Notesz-rajzok

Szerényi Gábor a hetvenes évek végén kis noteszt szorongatott az időközben kiépült metróvona­lakon utazva, és rajzolt, rajzolt a lapokra. Az egyre nyomorultabb uta­sokat, minket, magyar metrózókat, akiknél a legmagasabb az a halál-szám, amelyikből a demográfia karácsony­fáján a kisebbik is sok lenne, a legala­csonyabb életszámaink pedig messze mögötte állnak a jobb délkörökön meg­szokott magas élni tudás mutatóinál. Metrórajzain az elnyűtt honfitársak kontúrjai karikatúra-szerűen amorfak, talán mert a mozdonyvezető erősen fékez, de az is lehet, hogy az örökös rajzolás Szerényi barátomnál ki­csiszolta az éles-látón realista stílust. Igen, ilyen nyűttek, ilyen ortopédek voltunk akkor, de szép is volt!

Szerényi noteszrajzaiban a lapokra nyomtatott vonalak-dátumok is a rajzok részeivé lettek. Mert a száguldó rajzoló úgy komponált két ál­lomás között, hogy a papírra előrenyo­mott korszakjel és a kor képe eggyé érett: korképpé lett. Az ÉS-ben gyakran közöltük Szerényi metrórajzait, így teltek a rajz-kilométerek és évek. Azután egy szépmúltú lapnál találk­ozunk újra, rosszkor. A Magyar Nemzet szétverése táján ő lett ott a képszerkesztő. Nem tudom, meddig és hogy bírta a rajzolás nélküli feladatot. Talán látni akarta az árulást közelről? Most újra látom a még jobb Szerényi-rajzokat jobb lapokban: a Beszélőbe ra­jzol. Karikatúrákat? Nehéz a műfajt meghatározni. Közben ugyanis olyan dolgok történtek, hogy azon csak röhögni lehet. Képlet: rea-lizmus – röhej. Szerényi Gábor kép-let publi­cisztikáiban ezt nagyon pontosan ér­zékelteti. Egyiken média-egér szuggerálja a cicanézőt, aki bár a gályát fixírozza az egér helyett, érezteti: felül a gálya-egér, de azért a víz az úr (nem a tele-víz-ió). Az alkotmány módosítás vitájához térbeli paragrafust rajzolt, amit éppen a lex-iconból metszett ki: a joghiányt írja le úgy, ahogyan szavak­kal azt aligha lehetne. Odább Tamás Gáspár Miklós esszéjéhez idézetekkel magyarázott illusztrációk következnek: törpe Lenin utazik a már ismerős (budapesti, moszkvai?) metrón, le fog szállni, Sztálin guillotinjának pengéje kalapács, a nyakat befogadó íves forma a sarló. A régi noteszrajzokról ismerős Kukásember a mába lépve a MEH-be talicskázza a moszkvai hatalom szim­bólumait. Strandon klottgatyában táskarádiózó alak örvendez TGM maximájának: „A liberálisokban – ezer bosszantó hibájuk ellenére – még min­dig fölfedezhetők a lélek nyomai…” Fe­jetlen angyalok és arcnélküli letűnt politikusok a többi TGM-illusztrációkon, mégis a nyakkendőknek mint klasszikus drapériáknak hihetetlen pontos, vagyis inkább lényegre törő lerajzolásával felismerhetők a figurák.

Azután az önálló lapok elárvult zsidó temetőjének földjét szemlélve észreveszem, ugy­anaz a faktúra, mint a Sztálin-guillotin előtti véres földdarab. Az imasálak pedig ugyanúgy jellemzik egy nép sorsát, mint a nyakkendők a mindenféle „kellemetlen emberek”-et, akik – nem újdonság – fel fognak bukkanni a múltból (TGM). Szekrény-rajzok cirádái nőnek a számlapjukat veszített óralapok architektúrájává. Kizökkent az idő… – így, verbálisán közhelyszerű a hatás, de lerajzolva mégsem. Fotóal­bumok többszörös villamos bérletnyi méretre kinagyított apa-fiú képei hoz­zák emberközelbe, ami a Holocaust szóbeli alakját hallva megfoghatatlan, pedig megtörtént. Szerényi le tudja ír-­rajzolni az elárvult kegytárgy és az ere­detijét veszített családi fotó gyásztar­talmát. A notesz-rajz-kofferek a szek­rény tetején Mérei Ferencet juttatják eszembe, aki bár a Sorbonne-on vég­zett, kalandvágyból itt maradt lélekra­jzolni. Szerényi kalandvágya megörökíteni a „kellemetlen minden­félék” és a „nyomokban felfedezhető” lelkűek lélekrajzát itt a mi lichthofjainkban és metróinkon – Buick nélkül.