Szombat előfizetés 2017

Naplótörmelék

Írta: Hankiss Ágnes - Rovat: Archívum, Esszé

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Egy hamis messiás evangéliumából

Mániákusan izgatnak az el­árvult vagy elhagyott zsi­nagógák: szimat vezet, ha meg kell találni egyet, bárhol a világon. Másutt már bővebben is szóltam például a kai­rói Ben Ezra zsinagógáról: alacsony koc­ka-házak közé szorult sikátorok erdejé­ben kanyarogva, hulladékos, macska- húgyos járatokon, hepehupás ösvénye­ken keresztülvágva lyukadhat ki az em­ber arra az eldugott, magas, lombos fákkal szegélyezett, békés, napsütéses kis térre, ahonnan beléphet az Illés pró­fétáról elnevezett zsinagógába. De azt még nem említettem, hogy már csak 36-an maradtak itt, zsidók, tájékoztatott az öreg – minek nevezzem? templom­gondnok? Ettől persze gyanút fogok, hisz a 36-os szám föltűnően legenda- szagú, bár, ki tudja, miért ne élhetné­nek itt éppen harminchatan? Ez az ima­ház őrizte sokáig a Genizát, ami Elrej­tést jelent, az elrejtett iratokat, amelye­ket még, mondják, az itt megjelenő Illés próféta hagyományozott a kairói közös­ségre. Azóta egyfolytában foglalkoztat a Geniza – mint laza keret, fikciós fogla­lat, azoknak a novelláknak, kommentá­roknak, vázlatoknak az „elhelyezésére”, fölfűzésére, amelyek a zsidó szellemtör­ténelem ilyen-olyan alakjaival és epi­zódjaival foglalkoznak… Hisz az iratok nagy része elveszett, és ezzel a fantázia számára nyitott kapukat hagyott.

Legutóbb Cipruson, séta közben, a paphos-i városközpontban, ahol igazán nem számítottam rá, sikátorok, üzletek, szerelőműhelyek és gyárépületek között vettem észre egyszer csak a hatágú csil­lagot, kiszáradt faágak között, amint rozsdásan, csálén fityegett a régen hám- lásnak indult falon, a deszkákkal beszö­gezett oldalbejárat fölött. A hajdani kerítés nyomát már csak néhány té­vestől kifordult vasrúd jelezte; az épület körül úgy elburjánzott a gaz, hogy a főbejáratot alig lehetett megközelíteni, ráadásul a családom, kígyóveszélyt sejt­ve, tüstént visszaparancsolt. Elől viszont az üvegét vesztett, fakeretét korhasztó ablakon át, ha jól felágaskodtunk, belát­tunk az üres imaházba…középen a csu­pasz szószék, a falépcsővel, vastag por és kosz mindenütt. Ciprusi zsidó közös­ség? Olvasmányaimban nem igen talál­koztam velük. Vajon miféle zsidók imád­koztak életet egykor ezek közé a falak közé? Honnan érkeztek? Hol lehetnek ma a leszármazottaik? A megmaradtak ott élnek Cipruson? Laci csinált fényké­peket, ahogy tudott… bekerültek a portu­gál rom-zsinagógák fotói mellé, amivel viszont O. V.-ék ajándékoztak meg, ami­kor hazajöttek Lisszabonból.

Ebben az izgalomban, amivel ezekre a maradványokra rávetem magam, biz­tosan benne van a vonzódásom általá­ban a múlt dolgaihoz, történelemhez el­tűnt idők alakjaihoz. De van benne vala­mi más, talán tudatosabb és racionáli­sabb elem is. Bár nem vagyok cionista, sem aktív vallásgyakorló (ha csak nem az ünnepeken szokásos sütemények rendjét veszem alapul, mert annak a családban szigorúan eleget teszünk…), nem állok a mindent feladó és felejtő (vagy elfojtó…) asszimiláció pártján sem. Semmiképpen. Mohón keresem te­hát, az írott emlékek mellett, a jelképes fogódzókat, tárgyi rekvizitumokat, be­szédes helyszíneket, amelyek a diaszpó­ra már-már fellelhetetlenül és összegereblyézhetetlenül sokfelé szóródott szellemtörténelmét hordozzák, átélhetővé színesítik és a megtartást élményszerű­ségükkel megkönnyítik.

*

A szellemközösség eszméjében gon­dolkozom, így hát nem foglalkoztat sem­miféle faji kiindulású meghatározás. Kü­lönös örömmel írtam ki például Gershom Scholem végre magyarul is megjelent könyvéből („A kabbala helye az európai szellemtörténelemben”) ezt az évődő, okkal-joggal magabiztos bekezdést: „Ha hin­nék a lélekvándorlásban, olykor bizonyára azt gondolhatnám, hogy a tudományos kutatás új körülményei között, Johannes Reuchlin reinkarnációja vagyok, azé a tu­dósé, aki a zsidóság a zsidó nyelv és vi­lág különösen pedig a kabbala legelső kutatója volt, a reinkarnációja vagyok an­nak, aki közel ötszáz évvel ezelőtt létre­hozta Európában a zsidósággal foglalko­zó tudományt.” Akinek a szemében a szellemtörténelem, és egyáltalában a tör­ténelem, elsősorban az egyetemes lélek történeteként fogható fel („láthatatlan tör­ténet” – Hamvas Béla!), csak örülhet an­nak, hogy a zsidósággal foglalkozó tudo­mány egyik megalapozója a 16. század jeles keresztény tudósa és humanistája volt. Az „egyetemes lélek” embere (aki persze egyben a maszkok és tarkabarka szerepek bolondja is…), csak örvendez­het bárminek, ami a szellemközösséget, legyen bár mégoly képletes, ugyanolyan erőteljesnek (vagy olykor még erőtelje­sebbnek…) mutatja be, mint azokat a for­mális közösségeket, amelyeket mondjuk a származás vagy a felekezet, vagy teszem azt, a párthovatartozás, vagy bármi­lyen más, mégoly hathatósan valóságos társulás szab meg.

A szellem közösség eszméje persze a zsidóság számára testreszabott és elég fogas kérdéseket is felvet. Hogyan is vall magáról éppen Gershom Scholem, a judaisztika egyik legkiválóbb kutatója? „A zsidóság borzasztóan érdekelt, nem így magának a vallásnak a gyakorlása.” Gondolom, nincs ezzel egyedül… Fiata­lon még afféle csodabogárnak számít, akit Rosenzweignek így mutatnak be: „…itt van ez a Scholem nevű fiatalem­ber, aki megbolondult, nem származik vallásos családból, nem akarja felrakni magára a teffilint, mégis héberül tanul és a zsidósággal foglalkozik, tudni akar­ja, hogy mi is az pontosan…”

Hát ez az, amit tudni volna jó, hogy mi is az pontosan.

*

A zsidó diaszpórának, minthogy nin­csen nemzetállami léte, nincs történel­me sem – csupán szellemtörténelme. Hagyományok, szimbólumok, együttes élmények és kollektív képzetek, ideák és megoldások térben és időben ezerfe­lé ágazó hálója, hol itt, hol ott felbukka­nó búvópatakja. (Tudom, hogy van, aki­nek ez hiányt jelent, nekem inkább a többszörös identitás tágasabb és népe­sebb terét… vagyis többletet… ). Kérdés, hogy a diaszpóra zsidóságában (a nem­zeti hovatartozások sokféleségétől füg­getlenül…) fölfedezhető-e valami közös karakter-képlet, lelki hajlandóság? Kér­dés, hogy egyáltalán hurcolunk-e még magunkkal valami közöset: bizonyos tu­lajdonságok áthagyományozódó, nem­zedékek vállán átnyúló batyuját? Nehéz erről beszélni, mert a faji előítéletes em­ber is ezt teszi: bizonyos vonásokat tu­lajdonít a zsidóságnak. Csakhogy, amire gondolok, nem győzöm hangsúlyozni, nem faji természetű – hanem szellem- történeti. Azért ragaszkodnék ehhez a kifejezéshez, hogy kérdésemet ne csu­pán a rasszista kérdésfeltevéstől kü­lönítsem el világosan és egyértelműen, hanem, ugyanakkor, attól a szociológikus-histórikus nézőpontból is, amelyik, ha ilyesmit vizsgál, pusztán a közös „szociokulturális meghatározottságok”- ban képes gondolkozni. Pedig ki ne érezné át, akit valahogyan érint, annak a fenti „Mi is az pontosan?”- nak a szemé­lyes súlyát és vibráló talányosságát? Ami pont abból fakad, hogy az a „valami”, amire rákérdezünk, több is, és keve­sebb is, de mindenképpen más, mint a gének, a gettó-történelem és a vallás puszta lenyomata vagy összessége. Van­nak, akik inkább menekülnek kettős identitásuk hétköznapi misztikuma elől: akár származásuk elrejtésével, akár a megfejtetlenség és a feszültség tagadá­sával. Nem ad elégséges választ sem a történelem, sem az úgynevezett zsidóságkutatás … Szociológiai úton itt legfel­jebb csak olyan semmitmondó felveté­sekig lehet eljutni, mint hogy „zsidó az, aki annak tartja magát”, vagy „zsidó az, akit a környezete annak tart”… stb. E föltevések lehetnek helyénvalóak moráli­san vagy politikailag… De mindenki érzi, hogy arra a fenti, makacsul belülről du­ruzsoló „mi is az pontosan”- ra nem kínál elégségesen mély – az érzés, a létél­mény mélységének, talányosságának és feszültségének megfelelő magyarázatot. Nem igen tud mit kezdeni a kérdéssel, saját fennhatóságán kívül, a vallásos ha­gyomány sem; amivel a legkevésbé akarnék bárkit is megbántani, de hát, azt hiszem, tényként lehet elfogadni, hogy sokkal többeket izgat zsidóságuk miben­létének a talánya, mint akiknek a vallás­gyakorlás kimerítő magyarázatot kínál­hatna. A cionizmus sem válaszolja meg érdemben a kérdést, csak felfüggeszti, illetve más síkra helyezi át.

*

Nem lehetek maximalista: mindössze a keresés kalandja, a tapogatózás irá­nya, amelyről esetleg beszámolhatok. Buberon, Jungon, Hamvason, és fenn­tartásokkal bár, Rudolf Steineren keresz­tül egyre csak ugyanoda jutok: a karma nehezen megemészthető gondolatához. (Ami nem azonos a lélekvándorlás bul­vár-maszlagjával…) Felteszem azonban, igen, hogy az embernek, és talán min­den tartósabb közösségnek is, van vala­mi, nincs jobb szó, életküldetése, ami, anélkül, hogy nyíltan fölfedné magát, megszabja, hogy mi volna az, amit kinek-kinek a maga életével meg kell vála­szolnia. .. megtapasztalni, kikísérletezni, netán korrigálni… A teljesítéshez persze olykor ezer év száz nemzedéke is kevés, egy-egy láncolaton belül… ahol mind­egyik élet felel az előzőkre, továbbviszi a problémát, esetleg gyökeresen más környezetbe és más megvilágításba he­lyezve át… Mostanában ebből a nézőpontból próbálom átgondolni a zsi­dóság-problémát – persze könnyen le­het, hogy zsákutca, ami nem vezet seho­va, csak újabb kiüríthetetlen bugyrot vet az eredendő kérdés szövetébe.

Gershom Scholem könyve különben figyelemreméltó szempontokat kínál; főként abban a fejezetben, amelyikben a messiás-eszme és a „haladékban-élés” szellemtörténelmi összefüggését elemzi. Bemutatja, hogyan juthatott el a messiá­si eszme – torzult és elszabadult változa­tában -, a világforradalom akaratáig és eszmevilágáig. A messiás-várás, mond­ja, mint lélekállapot, átbújva a történel­mi időn, rányomta a bélyegét, eléggé meghatározó erővel, a diaszpórában élő zsidók létélményére, lelki karakterére és magatartására, még azokban a nemze­dékekben is, akik már nemhogy a vallás­sal, de hovatovább zsidóságukkal is szakítottak, vagy legalább is meghasonlottak. „Az átmenetiség, a teljes oda­adásra képtelen ideiglenesség gyengesé­ge ez… Reményben élni nagy dolog, de mélyen valószerűtlen is… A messiás-esz­me így a haladékban élést kényszerítet­te a zsidóságra, olyan életet, amelyben semmi sem tehető meg vagy hajtható végre végérvényesen… A zsidók úgyne­vezett „létezésefeszültséggel teli, van benne valami, ami igazából sohasem sült ki, sohasem égett végig…”

Hát ez az, talán itt kell egy percre meg- állnunk. Lehet, hogy a „zsidó karma” nem más, mint éppen ez a félbehagyott „valami’? Lehet, hogy a diaszpóra zsidó­sága a maga „életküldetését” nem ott és nem abban keresi, ahol kell, és ezért nem tudta máig megnyugtatóan azo­nosítani önmagát? Lehet, hogy nem is történhet másként, amíg kettős identitá­sát nyűgnek vagy kényszerhelyzetnek ér­zi, olyasvalaminek, ami rejtőzködésre és elfojtásokra készteti, és aminek az egyik oldala csökkenti a másik értékét? „nyil­vánvaló, hogy – mondja például Koestler – a paradoxon hosszú lejáratú meg­oldása csak a kivándorlás lehet Izraelbe vagy a fokozatos asszimiláció a gaz­danemzethez.” De miért volna ez nyil­vánvaló? Amiről kijelentik, hogy nyilván­való, gyakran csak azt jelzi, hogy valami a szőnyeg alá került. Biztos, hogy a para­doxont öncsonkítással kell feloldani, nem pedig gazdagon belakni? Hátha a kettős kötésben élő zsidóság számára maga a „száműzetés” paradoxona az életküldetés… aminek azonban soha­sem látta meg, fogta fel a valódi értel­mét Az a gyanúm, hogy a zsidóság szá­mára a karmatikus feladat ma elsősor­ban szellemi természetű… Nem tudom. De hát ez az egész részemről is csak su­ta tapogatózás, hangos gondolkozás, a nevetségesség kockázatával közreadott, tétova naplótörmelék.

*

Hallgatom a Klezmaticsot. Intellektuá­lis és érzéki, archaikus és szabad – egy­szerre. Minden együtt, hogy szeressem. A zenészek New York-iak, a világ másik vége, hozzám képest, ahol vagyok. A déd­apáink talán egymás mellett imádkoz­tak valamelyik galíciai imaházban. A Klezmatics-ban is ez a furcsa „valami” muzsikál… ami megszakadt, félbema­radt, sohasem égett végig. Ami az ideig­lenességből, az átmenetiségből még nem szabott magának formát és felada­tot… de aminek a parancsoló, bár látha­tatlan jelenlétét folyton érzem… valahogy sokkal jobban, erősebben azokban a le­pusztult, elárvult zsinagógákban, mintha bemennék valamelyik működő budapes­ti imaházba, ünnepkor vagy bármikor.

Címkék:1995-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Megjegyzések a Mazsihisz elnökének adataihoz

Mielőtt a hitközség fizikai és szelle­mi megújulását illusztrálni hivatott számokat elemezném, előbb Feldmá­jer Péter néhány - véleményem sze­rint - pontosításra...

Viszontválasz

Tisztelt Elnök Úr, kedves Péter! Kimerítő válaszod olvastán, néhány pontot sorra véve, élnék a viszontvá­lasz műfaja adta lehetőséggel. Mindketten pontosan...

Close