Nincs engedmény
Hittük volna? Hogy mértékadó európai napi- és hetilapok, világnézetükre nézve inkább baloldali-liberálisak mint nem, arról cikkeznek, hogy mégiscsak igaza volt George W. Bushnak? Hogy az amerikai elnököt Szaddám Huszeinnél is nagyobb veszélynek tartó antiglobalista Le Monde olyanokat írjon, hogy „a Közel-Kelet mozgásba lendült, ez Bushnak köszönhető”? Az International Herald Tribune szerint Európában most „azok gondolkodása is megváltozni látszik, akik eddig a Bush-adminisztrációra mint ostoba és veszélyes erőre tekintettek”. Hogyhogy? Mi történt? Utoljára a Központi Szoclib Üzenet ugye Európa-szerte az volt, hogy a világnemzeti-népuralmista W. pontosan tudta, hogy Bagdadnak nincs vegyi és biofegyvere, ezért jól belehazudott a világ szemébe, hogy a Halliburton/az olajlobbi/Izrael érdekében lerohanhassa az emberi jogilag talán kis kihívást jelentő, de kifelé ártalmatlan Irakot. Aztán hirtelen minden megváltozott.
Hogy mi történt? A szabadság működni kezdett. A demokratikus átalakulás szele csapta meg a Közel-Keletet, de úgy, hogy számos országban olyan precedensértékű változások kezdődtek, amelyek akár két éve is elgondolhatatlanok lettek volna. Kulcsszerepet játszottak ebben az elgondolhatatlanságban azok, akiket elvileg épp azért tartunk, hogy gondolkodjanak: az akadémiai és médiaértelmiség. Ez a kör azonban már akkor „Vietnam!”-ot kiáltott, amikor Bagdad felszabadítása előtt fél órával az amerikai csapatokat szembecsapta egy újabb homokvihar. Amikor pedig megkezdődött az. Irakba importált nemzetközi terroristák véres háborúja a koalíciós katonák (és az iraki civilek!) ellen, igazolva látták korábbi álláspontjukat: nem volt érdemes felforgatni Irakot, az arabok nem érettek a demokráciára. Nem, ezt persze nem így mondják, az politikailag inkorrekt lenne.
„Ha George W. Bush feltalálta volna a rák ellenszerét, kritikusai elmarasztalnák, amiért unilaterálisan, megfelelő konzultációk nélkül cselekedett, és durván figyelmen kívül hagyta mások érzékenységét” – ironizált a The New Republic hasábjain a Bush-szimpátiákkal kevéssé vádolható Martin Peretz, hozzátéve: „Ráadásul teljes mértékben mellőzte az Egészségügyi Világszervezetet (WHO), ezzel is megvetését fejezve ki a nemzetközi intézmények iránt.” Az analógia találó, bár valószínűleg abból kell kiindulnunk, hogy ha Amerika francia és német támogatással, Hans Blix ámenjével és ENSZ-felhatalmazással indította volna meg a háborút, akkor meg az lenne a baj, hogy a háború a) jogtalan, b) igazságtalan, c) olajszerzési célból indult, d) nincs rajta sapka. Ugyanaz tehát, amit így is hallottunk. francia, német és ENSZ-támogatás nélkül, Kofi Annan főtitkár és Hans Blix atomellenőr szánalmas hazudozásaival, valamint a nemzetközi baloldal álszent, álhumanista sopánkodásával súlyosbítva. E nagyon is befolyásos véleményformáló kör számára Bush továbbra is nagyobb probléma, mint Szaddám – csak most nagyobb a csend. Ez jó.
Az iraki hadjárat meggyőződéses, szabadelvű támogatójaként el kell ismernem: a háború ellenzékének egy dologban igaza volt. Nyíltabb beszéd lett volna, ha Bush és Blair nem elsősorban az ENSZ által is dokumentált, komolyan senki által nem vitatott iraki vegyi és biológiai arzenálra (WMD), az atomügynökség által többször jelzett nukleáris kutatásokra hivatkozik, hanem azt mondják a támadás előestéjén: „Iraknak korábban volt WMD-je, ez tény. Most nem találjuk, és ez életveszélyes, ugyanis Szaddám bármikor kész veszélyes ampullákat átadni a terroristáknak. De nem ezért fogjuk holnap lerohanni Irakot. Hanem azért, mert véres, fasiszta diktatúra, amely gázzal gyilkolta a kisebbségeit, amely lábbal tipor mindent és mindenkit, és mert egy ilyen rezsim a terrorizmus táptalaja, fenyegetést jelent nemcsak a régió, de az egész világ biztonságára.” Egy ilyen érveléssel elkerülhették volna, hogy az elfogult média folyamatosan magyarázkodásra kényszerítse őket. sőt az emberi jogok iránt állítólag ach, so érzékeny mozgalmakat bírták volna színvallásra: Választhattok. Az emberi jogok nyugati sztenderdje, vagy a diktatúra barbársága? A mi demokráciáink hibái, vagy a harmadik világbeli rezsimek bűnei? A civilizáltabb, mert egyéni jogot, identitást, szabad vallást és szabad piacot biztosító kapitalizmus, vagy feudális fasizmus, jogfosztottság, kollektivizmus és irracionalitás, világi/vallási miszticizmus? Nagyjából ez ugyanis a tét.
Az iraki háború megtervezésére és kivitelezésére sok rosszat lehet mondani, valóban nem az volt, amit az ember profi, XXI. századi háborús menedzsmentként elképzel. De megdőlt egy, a térségben központi szerepet játszó diktatúra. Az idén januárban nyolcmillió iraki polgár mondott nemet a napi terrorra és igent az ingatag, de reményteljes demokráciára. Arafat főterrorista halála után a Palesztin Hatóság területén is – ki hitte volna – viszonylag korrekt választásokat tartottak, amelyek eredményeként Mahmúd Abbasz személyében más hang, más politikai ambíció látszik érvényesülni (hogy a terroristákkal valóban kész-e leszámolni, még kérdéses). Libanonban győzött az utca cédrusos forradalma, a megszálló Szíria kénytelen katonáit és (ami még fontosabb) kémszervezetét visszavonni. s a damaszkuszi rezsim lassan készülhet önnön legitimációjának megmagyarázására. Szaúd-Arábiában nők nélkül ugyan, de helyi választásokat tartottak, Egyiptom elnöke is többjelöltes elnökválasztást helyezett kilátásba. A kitűnő Daniel Pipes ugyan óv az eufóriától. és emlékeztet arra, hogy számos helyen iszlamista előretöréstől kell tartani – de az tagadhatatlan, hogy a Közel-Kelet nem az már, ami volt.
Mint minden nemzetközi krízisnél, a figyelem valamiért most is Izraelre, pontosabban az „izraeli-palesztin konfliktusra” (így nevezi a világ a zsidó állam ellen ötven éve tartó háborút) fókuszál. Holott gázai kivonulás ide, izraeli belpolitikai feszültség oda, keleten a helyzet változatlan: béke akkor lesz, ha a Hamász és az Iszlám Dzsihád vezetői halottak vagy börtönben ülnek, az általuk feltüzelt palesztin fiatalok pedig belátják, hogy hazájuk limitált területű lesz, az nem tartalmazza Izraelt, Jeruzsálem nem az ő fővárosuk, és nincs olyan, hogy „a palesztin menekültek hazatérési joga” – Izraelbe. Amerikának most nem elsősorban Izraelre, hanem a nemzetközi államterrorizmusra kell figyelnie: Szíriára, Iránra, az új Libanon régi Hezbollah-jára, Kínára, és a gonosz, tengelyének fontos kültagjára, Észak-Koreára. Az Európai Uniótól sokat ne várjunk: egyesek az EU-ban épp akkor akarják feloldani a kínai fegyverembargót, amikor Peking hajmeresztő módon Tajvant fenyegeti, bekebelező jelleggel; Amerika viszont ezt élesen ellenzi, a koreaiaknak pedig azt üzeni: „Az Egyesült Államok nem kíván felajánlani semmilyen engedményt Észak-Koreának avégett, hogy Phenjan hajlandó legyen visszatérni az atomfegyverprogramja által előidézett válság megoldásáról folytatott hatoldalú tárgyalásokhoz.”
Ez a lényeges különbség az európai és az amerikai szemlélet között. Az EU alkukat köt, elvek nélkül mérlegel, tekintettel van, az új Amerika pedig nem tesz engedményt állami vagy privát terroristáknak. A washingtoni neokonok számos hibát és ostobaságot elkövettek az elmúlt években, de egyvalamit világosan látnak: ha békésebb, biztonságosabb világot akarunk, nem alkudhatunk meg azokkal, akik el akarnak minket pusztítani, sőt aktívan terjesztenünk kell a szabadságot, a joguralmat és a piacgazdaságot. Demokráciák nem háborúznak egymás ellen.
Seres László
Címkék:2005-05