödik és fölveszik az Európai Unióba, akkor a zsidóság magyaror­szági helyzete is javulni fog. Azért, mert a magyarok több identitással rendelkez­hetnek (magyar és európai), mobilabbnak fogják magukat érezni, és nem úgy, mintha beszorultak volna ide, a Kárpát­-medencébe. “

Címkék:2001-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ingatag ingatlanügyek

Ingatag ingatlanügyek Minden a Budapesti Zsidó Hitközség 2000. április 6-i közgyűlésén kez­dődött. Olti Ferenc Mazsihisz-alelnök itt javasolta, hogy a hitközség...

David Kraus emlékére (Feldmájer Péter)

David Kraus emlékére A Magyar Zsidó Kulturális Egyesü­let február 21-én megemléke­zést tartott David Kraus, volt iz­raeli nagykövet emlékére. A megemlé­kezésen...

Close