Szombat előfizetés 2017

Egy kiállítás képei

Írta: Novák Attila - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

NOVÁK ATTILA

Egy kiállítás képei

Az újjáalakítandó auschwitzi magyar pavilon forgatóköny­vének első (vagy második?) változata botrányosan rossz­ra sikeredett. Egy, a századot ennyire meghatározó és fundamentális ese­ményről szóló kiállítás sohasem pusz­tán önmagáról szól, hanem mindig felis­merhetők benne az alkotók szándékai, vagy – hogy Ihász István muzeoló­gusnak, a kiállítás szövegkönyve írójának/összeállítójának kedvenc szavajárásával éljek – a mindent (meg)magya­rázó „korszellem.” A szövegíró (vagy írók) sok mindent ki akartak fejezni, és ami ebből érzékelhetővé vált: a pozitív országpropaganda szándéka, a magyar politikai elit felelősségének az elkenése („mindenről a németek tehetnek”), a numerus clausus törvény „megmagyará­zása”, egyáltalán a Horthy-korszak apo­lógiája (Teleki Pál, a két zsidótörvény idején regnáló miniszterelnök olajfest­ménye Auschwitzban!) és – felmentésül a bűnökre – az állandó hivatkozás a kommunistákra és a szovjetekre. Auschwitz tehát itt nem önmagát, azaz a (magyar) zsidók meggyilkolását – ezt a hihetetlen bűnt -, illetve a hozzá veze­tő utat jelenti, hanem eszköz egy „ma­gasabb cél” érdekében. Az egymást kö­vető és a haláltáborokban kulmináló események bemutatása itt nem szolgál másra, csak arra, hogy helyreállítsák „Csonka-Magyarország” megtépázottnak vélt „tekintélyét”, amit egyébként éppen hogy nem a „negatív” propagan­da, hanem a bevagonírozás és a depor­tálás tépázott meg.

Ugyanakkor a kipattant botrány ismét rávilágít egy fontos problémára: a ma­gyar történetírás egy vonulata és a társa­dalom jelentős része nem tudta és nem is tudja a vészkorszakot integrálni az or­szág és a saját privát történelmébe. Ha őszinték vagyunk, ennek az antiszemitiz­muson és a történelmi felelősség elhárí­tásán, valamint az ezzel összefüggő mentegetőzésen kívül azért más okai is van­nak. Ezek olyan triviális történelmi és tár­sadalompszichológiai tényezők, melyek – bár semmiképpen sem adnak menle­velet a szöveg írójának/íróinak, de né­mi magyarázatul szolgálnak keletkezésé­nek körülményeire: ebből is látszik, hogy itt munkál a velünk élő történelem.

Magyarország a zsidók életére törő Harmadik Birodalom, azaz a náci Né­metország szövetségeseként vesztette el a második világháborút. Nem volt a rezsim és a náci megszállás ellen – a ba­lul sikerült és felülről vezérelt kiugrási kísérlettől eltekintve – semmiféle belső felkelés vagy mozgolódás (hisz a több évtizedes Trianon-ellenes propaganda eredményeképpen az „elcsatolt terüle­tek” Magyarországhoz kapcsolása min­denért kárpótlást nyújtott), a deportálá­sokat a magyar hatóságok a lakosság nagy közönye mellett hajtották végre, és az ország zsidóságának jelentős ré­sze vagy koncentrációs táborokban pusztult el a határokon túl, vagy nyila­sok gyilkolták le őket a határokon in­nen. 1945-ben azonban nem a demok­rácia, hanem a zsidók életét megmentő szovjet hadsereg érkezett Magyaror­szágra, így az országot nemcsak idegen katonák, hanem az ázsiai termelési mód meg a sztálinizmus is megszállta. A megszállt országból hadifogolyként vagy csak „málenkij robot”-ra százezre­ket vittek el a Szovjetunióba, akik közül sokan – ki tudja pontosan, hogy hányan – soha nem tértek vissza szülőföldjük­re. Ráadásul a szovjet uralom egy, nem­csak a magyar közelmúlt politikai ha­gyományától (ez még akár jó is lett vol­na), de a demokráciáktól is idegen ural­mat erőszakolt rá a magyar lakosságra, melynek politikai gondolkodása így (és főleg ezért) a fél évszázaddal ezelőtti szinten hibernálódott. Ennek a követ­kezményeit ma is bőven tapasztalhat­juk: jó példa erre a kiállítás szövegköny­ve. A szovjet hadsereg bevonulását és jelenlétét, a kommunista uralmat a tár­sadalom zsidó és nem zsidó tagjai (lásd egyebek között Kovács András tanul­mányait) másként és másként élték meg. Ráadásul a magyar lakosságot a megszállók büntették, de nem nevel­ték, szemben Németország nyugati felé­vel, ahol a szövetségesek először bün­tettek, ám azután neveltek és felvilágo­sult abszolutista módon demokratizál­tak. Ennek következtében a német la­kosság a saját gazdasági-társadalmi helyzetének emelkedésével, azaz a mi­nél nagyobb demokráciával és jóléttel párhuzamosan emelte be a holocaustot a saját – immár a nyugati liberális de­mokrácia elvei által is – megtisztított történelmébe.

Magyarország históriája azonban más irányt vett, és a holocaust borzalmai egy, a lakosság nagy része számára a kezdetben kevésbé, majd később egyre inkább élhető, de roppant ellenszenves és önmagát baloldalinak nevezett dikta­túra szűrőjén keresztül jutottak el a szélesebb tömegekhez. Több, a holocaust­tól személyében vagy családilag nem érintett generáció érezte azt, hogy a de­portálások és a koncentrációs táborok magyar felelősségének hangsúlyozása, ugyanakkor a Szovjetuniónak a magyar lakosság (és a saját lakossága) ellen el­követett bűneinek elhallgatása így, egy­szerre és évtizedeken keresztül sértő a magyar lakosságra és Magyarországra nézve. Hiszen az elhurcoltakról egészen egyszerűen nem lehetett beszélni, míg a náci barbárság emlékezete, a róla va­ló beszéd (bár a zsidók szenvedését an­nak „partikularitása” miatt a minimális­ra szorították) nem a demokratikus tradíció, hanem a kommunista hatalom ál­tal közvetített, hivatalos antifasiszta ha­gyomány részévé vált. Súlyos következ­ményei ennek, hogy a holocaust ma­gyarországi túlélői az antikommunizmusban igen gyakran antiszemitizmust, míg a magyar lakosság jelentős része a harcos antifasizmusban az ország hábo­rús vereségének ünneplését (mely so­kak fejében nem a zsidók deportálását, hanem a szovjet megszállást jelenti) és a kommunista diktatúra áldozatainak le­becsülését is látta és látja. A téves és torz optikát, az egymást is kizáró történelmi empátiahiányt a már visszafordít­hatatlan magyar történelem alakította ki: műtétet nem lehet végrehajtani, csak bízni az idő múlásában és abban, hogy a történelmi memóriát működtető mechanizmusok megváltozzanak.

Ráadásul a holocaustról folytatott és – a túlélők által – szüntelenül folyó mo­nológot a holocaust által nem érintettek közül többen versenyhelyzetként fogták fel, és úgy érezték, hogy meg vannak fosztva a szenvedés privilégiumától és „élményétől”. A második világháború­ban a Nyugat szövetségeseként harcoló szovjetek bűntettei úgyis alul voltak do­kumentálva és értékelve, s Szolzsenyicin fellépéséig a Szovjetunióban és a Szovjetunió által elkövetett rémtetteket vagy a totális ignorancia, vagy – a nyuga­ti baloldal rokonszenvének köszönhe­tően is – ezen tettek tagadása, illetve megmagyarázása („nem úgy volt, ahogy mondják”, „egy eredendően humanista eszme bocsánatos eltorzulása”) jelle­mezte. A szenvedések versenyében vi­szont – több oknál fogva – a holocaust a nemzetközi nyilvánosság, a tömeg­kommunikáció előterébe került, és ez a helyzet frusztrálta azokat, akik a kom­munizmus áldozatai, s nem a vészkor­szak elszenvedői voltak. Bár a koncent­rációs táborokban nemcsak zsidókat, hanem szovjet és egyéb népek hadifog­lyait, valamint – többek között – cigá­nyokat is elpusztítottak, a vészkorszak „a népek” szemében egy sikertörténet kezdetét jelentette. A nyugati történel­mi memóriába nemcsak a holocaust ka­taklizmája, hanem a zsidó történelem más és alapvetően sikeres eseményei és új jelenségei is betagozódtak: a létre­jövő, önmagát sikeresen megvédő és virágzó Izrael, az amerikai zsidóság be­folyása, amelynek legitimációja össze­fonódott a holocausttal. Talán most elő­ször fordult elő a világtörténelemben, hogy – az utólagos sikertörténet prizmá­ján keresztül – tömegek vágytak mások szenvedéseire. Ezért van az, hogy e szá­zadban a népek, népcsoportok vagy a lakosság bizonyos rétegei ellen elköve­tett bűnöket valamiképpen a holocaust­tal akarták és akarnák kapcsolatba hoz­ni. A holocaust mérőeszközzé vált: rá vonatkoztatják a szenvedést, a megölt emberek számát, vele példálódznak egyesek, ha a saját szenvedésüket akar­ják felértékelni, a diktatúrák nem zsidó áldozatai pedig irigykedve nézik a zsidó túlélőknek juttatott kárpótlást.

Ez a fajta versenyhelyzet jól megfigyel­hető az Auschwitz-kiállítás szövegében, hiszen láthatjuk, hogy a magyar kormá­nyok jogsértéseit, diszkriminatív intéz­kedéseit és a nyilas-náci rémtetteket el­lenpontozzák a „bolsevikok” és a kom­munisták tetteivel. Bár a kiállítás felütésében előzetesen kinyilváníttatott, hogy a meggyilkolt zsidók magyarok voltak és „vallásukat tekintve sokuk keresztény”, de ez a megfogalmazás is mintha csak azt szolgálná, hogy végeredményben a zsidók szenvedéseit csökkentse és a magyar szenvedéstörténet részeként (melyet valóban, a szovjetek is okoz­tak), közvetítse a külvilág felé.

A holocaust integrálásának/integrálódásának az sem tett jót, hogy a már em­lített demokratikus évtizedek hiánya mi­att nem zajlottak erről nyílt viták, és nem tudott kiforrni valamilyen ezzel kapcsolatos konszenzus (ami Nyugat- Európában így vagy úgy, de kialakult). Ráadásul a magyar történetírás is csak lassan lépett ki a régebbi historiográfia keretei közül, amely álláspont szerint a „Horthy-fasizmus” egyenesen vezetett a vészkorszakhoz, ami így a kommunista történetírás – Szabó Miklós által is bí­rált – logikus, ámbár egyoldalúan torzí­tó kliséje. Ezt a klisét az egyik protestá­ló, a ma már nyugdíjas, több holocaust-­kiállítást (köztük az auschwitzit) is ren­dezett Horn Emil is osztja, aki Tordai Péter Mazsihisz-elnökhöz írt levelében világméretű botránnyal és a nagy zsidó szervezetek felé tett feljelentésével fe­nyegette meg a kormányt, ami egy – ré­szint szakmailag is jogosan sértett – ho­locaust-túlélő túlméretezett, ámde ön­magában érthető, zsigeri reakciója. E le­velet, a hitközség vezetőjének/vezetőinek hasonló tartalmú levelével együtt – amely „burkolt antiszemitizmussal” vá­dolta meg a szövegkönyvet, és Horn Emilhez hasonlóan nagy nemzetközi botránnyal is fenyegetett – kormányol­dalról úgy lehetett felfogni, hogy a velük „ellenséges zsidók” már megint „leantiszemitázzák” őket, az országot repre­zentáló szimbolikus erőt. Horn Emil és a hitközség a mindent átható s a törté­nelmet átíró antiszemita kurzustól, a kormány pedig a „zsidók hatalmától” tart(hat) abban a helyzetben, amikor a semmit sem jelentő, és soha senki által nem definiált „zsidókérdésről” folyik a magyar sajtóban terméketlen, ámde az összes résztvevő által nagyon is tudato­san fenntartott vita. (Lásd erről lapunk szerkesztőinek írását a Mancs 1999. szeptember 9-i számában.)

Bibó István szögezte le: demokratá­nak lenni annyit tesz, nem félni. Csak most derül ki, vajon Magyarország kor­mánya és a zsidó közösség vezetői a bibói értelemben mennyiben tekinthetők demokratáknak, hiszen úgy tűnik, mint­ha a felek még mindig a diktatúra szel­lemi állapotában lennének. A zsidó ve­zetők azért, mert fogva tartja őket a to­tális antiszemitizmustól való félelem, a Kormány pedig azért, mert egy kiállítás szövegkönyvével nem az elpusztult ma­gyar zsidóknak akar méltó emléket állí­tani, hanem – egy apologetikus és egy­ben defenzív történelemszemlélet fog­lyaként – az ország vélt „hadállásait” akarja megvédeni. Szabad emberek szabad országban így nem viselkednek.

Ha a felelősséget keressük, az első minden szempontból a kormányé. Kép­viselői több hibát is elkövettek: mivel Magyarországról Auschwitzba és más koncentrációs táborokba többségében zsidókat deportáltak, ezért a zsidóság szempontjait és érzékenységét messze­menően figyelembe vevő anyagot, és nem egy anakronisztikus, magyarázko­dó és kétértelmű kitételeket is tartalma­zó szöveget („a korabeli média” etc.) kellett volna szakértőiknek letenniük az asztalra. Nem így történt, és itt a kabi­net által felkért történész (maradjunk jóhiszeműek) akkora érzéketlenségről tett tanúbizonyságot, amit csak azzal le­hetne összehasonlítani, mintha valaki a Gulág magyar áldozatai emlékére terve­zett kiállítási anyagban „korszellemről”, meg „nehéz gazdasági viszonyokról” ér­tekezne, és persze mindenki azt érezné – jogosan -, hogy a szovjet rendszer mentegetéséről van szó. Az a fiktív kiál­lítás sértené a magyar halottak emlékét, ez a tárlat pedig sérti a láger(ek)ben meggyilkolt magyar zsidók emlékét. A kiállítás egyébként a nem zsidó magya­rokat is sérti, mert felmentést ad a több százezer magyar katona haláláért fele­lősséggel tartozó magyar kormányok­nak azzal, hogy a szovjet hadseregre fogja a halálukat, noha nem a szovjetek üzentek hadat Magyarországnak, ha­nem fordítva.

Némileg – bár jóval kisebb mérték­ben – hibás egy-két zsidó részről felvo­nultatott szakember és illetékes (első­sorban Horn Emil levelére és a hitköz­ség állásfoglalására gondolok), amikor ahelyett, hogy megmondták volna, mi és miért rossz a szövegben, rögtön egy eljövendő „antiszemita kurzusra” gon­dolva, fenyegetőzni kezdtek, és – éppen a holocaust hatására – a dialógusban és a meggyőzésben nem bízva, azonnal nemzetközi beavatkozást sürgettek. Ez a hangnem – bár protestálásuk tartal­mában igazuk volt – egy rendkívüli mó­don eldurvult és paranoiás közegben nem föltétlenül célszerű, hiszen a kor­mánypártokat és holdudvarukat (ahol vannak antiszemiták, de azért mások is!) csak megerősíti előítéleteikben. Ez túlméretezett reakció volt. Ilyen lépést csak végső esetben (amikor tárgyalásokkal már semmit sem lehetett volna elérni) lett volna szabad alkalmazni.

Sajnos, Magyarországon az utóbbi hó­napokban olyan kommunikációs tér ke­letkezett, ahol az ellenségkeresés és -képződés éppen a – komoly hagyo­mányra visszatekintő – zsidózásban és az antiszemitázásban éledt újjá. A Fi­deszt (elsősorban szövetségeseire gon­dolva) még a választások alatt, majd utána sorozatosan nacionalizmussal és antiszemitizmussal vádoló cikkek (lásd egyes magyar napilapok, valamint a He­tek című, a Hit Gyülekezete által fenntartott, főleg liberális és baloldali publi­cistáknak helyt adó orgánumnak a két választás közötti cikkei etc.), azután Kövér László titkosszolgálatokért fele­lős miniszternek a Magyar Nemzetnek adott, a zsidókkal foglalkozó és a „zsi­dóproblematikát” kormányszintre eme­lő interjúja, Elek István közíró és mi­niszterelnöki tanácsadó meg-megújuló, szerencsétlen és a „zsidókérdést” to­vábbra is állandóan felszínen tartani kí­vánó kommentárjai, Tamás Gáspár Miklósnak, Magyarország egyik legte­hetségesebb, de egyben legrosszabb nyelvű (lason-ha-ra) publicistájának né­hány szösszenete, a szélsőjobboldali és a jobboldali sajtó (Demokrata, Magyar Fórum, Magyar Nemzet) által már régtől támadott Soros Alapítvány vezetőjének, Vásárhelyi Miklós lányának, a sértett Vásárhelyi Máriának érthető, ámbár túlzott, a „médiaegyensúly” megterem­tésére törő kormányzati szándékot az első zsidótörvénnyel egybevető reak­ciói, vádaskodásai, Bayer Zsolt millen­niumi főtanácsadó szabódezsői stílű, antiszemita (és egyben antiliberális), gomolygó paranoiája, Kaján Tibor Elek Istvánt Imrédy Bélával párosító – az öt­venes éveket idéző ízléstelen karika­túrája: nos, mindezek együtt ki is fejez­ték, de maguk is alakították az egyre in­kább rossz irányba haladó magyar poli­tikai közgondolkodást, rontották az ér­telmiség és a zsidók közhangulatát, s nem sok jóval kecsegtetnek a jövőre nézve. A magyar zsidó értelmiség jogos érzékenysége és indokolatlan túlérzé­kenysége, pár ellenzéki publicista és közéleti orgánum állandó antiszemitázása néhol vádaskodásba és gyűlölkö­désbe megy át, ami persze új életet le­hel a magyar „konzervatív-jobboldali” tábor egy részében meglévő antiszemi­ta érzelmekbe és a politikai közép meg­szűnésével, illetve jobbra tolódásával összenő, ami egyébként nem tartozik össze. Végül valóban manifesztálódik a mainstream antiszemitizmusa és persze az antifasiszta összefogás is. A magyar jobboldalon ellenfeleiket zsidókként azonosítják, az ellenfelek pedig a jobb­oldaliakat fasisztáknak tekintik, és így együtt támaszai egy nagy múltra vissza­tekintő destruktív, sehová sem vezető ellentétnek, amelyet egyébként – a már említett szempontokon túl – sanda poli­tikai számításból is fenntartanak. Régen ezt „népi-urbánus” ellentétnek nevezték: ma – többek ügyködése „eredmé­nyeképpen” – ugyanaz, ami eredetileg is volt: zsidó-nem zsidó szembenállás. A fentebb is említetteknek köszönhetően a magyar politika jobb- és baloldalát – részben – ismét a zsidósághoz és az antiszemitizmushoz való hozzáállás vá­lasztja el egymástól, amely mind a két fél – bár eltérő mértékű – történelmi fe­lelőssége és bűne. Mert lehet, hogy „ez Kelet-Európa” (TGM), de akkor itt ren­des és normálisan működő politikai de­mokrácia és közélet sohasem lesz. Pe­dig az egész „vita” csak a magyar értel­miségi közgondolkodás torz szemanti­kai rendszerében értelmezhető: azt mondod: „médiaegyensúly”, azt mon­dom: „zsidótörvényt akarsz”, azt mon­dod, hogy „fasiszta vagyok”, azt mon­dom, hogy „mivel te is zsidó vagy, ezért a zsidóság nevében vádaskodsz”, aha, „szóval zsidózol”… És így megy ez to­vább és tovább, felszámolva a normális beszédet és a józan hangot. Az egymás­sal szoros korrelációban lévő fogalmi hálókat és összefüggéseket, a szavak mögötti jelentéstartományokat már megformálta a múlt. Ha egy-egy elemét „működésbe hozzuk” („zsidókérdés” alias Judenfrage etc.), a többi erre rög­tön rezonálni kezd, és az alapvetően bipoláris logikájú rendszer (egyes publi­cisták és egyes politikusok nagy örömé­re) élettel telik meg.

A kiállításra visszatérve: e szöveg író­ja értetlenségének és döbbenetének ad hangot, hogy a kormány egy marginalizált s nem a történészszakma bizalmát bíró, ráadásul a Horthy-kor apologetikáját maradéktalanul végrehajtó törté­nészt bízott meg a forgatókönyv összeállításával, akinek a tevékenységéről – ismerve a közeget – már eleve lehetett tudni, hogy nagy botrányt kavar. A kabi­netnek csakis olyan és a szakma által is respektált szakembereket lett volna sza­bad felkérnie a munkára, akik a magyarországi holocaust-történetírás (amely, bármily furcsa is, ma már nemcsak ér­zelmi, hanem szakmai kérdés is) leg­jobb szakértői: így – többek között – Karsai Lászlót, Szita Szabolcsot (akik viszonylag korrekt bírálatot írtak a forgatókönyvről), s valódi döntéshelyzetbe hozni, nem bábuszerepre kárhoztatni a kiegyensúlyozott világlátású Stark Ta­mást. Rajtuk kívül fel kellett volna kér­ni külső szakértőnek például Randolph L. Braham professzort is. Ezek a törté­nészek bízvást kiegyensúlyozott, ugyan­akkor a korábbi évtizedek kommunista történetírásától gyökeresen eltérő verzi­óval álltak volna elő és blokkolták volna egymás esetleges hibáit. Az együttes munka ráadásul nemcsak egyfajta kon­szenzus kialakítására, hanem arra is al­kalmat szolgáltathatott volna, hogy a legújabb kutatási eredményeket és mú­zeumi eljárásokat is bemutathassák és alkalmazhassák. A kendőzetlen szem­benézés a múlttal jobban növelné Magyarország kormányának hitelét, mint az ostoba, a halottak emlékét semmibe vevő és egyben anakronisztikus magya­rázkodás.

Ez az igény a koordinátor történész, a jelenleg miniszterelnöki főtanácsadó Schmidt Mária Kollaboráció vagy ko­operáció? című – közel egy évtizede megjelent – könyvével is összhangban áll, mely akkor a magyar történelem „örök szégyenének” nevezte a hihetet­len gyorsasággal végrehajtott magyaror­szági deportálásokat. Hogy azóta mi tör­ténhetett, nem tudjuk, csak sejthetjük, hogy – köszönhetően a kölcsönös elő­ítéleteknek és félelmeknek, valamint a kormánynak a régi magyar nemzeti job­boldalhoz való asszimilációjának, az Auschwitz-kiállítás az aktuális bal- és jobboldali szembenállás jegyében átpo­litizálódott és egy újabb belpolitikai front részét képezi. Pedig Auschwitz ugyanúgy nem lehet pártügy, mint ahogy a Gulág sem lehet az.

Címkék:1999-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A kulisszák előtt és mögött (g.j.)

A kulisszák előtt és mögött A botránnyá dagadt ügy Orbán Viktor miniszterelnök auschwitzi látogatásával kezdődött, aki - látván az egykori...

Részletek az auschwitzi magyar pavilon új forgatókönyvéből

Részletek az auschwitzi magyar pavilon új, Ihász István által összeállított forgatókönyvéből „Nemzeti kultúránk zsidó komponensei jelentő­sen hozzájárultak a mindenkori Magyarország...

Close