Szombat előfizetés 2017

Negyvenhét vers

Írta: Gimes Katalin - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

(Földes Judit: Chagall hegedűse. Győr, 1993, 56 oldal, ár nélkül)

(néhány szó egy fotóról) Kinyitva a magánkiadású, igénytelen külsejű, fűzött verseskötetet (inkább versesfüzetet) először a költőnő portréja – írhatnám – néz ránk, de a szép, fiatal zsidó nő nem néz senkire. Azt se mondhatom azonban, hogy lesüti a szemét: arcvonásaiban, vállát tartó, esetlen mozdulatában is furcsa módon büszkeség, öntudat fejeződik ki. Régi fotó. A 40-es évekből való. Ez tudható – honnan is? – a korabeli frizurából, a sminkből, a beállításból. Szép, büszke, mégis szomorú zsidó lány a 40-es évekből. Kifürkészhetetlen. Nézzük akkor a verseket, hátha azokból megfejthető.

(néhány szó az előszóról) A versek előtt nem véletlenül oly ritka előszó vezet be Földes Judit költészetébe. Elolvasván, úgy hiszem, könnyű dolgom lesz, hiszen olyan dilettánsról van szó – igazít útba szándékával épp ellentétesen Gülch Csaba -, akinek „dalaiban, akár simogatóan édesek vagy gyászosan szomorúak, de ott az élet üzenete”, akinek „átizzik sorain a hit és a küldetés…” és „szeretettel melegítik át a megfagyott szíveket…”

(néhány szó a dilettantizmusról) Bevallom, csodálat és irigység fog el dilettáns versek olvastán: szerzőik még nem vesztették el magabízó készségüket, aminek hiánya sokunk tollat tartó kezét megbénítja. A dilettáns bátor, és még csak nem is tudja magáról. Bennünket, „írásképteleneket” kétségeink szégyenletesen gyávákká, az esztétika megfutamodóivá tesznek. Persze a legbátrabbak a tehetséges és írni merő költők – de bátorságuk gyötrelmek és rettegések között fogan. Az önkínzó exhibicionizmus csúcsa: a versek közzététele, az önkéntes publikálás, melynek üzenete: – Nesztek, itt a lelkem! Ebben a viviszekcióban dilettáns és nem dilettáns közös. Abban viszont nem, hogy a dilettáns gyönyörködtetni (dilettare) akar – de ki veszi magának a bátorságot, hogy ezért megvesse?!

(néhány szóideje – a versekről) Vég­re nekigyürkőzöm – kellő előítéletekkel fölvértezve – Földes Judit verseinek. Né­hány sor, néhány versszak olvastán gya­nakodni kezdek. Mi van itt, kérem szé­pen?! Ezek a versek nem felelnek meg a dilettantizmus első számú kritériumá­nak, a közérthetőségnek! Én legalábbis első olvasatban nem értem őket. Arról nem volt szó, hogy itt gondolkozni is kell! Még a kötet elején, a hatodik vers­nél újabb meglepetés ér: egy dilettánsnak nincs humorérzéke. Földes Judit­nak pedig van, sőt ehhez megvan a nyel­vi kifejezőkészsége is, amint azt a Norrahiáda, a Lumpáciusz a periférián vagy a Hetek-havak tanúsítja. Ezek a versek igencsak elgyönyörködtetnek, persze nem a korábban említett értelemben. A költőnő verseinek többsége azonban nem a játékosságra épül, még ha a természetről, a szerelemről vagy akár a bo­londokról szól is, odaillően, értően ko­moly hangot üt meg. A Bolond leütések – a kötet egyik legjobb verse – a bolon­dokat – míg „a ráció vérben elvetél” – ki­vető világunk abszurditását járja körül.

Talán egyedül a könyv végére kerülő, mondhatni hagyományos szerelmes versek nem ütik meg a többi színvona­lát A „…várj rámmert én várlak nagyon” típusú sorok (táncdalba) felejthetők. Nem is a végsőkig letisztult egyszerűséggel és a könnyű megfejthetőséggel van itt a gond – ezt sok nagy költő is megengedi magának, hanem a reveláció hiányával.

(közbevetés a szerkesztő hiányáról) Ha lett volna a kötetnek szerkesztője (márpedig, úgy tűnik, nem volt), és úgy döntött volna, hogy ezek a versek is ke­rüljenek be a válogatásba, talán egy sor­rendcsere segített volna, mert nem sze­rencsés, hogy a záró versek a gyengéb­bek. Mint ahogy egy szerkesztő ügyelhe­tett volna arra, hogy ne csak egy költe­ménynél szerepeljen dátum (vagy egyik­nél se), ugyanis a 47 vers közül csak a legelső végén találunk évszámot: 1987. A többi versről csak sejthető, hogy szin­tén a közelmúltban íródott. Arról nem is beszélve, hogy versek értő gondozója nem engedett volna ilyen méltatlan elő­szót a kötet elejére. Talán arra is javasla­tot tett volna, hogy szerencsésebb lenne egy mai fotót látni Földes Juditról, aki­nek biztos ma sincs szégyenkeznivalója.

(a görög mitológiától Chagallig) A kö­tet címére utaló Hegedűs a háztetőn egyfajta Vörösmarty-parafrázis (A vén cigány), ugyanakkor Chagallhoz méltó, szürrealista metaforasorozat, de itt a kétségbeesésből, a tagadásból, illetve annak tagadásából remény születik.

És tagadj, tagadj! tagadj,

míg garabonciás

vonód jajára fölfigyel

és a tagadást tagadva

kiváltja önmagából az

igent a fáradt, megtagadt

emberiség.

Világába, költészetének forrásába éppúgy beletartozik Petőfi (Héjasfalva után) és József Attila (Apokaliptikus hármastükör), Goethe és Arany (Világ­irodalom-örökség) vagy akár Villon (Hallgató), mint a görög mitológia s per­sze a Biblia, a zsidó kultúra. Pesti-belga-haifai világpolgár.

(végül az elejéről) A Műegyetemet végzett költőnő filozofikus versekkel nyitja kötetét: a sorsszerűség és az aka­rat összefüggéseiről meditál, s a Vonzá­sok és választások-ban arra a következ­tetésre jut, hogy

visz sorsom, a fölhajtó erő

akarat súlya sokszorozza

és visz, visz, mert vállalom

lehajtott fővel, de szabadon.

Számomra íme a fotó megfejtése: a furcsa kettősséget tükröző lehajtott fő büszkesége – szabadsága.

 

Címkék:1995-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„21489 zsidó fajú elszállítása megtörtént”

(Molnár Judit: Zsidósors 1944-ben, az V. szegedi csendőrkerületben. Cserépfalvi kiadása, 1995, 221 oldal, 475 Ft) Soha el nem felejteni, semmit...

Tükör és emlékezés

Egy kislány áll a tükör előtt. Se­lyem pongyolába bújik, lassan igazgatja magán az anyagra festett paradicsommadara­kat. Kirúzsozza a száját, brossal...

Close