Szombat előfizetés 2017

Új hangok egy régi témára (Holocaust-tagadás vörösbarna köntösben)

Írta: Novák Attila - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Novák Attila

Új hangok egy régi témára

(Holocaust-tagadás vörösbarna köntösben)

Lovas István, aki – eddigi hírlapírói munkásságát figyelve – észrevehetően mindig is szívesen foglalkozott véres-izgalmas történetekkel, kivégzésekkel, tömeggyilkosságokkal, nép­irtásokkal – a közelmúltban újabb cikkel rukkolt elő, olyannal, amely – akarata szerint isvitát provokált. Az új magyar vörösbarnizmusnak véleményem szerint – indulataiban, motivációjában és tehetségében – e csak Rajniss Ferenchez mérhető publicistája pennáját tintába és vérbe mártja és hozzákezd a számláláshoz. Más ez azonban, mint az ómer- számlálás, nem kalászokról és napokról, itt halottakról van szó.

Minden írás tartalmaz olyan szavakat vagy mondatokat, amelyek egyfajta el, vagy kiszó­lásként írója szándékai­ra utalnak, és felborítják a szavak és mondatok egymásutánját, azaz érzel­mekkel és érzésekkel aknázzák alá a szöveg logikai vagy logikainak álcázott vázát. Ez alól Lovas cikke (Összehason­lító véralgebra és holocaust, Népszabad­ság, 1999. március 5.) sem kivétel. Rög­tön az első mondatban „Auschwitz” idé­zőjellel szerepel, így a szerző számára ilyen nem is létezik, ez csak egy narratíva a sok közül, nem általánosan bevett, nem elfogadott, ilyen nincs is, ezt má­sok találták ki. Talán az ilyen esetekben figyelhető meg a legjobban, hogy a posztmodem azon álláspontja, amely a szövegeket és a narratívákat állítja a középpontba és a tények státuszát és önál­lóságát szünteti meg, illetve a tényeket az „interpretációktól” teszi függővé, ho­gyan szivárgott le az alsóbb régiókba („gesunkenes Kulturgut”) és hogy ennek az álláspontnak milyen komoly morális következményei lehetnek. Szélsőjobbol­dalon és szélsőbaloldalon (vagy a „vö­rösbarna” oldalon) ugyanúgy teszik zárójelbe a zsidó népirtás tényeit, és kap­csolják össze a „tőlük el nem választha­tó” interpretációkkal: és ezt nevezik ők Holocaust helyett „Holocaust”-nak. Ugyanakkor – ellentmondásos módon – tényekre hivatkoznak akkor, amikor a holocaust egyedisége ellen érvelnek.

A holocaust tagadóinak vagy relativizálóinak régi módszere, hogy az áldoza­tok számát teszik kérdésessé. A szerző szerint nem hatszázezer, hanem ennél kevesebb magyarországi holocaust-áldo­zat van: „Ami azt mutatja: a kutatások nem feleslegesek”. A kutatások tehát irányuljanak arra, – természetesen a ku­tatás szabadságát is figyelemben véve – hogy minél kevesebb Holocaust-áldoza­tot kutassanak fel. Számok és számok között azonban nemcsak mennyiségi, hanem ontológiai különbség is lehet, le lehet vonni százezer halottat a több százezerből, de nem sok minden változott az előzőkhöz képest, mert az egy és a sok halott közötti tartományban a sok felé haladva, egy idő után egyszerűen megszűnnek a számszerű különbségek és a több millió áldozat vére, mely „az égre kiált”, transzcendentális jelentőség­re tesz szert, hiszen a reális világból a mennyei szférába kerül, azaz lényegül át. Lovas egyébként magukat a zsidókat – Zygmunt Bauman mögé bújva – „kiir­tási büszkeséggel” vádolja meg, majd így tér át az általa „privilegizált nemzeti státuszra, azaz a szerinte a szenvedés­ből előjogot kovácsoló Izrael – általa nemigen kedvelt – államára. Vádjai ma­gára vallnak, mert ő vádolható „kiirtási büszkeséggel, hiszen példák tucatjának felhozatalával próbálja kisebbíteni a zsidók és növelni – többek között – a magyarok veszteségeit – ami arra utal, hogy maga is csak a minél több hullát tartja erkölcsileg és számháborúilag el­fogadhatónak. nyilvánvaló, hogy a holo­caustnak az európai köztudatba történt belehelyezése egyfajta versenyhelyzetet teremtett. Ha nekik (ti. a zsidóknak) volt holocaustjuk, akkor mi sem vagyunk alábbvalók, nekünk is volt.

A holocaust tagadói vagy relativizálói más módszert is használnak: átírják a történelmet. A Demokrata publicistája szerint az 1942-es januári wannsee-i konferencián nem kiirtásról, hanem „csak” keletre történő deportálásról döntöttek. Lovas itt rálép a David Irving és Robert Faurisson által fémjel­zett útra, akiknek logikája szerint halál­táborok azért sem léteztek, mert aki meghalt, az már nem tud róla beszá­molni, aki viszont túlélte, az nem is lehetett gázkamrában, ezért nem hiteles tanú. A távoli indiánok szenvedései vi­szont objektíve is igazak, hiszen nem zsidókról van szó, hanem egy, az „ér­dekérvényesítésben” gyengébb és harmadik világbeli csoportról.

Persze egy gondolatmenetnek nem csak a tartalma lehet fontos, de a kon­textusa is. Az, hogy más népeket, nép­csoportokat is ki akartak irtani, nyilván nem minősül holocaust-tagadásnak, mivel népirtás már volt a történelem­ben, de a holocaust több volt, mint pusztán népirtás. Az örmény genocídi­um, Kelet-Timor szomorú sorsa, a tibe­ti mészárlások mind-mind csak újabb példáit adják az emberi gonoszságnak. És mégis, az az érvelés, mely itt Európa közepén, a tatárjárás zivataros idősza­kát és az indiánok kiirtását hasonlítja össze a holocausttal, nyilván nem poli­tikai szándék nélkül való, ugyanis hely­ben lejátszódott népirtást hasonlít össze több tízezer kilométerrel távolab­bi helyeken lejátszódott tömeggyilkos­ságokkal, ami a kontextuális igazságot tekintve legalább annyira irreleváns, mintha valaki a maradék törökországi örménységet oktatná ki azzal, hogy mi­ért dimenzionálja túl szenvedését, és miért nem foglalkozik inkább a hutuk vagy a tuszik problémájával.

De mit is jelent itt, Közép-Európa szí­vében, -, ott, ahol túlélők tízezrei élnek, és még láthatók a KZ-ek maradvá­nyai – alig ötven évvel az események után, a holocaustnak a lerombolása? Milyen következményei lehetnek ennek és egy „izraeli mítosz”-ról szóló eszmefuttatásnak egy olyan országban, ahol Izraelről évtizedeken keresztül a Lova­séhoz hasonló szövegeket kellett olvas­nia a hivatalos, kommunista tájékozta­tás közegében más médiumhoz hozzá nem jutó átlagpolgárnak?

A magyar olvasó, aki az izraeli hely­zetről nem jól tájékozott, nem tudja hi­telt érdemlő módon belátni ennek a ki­jelentésnek az igazságtartalmát, pedig erről az országról több tudósítás szüle­tett, mint földrésznyi területekről, és a világ köztudatát is nyilvánvalóan jobban érdek­lik az Izraelben, mint a más­hol történtek. Lovas Istvánt és „jobboldali” társait (De­mokrata, etc.) is jobban ér­dekli a Zsidó Állam, mint mondjuk a dél-amerikai or­szágok nyomora. Ha nem így lenne, ha szociális érzékeny­ségük tényleg kiterjedne azokra a területekre, ame­lyet nem érint az általuk te­remtett „zsidó-nem-zsidó tér”, (ahol minden, még a legapróbb történés is csak e koordinátarendszeren belül értelmezhető) akkor a „jobb­oldali”, azaz vörösbarna orgánumokban többet olvashatnánk a fejlődő or­szágok nyomoráról, mint Izraelről. Már­pedig a zsidóság és a Zsidó Állam – nyil­ván a zsidók akarata ellenére – megle­hetősen „felül van reprezentálva” ezek­ben a sajtótermékekben.

A holocaust egyedisége nem csak az áldozatok számában áll, hanem abban is, hogy a zsidókkal történt, azaz a Bib­lia választott népével. Természetesen más tényezők is aláhúzzák a soá egye­diségét: az, hogy Európa szívében tör­tént, hogy a zsidókat először összegyűj­tötték, koncentrációs táborokba zárták, majd nagyipari módszerekkel, a mo­dem technika minden vívmányát fel­használva gyilkolták meg őket. Ahol az áldozatok vagy a szereplők zsidók, ott – éppen az európai kultúra bibliai gyöke­rei miatt – sokszor az érintettek akara­ta ellenére is túldimenzionált, szinte kvázi-teológiai tér keletkezik, és ezt a túldimenzionált teret sokszor és öntu­datlanul a „jobboldali” közszereplők is fenntartják, hiszen a zsidóság kiemelt teológiai fontosságát és szimbolikus „hatalmát” a maguk perverz módján, ők is érzik, tudatosítják és a maguk torz módján le is reagálják.

A zsidók szenvedése és „hatalma” ugyanis nem „lobbi érdekekben”, „cso­portnyomásban” vagy „felülreprezentációban” áll a szimbolikus „hatalom”, ame­lyet a világ tulajdonít a zsidóknak, a Könyv mára igencsak szekularizálttá vált szimbolikus hatalma. A szimbolikus ha­talom pedig szekularizált formájában a vallási hatalom továbbélése. A holocaust azért tudott egész civilizációnk szimbólu­mává válni, mert a nyugati kultúra ere­dendően biblikus, azaz zsidó gyökerű, és egyenes ágon a Bibliából örökölte a bűn, a büntetés és a bűnhődés fogalmát. A zsidó gyökerek ráadásul utat nyitottak az emberiség számára saját lényük még tel­jesebb felfogása és megértése felé, azaz az univerzalizmus felé. Éppen ezért, a bibliai emberkép miatt nem lehet embe­ri élet és emberi élet között különbséget tenni, hiszen nem véletlen, hogy azok, akik ébren tartják a nem-európai kultúr­körben elkövetett gaztetteket, azok több­nyire e kultúrkör szülöttei, és érvelésük, valamint az általuk használt fogalmak szintén e kultúrkör biblikus tradíciójának szülöttei. Ez nem az erősebb farkastörvé­nye, ez a bibliai lelkiismeret élő voltáról árulkodik, hiszen öngyűlölő nyugatiak még a Nyugatot is a bibliai kultúrkör mo­rális fogalmai alapján ítélik el. A holoca­ust azért is egyedi, mert a nyugati kultú­ra által is vallott és keresztény közvetítés­sel áthagyományozott bibliai értékek és az Európa közepén történt horrorisztikus események közötti feszültséget az érté­kek és a történtek közti mérhetetlen mo­rális távolság adja meg, ráadásul a törté­ net központjában a bibliai üzenet hordo­zója, a zsidó nép állt.

Lovas István élesen támadja Izraelt, másokat idézve és azt állítván, hogy a zsidó állam a holocaustot saját legitimá­lására használja fel. Már maga az átcsúszás a zsidóktól a zsidók nemzeti álla­máig is mutatja, hogy a támadás nem pusztán a holocaust emlékezete (ame­lyet, az említett okok miatt nemcsak zsi­dók tartanak fenn), hanem a zsidó nép mint kollektívum ellen irányul. Lovas Ist­ván ráadásul még abba is beleszólna, hogy milyen szellemben tanítsák az izra­eli kisiskolásokat, ami egy ország belügye. Arról ne is beszéljünk, hogy Izrael­ben holocaust-túlélők százezrei élnek, akiknek a számára a holocaustnak nem­csak egyfajta univerzális igazság szem­pontjából van jelentősége, hanem a ho­locaust a saját történelmük része, és ál­dozataikban a saját halottaikat gyászol­ják. Izrael pedig a zsidó nép állama, amely a holocaustot nemcsak az egyes egyének, hanem a zsidó nép kollektívuma szempontjából is saját (elő)történetének tekinti, némelyek pedig teológiai fontosságot is tulajdonítanak neki. Elvi­tatni a közösségeknek azt a jogát, hogy kiemelt fontosságot tulajdonítsanak a saját halottaiknak, ugyanakkor a magyar tatárjárás egyébként irreálisan eltúlzott áldozatait kiemelve példálózni a holoca­ust ellenében ugyanaz, mint amivel Lo­vas ellenfeleit vádolja: az áldozatok fe­lülírása és a tragédia relativizálása, ami logikailag és morálisan is tarthatatlan.

A soá tagadói az ezredforduló felé ér­ve igazítottak retorikájukon és fasiszta köpenyükre kommunista gúnyát húztak. Az új vörösbarna ideológia, melynek Lo­vas István a magyarországi helytartója, erőteljes Nyugat-ellenes éllel és szociális demagógiával támadja a holocaustot. Za­varos korban élünk, a határvonalak el­mosódtak: ökofasiszták, orosz nemzeti kommunisták, volt maoisták és sztálinis­ták, neo-iszlamisták és mindenféle zava­ros fejű szinkretisták alkotják a gerincét annak a csapatnak, amely posztmodern módon és szociális érzékenységtől áthat­va, azaz baloldali retorikával vádolja a vi­lág fejlődő népeinek nyomorával, az összes világpolitikai és hatalmi konflik­tus kirobbanásával a Nyugatot, Izraelt és a zsidókat. Az új ideológia szerint a törté­nelmet mindig az erősebb fél érdekei szerint írták és írják, és minden népirtást az erősebb nyugati fél követ el a gyen­gébb harmadik világbelivel szemben. E szimplifikált kvázi-rasszo-marxizmus sze rint a zsidók, ahogy a múlt századi híres antiszemita kiadvány fogalmaz, „rois de l’époque”, („A kor uralkodói”), azaz az erősebb félhez tartoznak, akik mindig is elnyomták a fejlődő világot, és fondorla­tos módon saját holocaustjukkal próbál­nak meg ismét karriert építeni. Az új ide­ológusok célja pedig az, hogy „újabb tör­téneti kutatásokkal” újabb és újabb ho­locaustokat kreáljanak, nagyjából ahhoz hasonló módon, ahogy a multikulturalizmus és az etnonacionalizmus megszál­lott hívei kreálnak az általuk tételezett „nagy fehér férfi” történelmét tagadva, de arra irigykedve, arról mintázva és ahe­lyett, külön afrikai vagy leszbikus törté­nelmet. Az újabb holocaust-relativizálás ebbe az áramlatba tartozik, öngyűlölő és zavarodott fejű nyugati értelmiségiek (köztük több öngyűlölő zsidóval, mint például az exmarxista neofita muzulmán Roger Garaudy-val, vagy az egyébként kiváló nyelvész Noam Chomsky-val, etc.) régi-új antiszemitákkal együtt vádolják magát a Nyugatot és benne a par excellence nyugati embernek tartott zsidókat azzal, hogy kisajátítják maguknak a szen­vedés jogát, és hogy ehhez nem volt jo­guk, mert ez a fejlődő világ privilégiuma. A holocaust során a nyugati, európai em­ber és nem a harmadik világ lakói szen­vedtek, mégpedig túl sokat, ezért – úgy­mond e túl sok szenvedésben, mely a nyugati féltekén történt, a nyugatiság és a fehéremberség fensőbb rendűsége nyilvánul meg, ami nem igazságos, ezért nem is igaz – állítják ők. Egyenlőséget a szenvedésben, a halálban, a hullahegyek számában és az eltöltött életpercekben – sugallják az absztrakt igazság eme köve­tői, akik a Nyugat prófétai, bibliai gyöke­rű lázas igazságkeresését fegyverként fordítják saját civilizációjuk ellen.

A történelem emberi jogi, szociális és faji alapú purifikálása mutatja a legjob­ban, hogy a zsidóság mennyire a nyuga­ti civilizáció része; hogy ettől a kultúrától kapta és kapja a legtöbb dicsőséget, ugyanakkor a legtöbb megaláztatást is.

A fenti esszé szerzőjében szerkesztő­ségünk új munkatársát köszöntjük, akinek több írását olvashatták már lapunkban. Novák Attila történész, a magyarországi cionizmus kutatója. Itt ragadjuk meg az alkalmat, hogy köszönetet mondjunk a lap szerkesz­tésétől visszavonult kollégánknak, Várai Emilnek, aki a Szombat munká­jában a kezdetektől részt vett.

Címkék:1999-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Az utolsó “jugoszlávok” — Zsidó menekültek a bombázott Szerbiából (Pécsi Katalin)

Az utolsó „jugoszlávok” Zsidó menekültek a bombázott Szerbiából A Peszach előtti napokban nem hivatalos csatorná­kon terjedt zsidó körök­ben a hír:...

Koszovó

Close