Szombat előfizetés 2017

Nincs végső magyarázat

Írta: (Welker Árpád) - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Nincs végső magyarázat

(Pelle János: Az utolsó vérvádak. Az et­nikai gyűlölet és a politikai manipuláció kelet-európai történetéből. Pelikán Ki­adó. Budapest. 1995.)

A vérvád jelensége, melyet Pelle János témájául választott, nem véletlenül izgat és izgatott soka­kat Magyarországon, immáron több, mint száz éve. A nagy per, amely ezer éve folyik, s még sincs vége, hogy Eötvös Károlynak a tiszaeszlári perről írt könyve címét idézzük, felforgatta a múlt század nyolcvanas éveinek magyar társadalmát, és amint azt Pelle János könyve érzékletesen bizonyítja, még hosszú évtizedekkel ké­sőbb is alkalmas volt helyi zavarok felidézé­sére. Amint azt a könyv címe is jelzi, éppen ezek, a második világháború utáni vérvádesetek adják a mű gerincét, ezek feltárása volt a szerző elsőrendű célja A könyv egymástól jellegükben külön­böző fejezetekre tagolódik, amelyek a fel­dolgozott esetek kronológiája szerint kö­vetik egymást. Az első fejezetek, lévén, hogy korai eseteket idéznek fel, sokkal in­kább emlékeztetnek történeti tanulmány­ra, míg a későbbiek leginkább a tényfeltá­ró riport műfajába sorolhatók. Ez utóbbi fejezetek láthatóan közelebb állnak a szerző stílusához, ráadásul az olvasó szempontjából is érdekesebbek. Több bennük az új információ, s talán éppen emiatt izgalmasabbak is.

Egyes szövegrészek a történelmi tanul­mány és az esszé határmezsgyéjén egyensúlyoznak, és a kötet hibái pont ezekben ütköznek ki. nem teljesen kö­vethető ugyanis a szerző szándéka mon­danivalójának dokumentálásával kap­csolatosan. Ha tanulmányt szándékozott írni, amelyen a történésszel szembeni szakmai elvárások számon kérhetők, ak­kor állításainak, értékeléseinek bizony­ságául lényegesen több jegyzetben kel­lett volna jeleznie, hogy azok milyen for­rásokon alapulnak, fia viszont esszét kívánt írni, le kellett volna mondania az igazság közlésének igényéről, de a jegy­zetelés akár még az alkalmazott szinten is felesleges lett volna. Mind az olvasó számára az olvasottak hitele szempont­jából, mind az író számára a hivatkozás kényszere előnyös, hiszen pontosabb munkát követel meg, s ezzel segít egy sor hibát kizárni.

Ugyanis becsúsztak bizonyos hibák, némelyikük természetesen lényegtelen, de vannak, amelyek zavarhatják az olvasót. Csak a példa kedvéért álljon itt né­hány. Az az állítás, hogy „az Istóczy Győ­ző-féle Országos Antiszemita Párt pályafu­tása az 1882-83-as tiszaeszlári vérvádperben csúcsosodott ki” (36.o.), legalábbis különös annak ismeretében, hogy a nyíregyházai bíróság 1883 nyarán hirde­tett ítéletet ez ügyben, míg a pártot csak októberben alapították meg.

Istóczyhoz kapcsolódik az az állítás is, hogy „August Rohling prágai paptanár” az ő felkérésére írta meg 1882-ben Der Talmudjude című könyvét, amely az antisze­mita vérvádirodalom klasszikusaként több nyelven, rengeteg kiadást ért meg (45. o.). Csakhogy Rohling (aki 1882-ben már tény­leg prágai egyetemi tanár volt) 1871-ben írta meg pamfletját, amikor Istóczy még törvényszéki bíróként Vas megyében pró­bált a közigazgatásban elkövetett baklövé­seinek következményeitől megszabadul­ni, és igen messze volt attól, hogy nemzet­közi hírű antiszemita vezér legyen.

A szerző kisnyilasokra vonatkozó de­finíciója (112.0.) szintén igen problemati­kus. Ha ebbe a kategóriába lehet sorolni a szélsőjobboldali pártokra szavazókat ál­talában – mivel nem tudjuk, hogy ezek személy szerint kik voltak – már csak egy lépés, és bárki kisnyilasnak minősíthető, aki 1939-ben nyilasokra nagy százalék­ban szavazó településen élt.

A kötetben sok helyen találkozunk ilyen típusú általánosításokkal, amelyeket egy szaktörténész nem engedhetne meg magának. Amit Pelle Kelet-Magyarország elmaradottságáról ír, az egyrészt leegysze­rűsítő, másrészt a kötelező marxizmus idejéből itt maradt sztereotípiákra épül. Ugyanígy túlzásnak érzem, hogy a népi írók mozgalmát, illetve eszmei örökösét, a nemzeti Parasztpártot egészében anti­szemitának tekinti, különösebb differen­ciálás nélkül. Más, hasonló általánosítá­sok nyomán az olvasónak könnyen tá­mad az az érzése, hogy a világ alapvetően zsidókra és antiszemitákra oszlik.

A zsidóság és a munkáspártok viszo­nyával kapcsolatosan talán nem minden­ki osztja azt a véleményt, hogy „a főváros­ban élő ‘átlagzsidók’ jelentős része már 1944 előtt is valamilyen kapcsolatba ke­rült a szervezett munkásmozgalommal”, illetve hogy „a magyar zsidók 1945 utáni ‘átpolitizálódása’ … jórészt az MKP-be va­ló belépést jelentette.”

A kötet koncepcióját érinti viszont az, ahogy a szerző a vérvád fogalmát kezeli. Ugyanis nem egy esetben bármiféle anti­szemita pogrom vérvádas esetként szere­pel. Ennek oka nyilván az, hogy az alapté­zis, miszerint Kelet-Magyarországon a vér­vád folyamatosan élő jelenség, csak így tartható fenn. Azonban, ha a vérvád fogal­mának határait ilyen módon kiterjesztjük, értelmetlenné válik. Itt csúsztatással van dolgunk. Pelle koncepciójában a vérvád összekapcsolódik a Krisztus-gyilkosság vádjával, illetve annak freudi magyaráza­tával. Túl azon, hogy furcsa dolog a pszi­choanalitikus megközelítést egyedül üd­vözítőként kezelni, zavarossá válik a ma­gyarázat amiatt, hogy a vérvád nemcsak keresztény-zsidó relációban létező jelen­ség Kende Tamás kiváló könyvében ezt megfelelően igazolja. Pelle használatában azonban a rémhír és a vérvád közötti ha­tár elmosódik.

A felhozott kifogások azonban mit sem vonnak le a könyv azon értékeiből, ame­lyeket, a cím alapján azt mondhatjuk, lé­nyegi fejezetei magukban hordoznak. A második világháború utáni pogromok, vér- vádesetek feltárásával Pelle könyve sok új információval gyarapítja tudásunkat, nem­csak a szocializmus időszakában elhallga­tott antiszemitizmus megnyilvánulásainak kutatásával, hanem a kommunista párt zsidókhoz való viszonyának esettanulmá­nyokon keresztüli megvilágításával. Ezek közül a cikkek közül az 1946-os kunmada­rasi vérvádeset, a hírhedt gyerekkolbász-hisztéria leírása mellett kiemelkedően érdekes az azzal egy évben lezajlott miskol­ci lincselés ismertetése. Pelle itt nagyon fi­noman érzékelteti azokat a szociálpszi­chológiai tényezőket, amelyek a lincshangulat kialakulásához vezettek, és meggyő­zően bizonyítja, hogy szervezett akció okozta az áldozat halálát.

Ebben az összefüggésben érdemes ki­térni arra, miben hoz Pelle egyértelműen újat korábbi ismereteinkhez képest. Az egyes esetekben szerepet játszott szemé­lyekkel, illetve hozzátartozóikkal készült interjúi önmagukban is izgalmas olvasmá­nyok, de jelen formában, ahogy Pelle megadja az értelmezésükhöz szükséges háttér-információkat, lebilincselő olvasmányt jelentenek. (Bár ez expressis verbis nem jelenik meg, úgy látszik, a szerző végigolvasta az Egyenlőség kis híján öt­ven évfolyamát, ami komoly teljesítmény. Egy sajtótörténeti tanulmányt megért vol­na ennek összefoglalása is, bár ez talán távolabbra esik a kötet tárgyától.)

Nem lehet vitás, hogy Pelle János mun­kája megkerülhetetlen lesz a háború utá­ni antiszemitizmussal foglalkozók számá­ra, s a téma felé nem tudományos szem­pontból forduló olvasók is érdekfeszítő, gondolatébresztő művet nyernek vele.

Welker Árpád

Címkék:1999-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

1999. áprilisi szám

April 1999 Issue Rózsa T. Endre: Gödörbe be, gödörből ki Gadó János: Az első fecskék? Ortodox közgyűlés: Nincs megoldás, tehát...

April 1999 Issue

Summary It was reported without much media reaction that the gypsy population of a small Hungarian vil­lage converted to muslim...

Close