Nekem szülőhazám…

Írta: Wagner István - Rovat: Archívum

„Nekem szülőhazám…”

Ámos Imre, Beck Ö. Fülöp és Sugár Andor tárlata

A Zsidó Nyári Fesztivál Keretében im­már hagyományosan a Budapest Galé­ria ad otthont évről-évre a „Nekem szülőhazám…” elnevezésű tárlatsoro­zatban három-három néhai alkotó mű­veinek. Ezeknek az emlékkiállítások­nak legfőbb pozitívuma, hogy közgyűj­temények raktáraiból, privát kollekciók rejtekéből csalogatnak elő alig ismert vagy ritkán látott remekműveket. Idén például Ámos Imre fekete-fehér tusraj­zait a szolnoki Damjanich János Múze­um képzőművészeti gyűjteményéből kölcsönözték. A fején bölcsőt egyen­súlyozó, sildes sapkás avagy kabá­tos önarcképektől kezdve a szin­tén harmincas évek végéről és negyvenes évek elejéről való va­riációkig bezárólag, ahol az Égő óra egyik változatán alászálló angyal oltja a tüzet, míg a mási­kon a bekötött szemű angyal olajággal a kezében a földön jár, és a lángot égre rajzolódó női arcról alápergő könnyek zápo­ra öntözi, az Áldozat vázlatain akasztott férfi függ sülő bárány felett, miközben a homokóra pereg, míg a másik skiccen tulok hever a földön, petróleumlámpa mellett könyöklő nő fején lobog a máglya, füstje fátyolfüg­gönyként takarja el a holdat. Ritkaság­nak számít a Gyász II. színes akvarellje, Anna Margit ismerős, fiatalkori arcával és a korábbról ismert, jelképes attribú­tumokkal, akárcsak száraz temperával a Háború borzalmai a csíkos ruhás rab­bal, szögesdróttal, illetve a tarka-barka Cirkusz és a kitárt szárnyú Angyal… A szürrealisztikus víziók jelképrendszere nyíltan vállalja a rokonságot Chagall biblikus látomásaival, akit Ámos Imre 1937-ben ismert meg Párizsban. Dr. Virág Péter kölcsönözte az egyetlen olajképet, a sötét tónusú Alkony Szen­tendrén címűt, a terasz fölé röppenő hófehér galambrajjal.

Beck Ö. Fülöp európai rangú érem­művészetét és kisebb-nagyobb plakett­jeit Róka Kálmán műgyűjtő jóvoltából láthatjuk a kiállításon. Feketére patinázott, életnagyságú gipsz mellszobra mellett a vitrinekben sorjáznak a nyu­gat íróit ábrázoló érmei – mivel Babits és Móricz Zsigmond, Schöpflin Ala­dár és Gellért Oszkár jó barátja volt – de Aranytól, Petőfitől, Gyulaitól kezd­ve híres kortársaiig terjed az ábrázoltak névsora, tudósoktól és orvosoktól kezdve más értelmiségieken át élvonal­beli művészekig, a nagypolgárság jeles alakjaiig.

A főfalakat Sugár Andor nagymére­tű, expresszív kompozíciói uralják, aki diófapáccal lavírozott önarcképpel kö­szönti a belépőt, majd akvarell és pasz­tell csendéletek folytatják a sort. Az élete úgy hozta, hogy ugyanabban az évben jutott el Itália déli tájaira, mint Ámos a francia fővárosba és egyformán egész életre szóló élményt jelentett ne­kik ez a tanulmányút. A tárlatsorozat cí­mére utalva így láthatjuk felváltva a lángnyelvként gomolygó szicíliai hegy­oldalakat, tengeröblöket a hazai széna­boglyákkal és szalmakazlakkal, úton ballagó parasztasszonnyal, mezőről ha­zatérő tehéncsordával, napraforgókkal. Figurális kompozícióin kenyérszelő öreg férfi, kátrányfőző munkás vagy kocsmai mulatozó váltja egymást a bolygó zsidó mitikus alakjával. Külön ciklust ihletett a telt keblű modell – mint a termékenység szimbóluma -, amelynek jelképi voltát tovább fokozza az egzotikus virág, gyü­mölcs, vagy madár elmaradha­tatlan kísérete a vásznakon. A tömény erotika az élet folyto­nosságának hirdetésébe vált át az anya és gyermek motívumá­ban, hogy a Háború borzalmai apoteózisában a férfi sárgászöld halottként feküdjön a mezőn, mint az előre sejtett sorstragédia előreve­títése Sugár Andor életében és életmű­vében.

Párhuzamosságuk ellenére olykor azonos, olykor egymást keresztező há­rom oeuvre eddig jobbára ismeretlen részleteibe láthat bele a néző a Buda­pest Galéria legutóbbi kollektív emlékkiállításán, a Zsidó Nyári Fesztivál „Ne­kem szülőhazám…” sorozatának kere­tében.

Wagner István

Címkék:2001-10

[popup][/popup]