Szombat előfizetés 2017

„Nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér hordoz téged”

Írta: Endreffy Zoltán - Rovat: Archívum, Hazai dolgaink

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Az utóbbi évtizedek egyik legörvendetesebb ökumenikus fejleménye a zsidó-keresztény párbeszéd megindulása. A II. vatikáni zsinat után Rómában különbizottságot hoz­tak létre a zsidósággal való vallási kapcsolatok ápolására; a Vatikán több dokumentumot tett közzé arról, hogyan kell a zsidóságot helyesen – azaz antijudaizmustól mentesen – ábrázolni a katolikus igehirdetésben és katekézisben; s 1986 áprilisában – az egyház kétezer éves történelme során először – egy római pápa, II. János Pál látogatást tett a római zsinagógában. Hasonló kez­deményezések történnek a zsidósággal való kiengesztelődésre a többi keresztény egyházban is, s az utóbbi egy-két évben Magyarországon is megjelentek a zsidó-ke­resztény párbeszéd első intézményei.

A közeledés korlátai

Ám a zsidóság és a kereszténység közötti ökumeni­kus közeledés egyelőre csak a vallási vezetők és értel­miségiek nagyon szűk körét érinti, és még nagyon tá­vol áll attól, hogy jelentékenyen befolyásolja a hívek szélesebb köreinek gondolkodását. Az ökumenikus párbeszéd – többek között – a különböző felekezetek azon felismeréséből fakad, hogy kinek-kinek a saját felekezete nem egészen olyan, amilyennek Isten népé­nek lennie kellene, hanem bűnöktől is szennyezett, re­formokra szorul – ecclesia semper reformanda -, s ezért mindegyiknek van mit tanulnia más felekezetektől. Fájdalmas tény, hogy a keresztény-zsidó párbeszéd megindulásához egy történelmi katasztrófának, a holo­caustпаk kellett bekövetkeznie. Ez ébresztette rá a ke­resztényeket a zsidók ellen elkövetett bűneikre, s ez késztette őket arra, hogy a szörnyűségekből okulva megpróbálják megreformálni teológiájukat és gyakor­latukat. De vajon elég nagy sokkot váltott ki a keresz­tény egyházakból Auschwitz katasztrófája? Láthatók- e keresztények körében annak a mély bűnbánatnak a jelei, amely nélkül nem lehetséges igazi megértés? Személy szerint úgy vélem, a keresztények nagy tö­megeit illetően eddig nem történt meg ez a megbánás és megtérés. Mégpedig azért nem, mert még a zsidók iránt és a zsidók szenvedései iránt együttérzést tanúsí­tó keresztények közül is csak nagyon kevesen értették meg, hogy a holocaust nemcsak a zsidók tragédiája volt, hanem a keresztényeké is. Fizikai értelemben a zsidóké, akiket ártatlanul elpusztítottak, erkölcsi érte­lemben azonban a keresztényeké, akik ebben bűnré­szesek voltak.

A keresztények bűnrészessége egyfelől abból adódik, hogy a majd kétezer évig tartó keresztény antijudaizmus maga is hozzájárult annak a társadalmi légkörnek a kialakí­tásához, amelyben a holocaust egyáltalán lehetségessé vált. Miként K. Rahner írja: „az egyház közvetlenül nem fe­lelős a holocaustért, kortörténetünk e borzalmas eseményének előidézésében lényegesen közrejátszott sok más ok is. De vajon lehetséges lett volna-e ez a holo­caust, ha előtte oly sok évszázadon át, egészen az egy­ház legfelsőbb köreiig és onnét lefelé a köznapi ke­resztényekig és az egyházi szónokokig, nem burján­zott volna a lelkekben az antiszemitizmus, amely egy­értelműen embertelen és keresztényietlen volt, és amelyet ma sokkal világosabban be kellene vallani, mint ahogyan ez a mai egyházban történik?” (Előszó, in: Kis György: Megjelölve Krisztus keresztjével és Dávid csillagával, Bp. 1987.)

Spiritualizáció és individualizmus

Másfelől azonban, az antijudaista tanok hirdetésén kívül a keresztény gyakorlatnak egy másik, talán még mélyebb eltévelyedése is hozzájárult a holocausthoz, nevezetesen a kereszténység spiritualizáló és indivi­dualista tendenciája. Ezen azt értem, hogy a keresz­ténység többnyire hajlamos volt arra, hogy az üdvösséget túlzottan individuális, spirituális és másvilági valóság­ként fogja fel, ami nagyon sok kereszténynél az emberi lét evilági, testi, társadalmi és politikai dimenzióinak elhanyagolásához vezetett. Mindennek egyik sajátos következményeként pedig – s jelen témánk szempont­jából ez az érdekes – a keresztények nagyon sokszor túl könnyen megtalálták a modus vivendit különféle embertelen politikai hatalmakkal.

Nehéz lenne pontosan megmondani, mikor vált uralko­dóvá a kereszténységen belül ez a spiritualizáló tendencia. Talán Szent Ágostonnak, a nyugati kereszténység egyik legnagyobb hatású alakjának köszönhető, hogy a keresztény gondolkodás egyik fő meghatározója a földi-evilági valóságok iránti közömbösség és a testellenesség lett. Ő volt az, aki az egyéb valóságok háttérbe szorításával hosszú időre szinte kizárólag Istenre és a lélekre korlátozta a keresztények ér­deklődését: „Istent és a lelket vágyom megismerni. Semmi mást? Semmit” – írta Szent Ágoston a Soliloquiában (I,2, n.7), s ezzel hosszú évszázadokra programmá tette a világtól való elfordulást, a fuga mundi-t. Az üdvösségnek kizárólag lelki valóságként való felfogása súlyos következmé­nyekkel járt a kereszténység egész későbbi történetére nézve, Mert ha egyszer az üdvösség szempontjából csak a lélek és Isten kapcsolata számít, ha az üdvösség kizárólag az egyéni lélekben és ott is csak a másvilágon realizálódik teljesen, ak­kor elhanyagolható dolog az ember földi, evilági sorsának ja­vítása, s ennek nincs üdvjelentősége. Ezzel el is jutottunk a valláshoz, mint „a nép ópiumához”, amely nem ok nélkül váltotta ki az újkorban az ateista humanizmust és a szekula­rizációt, azaz az ember nevében, az ember érdekében történő elfordulást a vallástól.

A modern bibliatudomány jóvoltából ma már tudjuk, hogy az üdvösségnek ez az egyoldalúan spirituális és indivi­dualista felfogása nem egészen felel meg Jézus tanításá­nak. Az üdvösség nem kizárólag a másvilágon valósul meg, hanem a megváltás eredményeként már itt, a földön kezdetét veszi Isten országa vagy uralma, vagyis már itt, a földön el­kezdődik az ember és az emberi világ épségének helyreállítá­sa. Ennek legszembetűnőbb jeleikeresztény felfogás sze­rint – éppen Jézus gyógyító és bűnbocsátó tettei. De az em­beri világ helyreállítása nem merül ki egyének meggyógyításában, hanem hozzátartozik Isten népének, mint közösség­nek az újjáteremtése is. Ez azt jelenti, hogy a megváltással Isten újjáalkotja magukat a közösségi kapcsolatokatha tet­szik: „társadalmi viszonyokat” – is, amelyek szintén eltor­zultak a bűn következtében, és „strukturális bűnök” hordo­zóivá lettek.

Ami a tulajdon és a vagyon kérdését illeti, isten újjáalko­tott népében meg kell szűnnie gazdagok és szegények ellen­tétének, s ezt a javak önzetlen megosztásának, egyetemes szolidaritásának kell felváltania: „Ne gyűjtsetek magatok­nak kincseket a földön … hanem gyűjtsetek magatoknak kin­cseket a mennyben” (Mt 6,19-20), mert „könnyebb a tevé­nek a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országá­ba bejutni” (Mt 19,24). Isten újjá alkotott népén belül gyö­keresen meg kell hogy változzék az olyan politikai kategóri­ák tartalma is, mint az uralom és hatalom: „tudjátok, hogy a népek fejedelmei uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk. De ti köztetek nem ez a rend: hanem aki naggyá akar lenni köztetek, az legyen szolgátok, és aki kö­zöttetek első akar lenni, az legyen rabszolgátok” (Mt 20,25- 27). Mindent összevetve a messiási kor „politikai javainak” foglalataként Isten helyreállított népében megvalósul a béke, amelyet megjövendöltek a próféták – „sehol sem ártanak és nem pusztítanak az én szent hegyemen, mert a föld úgy tele lesz az Úr ismeretével, mint ahogy betöltik a vizek a ten­gert” (íz 11,10) -, és amelyet Jézus meghirdetett: „békessé­get hagyok rátok, az én békémet adom nektek” (Jn 14,27). Megújított életével Isten népe a végső időkben magához vonzza majd a próféták szerint a pogányokat, akik szabályo­san tódulnak majd a választott néphez, hogy eltanulják tőle ezt az életet, és ők is Isten útjain járjanak: „az utolsó napok­ban … eljön sok nép, és ezt mondják: jöjjetek, menjünk föl az Úr hegyére, Jákob Istenének házához; tanítson minket útjai­ra, hogy az ő ösvényein járjunk” (íz 2,2-3). S ezt várja el Jé­zus is a tanítványaitól: életük legyen messzire világító pél­da, amely Istenhez vezeti az embereket – „ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város … Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jócselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Mt 5,14-16).

Alkalmazkodó kereszténység

E rövid exegetikai kitérő azt mutatja, hogy az üd­vösség túlzottan individualista és spirituális felfogása, az üdvösség evilági, közösségi-társadalmi dimenziói­nak zárójelbe tétele nem egyeztethető össze a Biblia taní­tásával. S vajon nem ez a spiritualizáló, individualista tendencia volt-e a mélyebb oka annak, hogy a keresz­ténység történelme – J. B. Metz, a katolikus politikai te­ológia megalkotója szerint – politikai ellenállás helyett inkább a túlzott politikai alkalmazkodás története lett? Vajon nem ezzel magyarázható-e az, hogy történel­mük folyamán a keresztények a kelleténél ritkábban szálltak szembe embertelen politikai hatalmakkal, így többek között nem tanúsítottak elegendő ellenállást a nácikkal szemben sem?

Nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér hordoz té­ged” (Róm 11,18) – írja Pál apostol, s arra figyelmezteti a pogány keresztényeket, hogy „vad olajfaként” csak akkor hozhatnak termést, ha a „szelíd olajfa”, Izrael gyökere táplálja őket. Vajon nem abból fakadt-e a ke­reszténység sok súlyos eltévelyedése, hogy túlságosan elvágta magát ettől a gyökértől? Keresztény körökben olykor még ma is találkozni azzal a szembeállítással, a zsidó vallás külsődleges, mert a cselekedetekre, a tör­vények és előírások teljesítésére teszi a hangsúlyt, míg a kereszténység bensőséges vallás, mert a hitet, a szív tisztaságát és a lelki javakat tartja elsődlegesnek. De vajon nem ez a felfogás vezetett sok kereszténynél bi­zonyos elengedhetetlen cselekedetek elmulasztásá­hoz, egy olyan kegyesség kialakulásához, amely beér­te a lelki élet ápolásával, miközben a háttérbe szorult az Isten akaratának való gyakorlati engedelmesség? És nem éppen ezért – hitük spiritualizálása miatt – tudták a keresztények a zsidóknál általában jobban hozzáidomítani az életüket különböző politikai hatalmakhoz? Vajon nem ezzel magyarázható-e az a külö­nös történelmi tény, hogy nem annyira a kereszté­nyeknek, mint inkább a zsidóknak jutott osztályrészül az a sors, amelyet Jézus a tanítványainak megjöven­dölt: „Nem nagyobb a szolga az uránál, ha engem ül­döztek, titeket is üldözni fognak” (Jn 25,20)?

Nehéz kérdések ezek, de ha nem akarjuk letagadni a keresztény történelem súlyos eltévelyedéseit, akkor szembe kell néznünk velük, s el kell ismernünk, hogy keresztény – a szó eredeti értelmében: „krisztusi” – voltunk valódisága jórészt azon múlik, hogy milyen vá­laszokat tudunk adni ezekre a kérdésekre, amelyeket a zsidóság tesz fel számunkra. E kérdések azt mutat­ják, hogy a kereszténység szempontjából elsőrendű fon­tossága van a zsidósággal folytatott párbeszédnek. Saj­nos, ezt ma még csak kevés keresztény ismeri el. Én a magam részéről e tekintetben századunk egyik nagy protestáns teológusának, Karl Barth-пак a véleményé­hez csatlakozom, aki élete vége felé egy beszélgetés­ben, amelyet Augustin Bea bíborossal folytatott, ezt mondta: „Ne felejtsük el, hogy végül is csak egy tényleges, nagy ökumenikus kérdés létezik: a zsidósághoz való viszonyunk”.

Címkék:1992-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ég, füst, csillagok

Kezelési útmutató a ciánkapszulához Az ördög hagymája ... A közép-európai Matrjoska- baba ... A bűn a bűnben egy újabb bűnben...

Szerecsenmosdatás

Ezzel a címmel ugyancsak a Magyar Fórum említett számában olvastunk egy Farkas János, Budapest aláírású levelet. Szövegkörnyezetéből kiemelve, csak egyetlen...

Close