Noé szövetsége

A cím Mózes első könyvére utal, amikor az úr az özönvíz után szövetséget köt Noéval és leszármazottaival arról, hogy többé nem ismétlődik meg ez a kataszt­rófa, ennek jelképeként pedig megjele­nik az égen időnként a szivárvány. Az ötletet Hajdú István művészettörté­nész adta a kollektív kiállításhoz, a szer­vezésben pedig részt vett a Magyaror­szági Zsidó Hitközségek Szövetsége, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesü­let (Jankovics Tibor), és annak Festészetet Kedvelők Köre (Nógrádi Péter vezetésével), il­letve a Zsidó Múzeum, ahol a kortársi csoportos tárlat volt lát­ható. Bálványos Anna kurátor negyedszáz művészt kért fel egy esztendővel ezelőtt, akik közül most 23 festő munkája látható a legkülönfélébb stílusban és te­matikus megközelítésben.

A realisztikus megközelítések sorából elsőként Fehér László nagyméretű, olaj-vászon Sirató­falát említeném, a szürkék feke­tétől fehérig terjedő árnyalatai­ban, fotografikus pillanatfelvétel hatását keltvén. Gerber Pál ha­sonlóan puritán kolorittal megol­dott kompozíciója a szürreális elemeket is keveri a realitással, így teremt drámai feszültséget az Isten a szövetségesünk felületén. Havas Bálint hófehér gipsz öntvénye egy négy­tagú család stilizált reliefje, amelyet nyakláncon viselt medál-formából nagyí­tott fel „képpé”. SI-LA-GI a minimal-art módszerével él, amikor fekete alapon fe­hér nyomtatott betűkkel a JUDE szót fes­ti akrillal a több méteres vászonra. A pasztell árnyalatok is belopózna a Herczeg Nándor Szökőkútjának vegyes tech­nikájú falemezére, a lépcsőn valóságos papucsaikból kilépett és szoborrá mere­vedett figurák körül. A metafizikus at­moszférát tovább fokozza Radák Eszter kétrészes Szivárványa, amely utcasarko­kat fest farostra játékkockaszerűen, élőlények nélkül és Bálványos Anna ezt találó rendezői ötlettel ráadásul a terem sarkába állította, e két képelemet egy­mással szembe fordítva. Baranyai And­rás Cím nélkül is a szivárvány színskálá­ját vetíti színes ceruzával az összekul­csolt kezek fénymásolatára, míg Klimó Károly az Istenszem-motívumot nagyítja jelképpé lángoló festékrétegekkel és ple­xivel, miközben krétával firkálja a fekete alapra a biblikus címadást: „Rátekintek, hogy megemlékezzem…”

Falvédők sete-suta naivitását, polgári otthonok biedermeier érzelmességét és humorát aposztrofálja Für Emil Flódni című képe, gyermekkorunk pofonegy­szerűségében is megható emlékű süte­ményét idézve. Chilf Mária hatrészes, vegyes technikájú sorozata a csírázás témájára írt variációkat, Dévényi Móni­ka ostorszerűen kígyózó felhőkből áz­tatja véresővel a háborgó tengert – öko­lógiai katasztrófát sejtetvén. Bukta Im­re installációja régebbi és újabb korok reális fegyvereiből rakja ki a „Veletek” szót, míg meghatóan törékeny és pará­nyi, élő zöld palántákból alatta a folyta­tást: „Ő és magzataitokkal”. A humor manapság – sajnos – hiánycikk, ezért örülhetünk, hogy felcsillan még Thury Levente fonákjáról szivárványt színező, kerámia a Jehova-kezén.

Keserű Ilona a hetvenes évek végétől állítja és festészetével bizonyítja – mint most „Több oldalról…” elnevezésű, kártyaszerűen tükörképes kompozícióján is -, hogy „ a szivárvány összes és bármely színárnyalata harmonizál a Földön élő emberek összes és bármely bőrszín-ár­nyalatával”. Az organikus absztrakció te­rén Gábor Áron finoman oldott tónusok­kal kelti a Csönd és tér illúzióját monu­mentális vásznán, míg Győri Márton ér­zéki kolorittal vallja: Nóra örök. A mini­mal-art netovábbja Erdélyi Gábor sejtel­mes, égszínkékben derengő 116 üvegcseppje a hasonlóképp terjedelmes kép­felületen. A geometrikus absztrakció szer­kesztési szigorát a nagy nemze­dékből Bak Imre éppúgy betartja arany fényt árasz­tó templomkapu­ja fölé feszülő Szi­várványán, akár­csak Gáyor Tibor tiszta színekből, keveretlenül és egymás fordított­jaként festett diptichonján. A sarkos elemek he­lyett a Két kék egymásba simuló félgömbjeit vá­lasztja temperával színezett, fából formált reliefjén Fajó János. A vonalak és ívek változatos motívumainak sorozataiból va­riál kettős képsíkot szitanyomatokból, vá­szon alapon Magén István, hideg és me­leg alaptónusban. Az egymást részben fedő szín-négyzeteket oldja hallatlanul elegáns Sajkává Maurer Dóra talányos akril-kavalkádján. Végül Nádler István a mélykék alapon virító fehér „zongorabillentyű-sort” mérnöki precizitással szer­keszti ugyan, de mögötte, a fekete alapot széles ecsetvonásokkal pásztázza, így te­remtvén festői „lazítást” monumentális képfelületén. Talán az eddigiekből is ki­derül: ki-ki megtalálhatja a hozzá legköze­lebb álló művészi megközelítést a Noé szövetsége színvonalas kollektív kiállítá­sán, kortárs mesterek avatott tolmácsolá­sában, amelyhez nívós katalógus is ké­szült, változatos tanulmányokkal.

Wagner István