Szombat előfizetés 2017

„Nem bántam volna valami konok kis botrányt”

Írta: Szántó T. Gábor - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Nem bántam volna valami konok kis botrányt”

Závada Pállal beszélget Szántó T. Gábor

Sokan és sokat beszélnek a múltfel­dolgozás szükségességéről. Szüle­tett egy könyv, amely megteszi, amit lehet. Závada Pál A fényképész utókora című regénye írói számve­tés a 20. századi Magyarország ta­lán legnagyobb társadalmi drámái­val, amelyek szereplőik személyes sorsát is alapvetően befolyásolják.

Néhány évvel ezelőtt egy baráti társaságban arra terelődött a szó, hogyan fog kimozdulni a magyar próza a történetrelativizáló, átél­hető karaktereket nélkülöző világából. S akkor valaki azt mondta, a személyesség és a kisebbségi nézőpont lehet e megújulás hordozója: etnikai vagy életmód-kisebbség, de mindenképpen olyan, amely kívülről, oldalról látja, láttatja a valóság fősodrát. A te regé­nyed, A fényképész utókora szemé­lyes is, kisebbségi nézőpontot is hordoz, de vajon egyetértesz-e az állítással?

– Részben. Egyrészt nem biztos, hogy a mai próza ennyire relativizálná a történetet és mellőzné a hőst, más­részt amikor mégis, az nem feltétlenül baj. hisz az ilyen művek közt is akad­nak kitűnőek. A történetet az én köny­vem is visszaállítja, úgymond, a joga­iba, s a szándék szerint valódi sorsok és karakterek jelennek meg benne. És persze tudatosan választottam témájá­ul olyan – irodalmi módon szerintem még nem eléggé kitárgyalt, avagy elég jól ki nem beszélt – ügyeket, amelye­ket most a kisebbségi kérdések közé sorolsz. De a próza megújítása szerin­tem a „fősodor” történetei által is le­hetséges – és nem csak kívülről, oldal­ról ábrázolva -, mint legutóbb Spiró György regényében, a Fogságban. Amin egy regény áll vagy bukik ugyanis, az az elbeszélés hogyanja és annak nívója: tehát hogy jól. (Az, hogy jót – ebben a relációban előfelté­tel.) A prózapoétika megújítása tudni­illik formai kérdés, de az én szemem­ben persze úgy a legjobb, ha valamely regény eredetien új formában, az iro­dalmi minőség magas nívóján tárgyal olyan kérdéseket, amelyek engem szenvedélyesen érdekelnek. Vagyis azt hiszem, hogy a személyesség vagy a kisebbségi nézőszög – amely egyéb­ként nemcsak külső vagy oldalsó lehet – nem feltétlenül kritériumai a minőségnek vagy akár csak a próza­megújulásnak sem.

Szlovák anyanyelvű közegből származnak tótkomlósi őseid, hasz­nálod a nyelvüket, a néprajzi eleme­ket regényeidben, sőt jelentős része van szereplőid megformálásában, hogyan is viszonyulnak e hagyo­mányhoz. Fontos-e szerinted a mai irodalomban az etnikai-vallási tradí­ció megjelenítése, illetve elveszté­sének ábrázolása?

– Feladatomnak tekintem. Ha napló­formát használ az ember – ahogy a Jadvigában tettem -, és korhű akar lenni, akkor nem árt, ha tudja, mikor rügyez­nek a fák, s mikor milyen munkálatok, nemzetiségi vagy vallási dátumok, ün­nepek következnek. Mindennek van egy rakás néprajzi vonatkozása, ami ér­dekesen fűszerezheti a prózaszöveget, és persze közelebb juthatunk ezáltal a néplélekhez. így jobban látjuk azt is, ha a tradíciókból valaki kilóg – mert ez is lehet tárgya az irodalomnak. Egyfor­mán izgalmasan tematizálható a hagyo­mány világa – vagy annak hiánya. A Sorstalanság jut eszembe, hogy abban milyen kevés elem árulkodik például arról, hogy az a fiú, aki beszélni kezd, voltaképpen zsidó családban, zsidó kö­zegben mozog – mert hogy nemigen vannak ott ábrázolva nemzetiségi-vallá­si rituálék, nyilván mert az a család asszimiláltnak és vallásavesztettnek tű­nik.

Regényedben a szerelmi szál mellett két társadalmi csoportra fó­kuszálsz: a népi mozgalom, illetve a falusi Magyarország képviselőinek a háború, majd a kommunista diktatú­ra alatti sorsára, illetve a zsidókéra. A zsidók többsége odavész, a népi­ek pedig, hasonlóan a paraszti szár­mazású kommunistákhoz, beépül­nek a rendszerbe. Adler Jenő faluku­tató alakjában azt a beolvadó zsidó típust mutatod be, aki mindenkor igyekszik lojális lenni, de tisztessé­ge folytán minden rendszernek áldo­zata lesz, s talán, mert annyira alkal­mazkodik, önmagát is elveszíti, ma­gánélete sem alakul jól. A népiek antiszemitizmusának maró kritiká­ját látjuk, de közben érezni e világ­gal való együttérzésedet is. Szinté­zis is e könyv: témájában, nyelvé­ben, hangulatában örököse is a népi irodalomnak, ugyanakkor a népiség folytathatatlanságát, feloldódását, asszimilációját is ábrázolja Buda­pest urbánus kultúrájában, a demok­ratikus ellenzék holdudvarába ke­rülő Koren Ádám alakjában. S szin­tézis abban az értelemben is, hogy a magánéletet és a társadalmi valósá­got, a tradicionális magyar faluból való elvándorlást és a diktatúra alat­ti hagyományvesztett budapesti ér­telmiségi létet is ábrázolja. Oda a polgári hagyomány, oda a falusi gyö­kerek. Mi maradt?

– Összeomlanak tradícióink, és csere­pekből próbálunk építkezni, hogy ezt az összeomlást ábrázolhassuk. A főhős­nek, Koren Adámnak semmit sem sike­rül összeraknia. Találkozik a múlt mor­zsáival, kezébe kerül az a bizonyos fénykép, amelynek ismeri szinte min­den szereplőjét, de nem jut eszébe föl­keresni a még élőket, hogy beszéljen velük. Az elődök története megértésé­nek kudarcáról is szól ez a könyv. Úgy gondoltam, hogy a falukutató mozga­lomnak a nagyszabású kísérletét, ugyanakkor a hazugságait, borzasztó nézeteit és körülményeinek véres­-mocskos valóságát is meg kell mutat­nom – tehát azt is, amit ennek az esz­mevilágnak az örökösei elhallgatnak-eldugdosnak előlünk. Miközben nem szabad általánosítanunk, mert e törek­vések, illetve a hajdani mozgalom kép­viselői között voltak tiszteletreméltóan tiszták – feltétlenül nemes célnak kell tekintenünk például az elnyomottakkal való szolidaritást. Ellenben – és ezt az elmúlt évtizedekben hallgatás övezte – érveléseikbe gyakran vállalhatatlan kö­vetkeztetéseket iktattak be. Például azt az észjárást, hogy ha nekünk nincs (nincs elég), a zsidóknak pedig van (túl sok van), akkor azt őtőlük nem ártana valahogy átcsoportosítani, magyarán (részben vagy egészen) el kell venni. Legyen szó vállalkozói tőkéről, banki nyereségről, termény- vagy állatfölvásárlói pozícióról, kiterjedt klientúráról, sajtónyilvánosságról vagy moziháló­zatról. Diplomáról, nyelvtudásról, tudományos vagy művészi tehetségről. Hazaszeretetről, magyarságtudatról. Ugyanakkor a népiek közt akadtak le­nyűgöző tehetségek is, létrejöttek nagy írói és eredeti gondolkodói teljesítmé­nyek, létezett továbbá formaérzék. Do­hányos László alakjában például vi­szonylag nagyszabású figura, egy – nőket és szellemi értelemben férfiakat is – magával ragadó személyiség be­mutatására törekedtem. Másfelől vi­szont ez az alak mélységesen romlott, a hatalom és a politikusi karrier iránti vá­gya – amire egyébként képességei na­gyon is predesztinálnák – erősebb bár­miféle elvekhez való ragaszkodásnál, így kisszerű politikussá, árulóvá válik.

És elárulja például az idealista Adlert, aki minden rendszernek ál­dozata lesz…

– És aki nagyon vágyik szeretetre – meg arra, hogy ne taszítsák ki folyton, hanem odatartozhasson valahová. Rá­adásul reménytelenül szerelmes Dohá­nyos feleségébe. E vonzalmai miatt még a börtönt is vállalja helyettük ’56 után, amikor is mindketten – Dohányos is, a felesége is – ellene tanúskodnak.

– Flaubert Érzelmek iskolája című regénye fontos szerepet játszik könyvedben, úgy is mint hangsúlyo­san felbukkanó tárgy, úgy is mint prózapoétikai eszköz. Jelenetek és bekezdések sorát emeled át saját szövegedbe Koren Ádám és Adler Viola szerelmének ábrázolása so­rán. Arra utalsz, hogy nem változott semmi az alapvető emberi viszony­latokban másfél évszázada?

Az alapképlet sosem változik. És aki ilyen komplikált magánéleti kérdé­sekkel találja szembe magát, úgy érzi, mindez először történik meg a világtör­ténelemben.

S a társadalmi képlet is hasonló: feltörekvő vidéki fiatalember és a beérkezett polgárasszony kettőse.

– Engem mindig is izgattak a fejlődésregények – meg hát én is végig­játszottam életemben a magamét. Az életélmények és az olvasmányélmé­nyek ötvöződnek, s ezek közül Flaubert regénye a legfontosabb számomra. Amikor úgy találtam, hogy regényem történetszövésének van egyfajta lassan hömpölygő, XIX. századi menete, gon­doltam, miért ne tegyem lehetővé, hogy hősöm épp az Érzelmek iskoláját olvas­sa, amit magam is olvastam hasonló helyzetben. Aztán pedig elkezdtem az­zal játszani, mi lenne, ha Koren is, Ad­ler Viola is ezt a könyvet olvasná, és nem lehetne kitalálni, hogy kottaként használják, és aszerint cselekszenek, vagy csak mi, olvasók sejtjük így. A vé­gén pedig fölmerül a kérdés, amit te föl­tettél, hogy vajon ma is ugyanúgy szövődnek-e a viszonyok, sőt még az is, mi van akkor, ha mindkét szereplő is­meri a kottát. Eljátssza-e a szerepét vagy sem, illetve mi történik, ha nem a saját, belső kottájuk szerint játszanak, hanem külső sorvezető szerint. így ala­kult ki a regény harmadik szála.

Jellegzetes posztmodern gesztus a vendégszövegek használata, s te is így teszel, meg se jelölve a forrást.

– Nemcsak kölcsönvettem szövegré­szeket, hanem még bele is nyúltam a szövegbe, és változtattam rajta. Nem tu­dom, mikor vagyok tiszteletlenebb: ha gátlástalanul, szóról szóra lopok, vagy ha még el is torzítom, egyértelmű for­rásmegjelölésnek számít viszont az, hogy maga a Flaubert-könyv valójában is megjelenik a regényemben, amelynek harmadik szála pedig az Érzelmek és is­kolák címet viseli a tartalomjegyzékben.

Dramaturgiai jelentőségű, elbe­széléstechnikai bravúr a regényben a narrátori többes szám első sze­mély használata, melyben időről időre megjelenítődnek a XX. századi Magyarország tragikus történelmé­nek tettesei: nyilasok, ávósok, más­részt áldozataik, illetve e történelem tehetetlen vagy lapuló, gyáva tanúi. Kérdésem, amely személyes, írói problémát is jelentett számomra: ábrázolhatók-e egyáltalán személye­sen a diktatúra működtetői, vagy ép­pen csak így, tömbben, masszaként?

– Nem tudom – én például a deportá­lásban közreműködő keretlegényeket kórusként jelenítem meg. Ha őbelőlük egy szereplőt akartam volna gyúrni, ak­kor jellemet kellett volna alkotnom, így pedig emblematikus, retorikus alakzat maradhat, és bizonyos értelemben el is lehet különíteni őket a valóságos figu­ráktól. Máskor ávósok vagy ideológu­sok, humanisták vagy tisztességesen gondolkodó filozófusok beszélnek. Né­ha egy közösség szószólóiként magukat akarják megértetni a külvilággal, olykor csupán az a funkciójuk, hogy előrevi­gyék a történetet. Néha persze elég der­mesztő érzés belehelyezkedni egy-egy csoportba, „belőlük” beszélni kifelé, mondjuk a nyilas elmélet kidolgozói­nak hangján.

A dramaturgiai-retorikai je­lentőségű azonosulás mellett mint­ha a felelősség tudatos elvállalása is munkálna e gesztusban.

Egyáltalán nem láttam magam kö­rül semmiféle azonosulási, belehelyezkedési hajlandóságot bármiféle fe­lelősségbe. Például ami a témám szerint közvetlen közeliek, vagyis a népiek ho­lokauszt utáni megszólalásait illeti… De nemcsak az irodalomban és esszéi­rodalomban nem volt ennek nyoma, ha­nem a mai társadalmi, politikai, ideoló­giai vitáinkban sincs. Hogy belegondol­nánk. mi részünk volt benne. Sőt, van benne… Ezért is gondoltam úgy, hogy egy kisebbfajta sokkot szeretnék kivál­tani ezzel a regénnyel, vagyis nem bán­tam volna valami nem harsány, ám ko­nok kis botrányt, de hozzáteszem, e te­kintetben csalódtam. Durván szólva, egy kis átkozódást elvártam volna, mondjuk a Demokratában…

– Gyakran felvetődik a könyvben a „zsidókérdés”, úgy is, mint az ese­ménytörténet része, úgy is, mint a rá reflektáló különböző csoportok vita­témája. Részint a népi mozgalom szempontjából, aztán a falusi erede­tű kommunista politikus, Dusza nézőpontjából, aki 1944-ben, a de­portálások nyomán kéri számon Do­hányoson, hogy nem érzi-e a fe­lelősséget, hová vezetett ideológiá­juk. Másrészt Adler Jenő figurájában az önfeledt – vagy éppen nagyon is tudatos – zsidó asszimiláció problé­máját ábrázolod, ráadásul a népi Ma­gyarországhoz, nem a későbbi, is­mertebb, univerzalista típusú, balol­dali asszimilációt. A háború után, az 50-es években született, következő nemzedéket is megírod, akik nem tudnak mit kezdeni vele, és kölönc­ként élik meg a maguk identitását – akár szlovákok, akár zsidók. Látsz-e ebben változást napjainkban?

Igen, egyfajta reneszánszot, de azt már a te nemzedéked írja meg, személy szerint te magad is. Én főként az 1946 és ’56 között születettekről írtam meg, amit tudtam. Ha nem tévedek, velük a hetvenes-nyolcvanas években ritkán fordult elő, hogy visszatérni próbáltak volna saját zsidóságukhoz. A múlttal legnyíltabban szembenézők ugyan min­dent tudtak, ami tudható volt, de magu­kat asszimilánsnak tekintették. Úgy te­kintettek szüleik hagyományára, mint a múlt részére, amiből csupán annyi há­ramlik rájuk, ami a családtörténetből el­kerülhetetlen, de nem érezték, hogy bármilyen értelemben folytatniuk kell ezt a történetet. Nem zökkenőmentes és harmonikus, de erőteljes asszimiláció­ról beszélek a könyvben. Mások semle­gesen vagy rosszul viszonyultak a múlt­hoz, és nehezen feldolgozható örökség­ként tekintettek zsidó származásukra. Ha ez komplikálódott azzal, hogy szü­leik a kommunista mozgalomban az át­lagnál erősebben involválódtak, akkor nekik még több problémájuk támadt – közülük is próbáltam párat ábrázolni.

– Gyakran érzem úgy, hogy a parti­kuláris zsidó identitást, illetve a zsi­dó identitásproblémák ábrázolását nem fogadja be a magyar irodalmi kánon. Mintha a XIX. század óta, a Monarchia kisebbségei közti magyar asszimilációs törekvések, illetve a trianoni traumától fogva a nemzetha­lál víziójával küzdő magyar szellem alakította volna e kánont, amihez – mert érvényesülni akartak – a más etnikumból származó írók, köztük nagy számban zsidó írók, alkalmaz­kodtak, s mintegy a magyar iroda­lomba való belépés áraként dobták el zsidóságukat a XX. században. Egyetlen igazán komoly kivételt is­merünk: Pap Károlyét. Változik-e, változhat-e ez a mentalitás, tágul­hat-e a magyar irodalmi közgondol­kodás, vagy pedig a nemzeti kánon mellé, esetleg annak helyére lépő univerzalista kánonba sem fér bele a partikuláris, etnikai identitás?

– Ezen sokat törtem a fejem, különö­sen, amikor szlovákok dicsértek meg, milyen jó szlovák író vagyok, csak va­lamilyen műhiba folytán magyarul írom a könyveimet. Bennem, noha mind a négy nagyszülőm szlovák származású, nincsen szlovák nemzeti öntudat. Van egy Tótkomlósról rám hagyományozott nyelv, egy archaikus tájnyelv hagyomá­nya, amit édesanyámtól tanultam. Olyan, mint a régi fényképek, vagy egy-egy tárgy, amit használok, egy régi terítő, falvédő vagy párnahuzat. De megkockáztatom, már a nagyszüleim esetében sem etnikai öntudat kapcsoló­dott ehhez, hanem archaikus tradíció. Ha az embernek egy ilyen helyzetben van nemzetiségi hagyománya, de nincs hozzá identitástudata, az kétségtelenül hordoz némi feszültséget. Ugyanakkor engem a magyar irodalom, illetve a vi­lágirodalom magyarra fordított nagy művei nyűgöznek le, és szlovákul szin­te semmit nem ismerek. Miközben hű­nek érzem magam a nemzetiséghez, ahonnan származom, mert mégiscsak valamiféle hűség ez is, hogy e világ le­nyomatait szerepeltetem, és ez a világ valamiképpen ezáltal is tovább él. Ilyenkor merül föl a kérdés, hogy a ha­gyománytiszteleten túlmenően van-e közöm ehhez az identitáshoz – és per­sze fölmerülnek az általad említett pár­huzamok a XX. századi magyar írók­kal, akik történetesen zsidó származá­súak voltak, és ugyanúgy Arany Jáno­son, Mikszáthon és Jókain nőttek fel, mint én. Mi kellett volna ahhoz, hogy ők többet akarjanak a hagyományból, amitől éppen elszakadtak? És aki felekezetét megőrizte, de nemzetiségi érte­lemben beolvadt, azzal ez vajon termé­szetesen történt-e így, vagy külső erők hatására húzódott a magyar írók várfala mögé, mert nem akart olyan számkive­tett pária maradni, mint Pap Károly? Történészi alapossággal kéne elemezni a társadalmi légkör szerepét mindebben – például a húszas évek ellenforrada­lom és numerus clausus utáni, der­mesztő világát. De hogy eztán majd be- férhet-e az a bizonyos partikuláris, etni­kai identitás a magyar irodalom nemze­ti kánonja mellé, esetleg egy majdani univerzalista kánonba, erre akkor is ne­héz volna válaszolni, ha pusztán nem­zeti-etnikai identitásokra gondolnál. Akkor azt mondanám, hogy nagyon re­mélem azt, amit remélsz, de ismerve hazámat, nem vagyok valami derűlátó. Ám ha az identitások irodalmi leké­peződésének viszonyáról beszélsz, ak­kor számolni kell azzal, hogy az irodal­mi mezőt elsősorban a tehetség és a mindenkori eredeti minőség szerinti ér­tékrend és ízlés tagolja – a dolog termé­szetéből fakadóan hierarchikusan -, nem pedig valamiféle képviseleti ala­pon és demokratikusan érvényesítendő méltányosság. Úgyhogy a kérdésedben fölvetett befogadás sokkal inkább és joggal volna elvárható az identitáspoli­tika és a civil társadalom szféráitól. A művészetek mezejétől ellenben nem várható el effajta nagylelkűség: a mű­nek magának kell tehetsége folytán ki­vívnia rangját, hogy aztán művészeté­nek sajátos nyelvén képviselhesse a maga igazát – akár (hogy a példánál maradjunk) etnikai identitása tekinteté­ben is.

Adler Viola, Koren Ádám szerel­me régi zsidó textíliákat gyűjt, s a fővárosba szakadó Korenen is érez­ni a kallódást, hogy nem leli igazán helyét az urbánus légkörben, egyál­talán, a jelenben. A családi trauma, apja bebörtönzése mellett ezért is viselkedik úgy, mint egy Flaubert-főhős a XIX. században. A saját bőrében nincs otthon. Jól látom, hogy a hagyományszakadás, identi­tásvesztés, másodgenerációs trau­ma (apja bebörtönzése a Rákosi-korban, énidegensége miatti hontalan­ságérzés) a rokonság a holokauszt-túlélők lányai és Koren között?

– Persze, mind a ketten terheltek a szülők előtörténetével, a titkokkal, ér­zelmeik elfojtásával, kapcsolataik si­kertelenségével, habár Viola élete lát­szólag rendben van. A tiszta, boldog, önátadásra képes lélek át tud gázolni ezeken a bajokon a sikeres szerelemig. Viszont ők ketten nem ugyanúgy ter­heltek és gátlásosak. Koren szorongató titka apja ötvenes évekbeli bebörtönzé­sének kibeszéletlen emlékéből, a fiú túlzott óvásából ered, aminek súlya azért nem keverendő össze a zsidóüldö­zés traumájával. Túl a Korent is, Violát is egyaránt (de nem egyformán) érintő másodgenerációs traumán – mi fűzi őket igazán össze? Hát elsősorban Koren Ádám társadalmi-kulturális pozíci­óbéli fölfelé törekvése. Ennek a vágyá­nak talált egy művelt, nyelveket be­szélő, magasan pozícionált, pesti, rá­adásul vonzóan szép és kívánatos (tete­jébe anyapótlóan-asszonyosan nálánál- idősebb) nő-tárgyat Adler Viola személyében. S minthogy – jobb híján – ez a vágya tartósnak bizonyult, ragaszkodá­sa meghatotta a szerencsétlen házasság­ban élő Violát. De nyilván ez is leegy­szerűsítése a szóban forgó viszony­nak…

Ez a fajta ragaszkodás hasonló Adler Jenőéhez, aki viszont megfor­dítva, zsidóként a népi írókhoz pró­bált alkalmazkodni. Koren ellenben, egy nemzedékkel később, vidékről a fővárosba kerülve, az urbánus elit­hez igyekszik asszimilálódni.

Mert annyira csábítja őt ennek a pesti brancsnak a fölszabadultsága. És – mondom – főként persze Adler Viola miatt, akinek a feltűnése eldönti Koren életét. Ezért is csapódik Viola férjének, Enying Andrásnak a társaságához, mint ahogy Frederic is ugyanezt teszi Flaubert regényében, Amoux-t követve, hi­szen ott van mellette az az asszony, aki­be ő beleszeretett. És igen – a harmin­cas-negyvenes évek fordulóján ugya­nezt élhette át Adler Jenő a nép-nemze­tiek fölszabadultságába és nőneműik szépségébe belehabarodva, élükön Dohányosné Gerle Máriával…

Könyved címe: A fényképész utó­kora – Buchbinder Miklós zsidó fo­tográfus és természetesen áldozat­tá vált népe felé intézett főhajtás. Az ő fényképe áll a regény centru­mában, amelyen szinte valamennyi főhős (a későbbi főhősök szülei) sze­repelnek. A fényképész tekintetével való azonosulás készsége kíséri vé­gig regényedet: az áldozat

nézőpontjával való azonosulás. E gesztus azt is sugallja, hogy a vész­korszak minden utóbbi történés ab­szolút kiindulópontja.

– Nem tudom, valóban így van-e, én mindenesetre így akartam definiálni. Ami van, az minden elemében a vész­korszak utókorának tekintendő. Akkor is, ha explicit módon nincsen szó zsi­dókról, holokausztról, sem semmi más­ról, mint például a regény harmadik szálában, a fiatal felnőttkort ábrázoló részben. És mégis, annak ellenére, hogy nem kapcsolódik tematikusán a vész­korszakhoz, a holokauszt utókora ez is.

A Spinoza kávéházban, május 26-án, a Szombat Szalon keretében rendezett be­szélgetés szerkesztett változata.

Címkék:2005-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A hétköznapok fecsegése alatt tátongó szakadék

A hétköznapok fecsegése alatt tátongó szakadék Nobel-díj a szikár nyelvezet és a hosszú hallgatás drámaírójának Harold Pinter kitüntetésével ismét meglepetést...

A megbotránkozás kötelessége

A megbotránkozás kötelessége Tatár György: A nagyon távoli város - vallásfilozófiai írások és viták, Atlantisz, 2003, 1995 Ft A zsinagóga...

Close