Szombat előfizetés 2017

Németh Sándor gondolatmenetéhez

Írta: Siklós D. László - Rovat: Archívum, Belföld, Vélemény

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Olvasom a SZOMBAT ’90. januári számában Németh Sándor: Csak a bűnbánat szabadíthat fel c. írását. Legyen szabad ehhez néhány megjegyzést fűznöm.

A cím – amint az a 3. bekezdésből kiderül – a Holocaustbéli, zsidókkal szemben elkövetett bűnökre utal. Az ebben való részvétel „súlyos etikai felelősséggel terhelte meg a keresztény tömegeket”, vagyis bizonyos értelemben bűnrészessé tette őket a történtekben. Ez alól kellene nekik felszabadulni. Az a puszta tény, hagy erről a felszabadulásról a keresztény tömegeknek még mindig beszélni kell, sejteti, hogy ez még máig sem történt meg.

Ennek feltehetően két oka van. Az egyik az, hogy miközben az állami „hatalom birtokosai előszeretettel pellengérezték ki az egyházak mulasztását és bűneit”, a háború utáni keresztény vezetők általában nem vállalták – sem a maguk, sem közösségük nevében – a korábbi, zsidókkal szemben elkövetett bűnöket: a kívülről jövő vádakat nem akarták belső önváddal is tetézni. Így inkább megkerülték a bűnrészesség, a tettestárs-mivolt kínos kérdését, amivel persze eljátszották a bűnbánat és bocsánatkérés katartikus lehetőségét. Pedig tudhatták: ez az egyetlen útja annak, hogy a múlt befejezett legyen és újat lehessen kezdeni. Végül vagy csak a szórványos mentési akciókról beszéltek, hogy hitelüket mentsék és lelkiismeretükön könnyítsenek, – vagy elhallgatták az egész ügyet. Az elhallgatott bűnből természetesen nem következhetett sem bűnbánat, sem bocsánatkérés, sem pedig felszabadulás, amit a szerző mostani feladatként jelöl meg a keresztény tömegek számára – egy zsidó újságban.

A másik ok az, hogy a keresztény tömegek – mint vezetettek – annak idején nem érezték az etikai felelősség súlyát, hiszen a döntéseket nem ők hozták, ma pedig különösen nem vállalják hitbeli elődeik „etikai felelősségét”, azaz bűneit. Miért is bánnák meg a Holocaust idején kompromittálódott keresztények bűneit? Azok – úgymond – nem is voltak igazán keresztények… Immár két generáció nőtt fel a szörnyű események óta, akiknek etikai felelőssége értelemszerűen fel sem merülhet. Ezektől vár Németh Sándor bűnbánatot? Ha tehát a közelmúltbeli keresztény etikai felelősségről van szó elsősorban (ez a címbeli „bűn”), akkor az 50 évnél fiatalabb keresztényeknek voltaképpen nincs mivel szembenézni és nincs miből felszabadulni. Nem világos továbbá, hogy miről van szó, amikor a szerző azt ajánlja a keresztényeknek, hogy nézzenek szembe „saját téves döntéseikkel, magatartásukkal” és mindettől forduljanak is el. Kapcsolatos ez a mai zsidósággal? Ha igen, akkor mi ennek a forrása?

A cikkben Augustinusnak Izráel elvettetéséről szóló tanításáról is olvasunk. Ha már erről van szó, az ókori egyházatyák, középkori pápák, zsinatok, szentek és reformátorok hosszú sorát is említhetné a szerző a jelenkori keresztény vezetőkig és írásmagyarázatokig bezárólag, merthogy mindezek gyakran ugyanezt visszhangozzák változó intenzitással, de változatlan előjellel és tartalommal. Hogy ki áll ennek szellemi kiindulópontjában, azt szerzőnk is megnevezi: Pál apostol, aki szintén beszél Izráel elvetéséről (ennyiben tehát mégsem ellenkezik vele az ágostoni teória, sőt éppen rá épül), „mint átmeneti, behatárolt időszakról”. Ennek az időszaknak a kezdete minden bizonnyal a diaszpóra-korszak kezdete. De ki mondja meg, hogy meddig tart? Talán még most is ebben vagyunk?

Ha Pál apostol (és szerzőnk) szerint „a diaszpóra a világ felemelkedését, a népek meggazdagodását szolgálja”, akkor miért hirdették keresztény vezetőik és vezetettek hosszú évszázadokon át ennek az ellenkezőjét, amely oly változatosformában termelte a zsidóellenesség gyümölcseit? Enyhe, sőt eufémikus kifejezés az, hogy „az ágostoni koncepció fenntartja a bizalmatlanságot a zsidók és keresztények közötti kapcsolatban”.

Augustinus írásait – ezt az esetlegesen kiragadott példát – a keresztény tömegek ma sem nagyon ismerik, tehát nem ez az igazi gyökere a keresztény tömegek Izraellel kapcsolatos téves gondolkozásának.

Augustinius különben is csak kifejtette, magyarázta a Pál apostol-féle tanítást, amint ez a különböző korokban is megtörtént.

Végül legyen szabad egy lényeges és egy látszólag lényegtelen dologra felhívni a figyelmet. A bűnbánat igen fontos belső, lelki folyamat, de végül is csak egy érzés, amely belülről felszabadítja azt, akinek arra szüksége van. A kérdés itt ez: mire szabadít fel? Mindannyian érezzük, hogy csak bűnbánatról beszélni még kevés önmagában. Ennek a megtisztító folyamatnak, fölszabadító érzésnek – főleg ha bocsánatkérés is követi a megbántottaktól – csak akkor van hitele és értéke, ha következik belőle a megfelelő etika, vagyis olyan cselekedet, amely igyekszik jóvátenni, amit még lehet.

Látszólag lényegtelen apróság egyetlen szó a cikk utolsó mondatában: „ószövetségi”. Tudjuk, hogy ez újszövetségi eredetű, jellegzetesen keresztény szóhasználat. E szó említése egy zsidó újságban kissé tapintatlan dolog, mivel a szerző is tudhatja, hogy a zsidók saját, héber nyelvű Bibliájukat vagy egyszerűen Szentírásnak, vagy – még pontosabban – Tanach-nak nevezik. A keresztények által használt Bibliának nagyobbik, de mégsem meghatározóbb része a héber Biblia, amelynek fentebb említett, hagyományos keresztény elnevezése a régiséget, elavultságot, túlhaladottságot sugallja az Újszövetség mindig új mivoltával szemben. Örök emberi vonás a régi – az „ó” – és az új közül az újat választani, mint ami várhatóan jobb, érdekesebb és fontosabb. Egyszerű sablon alakult ki ebből a szembesítésből: a régi, az ó a zsidóké, az új, a több a keresztényéké, akik látják és elfogadják mindazt, amit a zsidóság „lelki vakságában” még ma sem tud vagy akar elfogadni. Nem folytatjuk a gondolatmenetet, mert már ebből is érezhető a végeredmény: ez az egyetlen szó – a héber Biblia Újszövetségre visszavezethető elnevezése – is ölég ahhoz, hogy a zsidóságot mint népet és vallást dehonesztáló érzéseket és gondolatokat ébresszen. Innen már csak egy lépés a teológiai ihletésű és indoklású antijudaizmus, vagyis a keresztény antiszemitizmus. Kevesen gondolják ezt végig, pedig korántsem ártatlan szójátékról van szó. A kérdés már nem is kérdés, hogy honnan ered a két iratgyűjtemény – a héber Biblia és az Újszövetség – sajátos jellegű szembeállítása. Az viszont annál vitathatóbb, hogy mennyiben jogos a 27 iratból álló gyűjtemény „Újszövetség” elnevezése, ha Jeremiás 31., 31-34. szavaira gondolunk.

Mindez a mai, magyarországi keresztény tömegek gondolkozását és lelkiállapotát is tükrözi ebben a kérdésben. Reméljük azonban, hogy a megújulás ígéretes folyamatában a zsidók és keresztények kapcsolata is gyógyulni, rendeződni fog és a jövőben nemcsak szavakban – párbeszédben – és érzésekben jut kifejezésre, hanem az együtt és egymásért végzett tettekben is.

Siklós D. László

 

Címkék:1990-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Számadás

EGY REGGEL GIGI, aki az első udvarban lakott, egy négykerekű hordárkocsi végében ült, harangozott vékony, hosszú lábaival, és csúfondáros mosollyal...

Zsidó rádióadó Párizsban

Franciaországban gombamód szaporodnak a magán rádióadók, mióta Mitterrand 1981-ben zöld utat adott nekik. Ma ezernégyszáznál több adó sugározza a legkülönbözőbb...

Close