Szombat előfizetés 2017

Nájntég Bécsben

Írta: Szántó T. Gábor - Rovat: Archívum, Világ

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Hogy pontosítsak, csak hat napunk van a városban, de az a Tisöbov előtti tejesböjt kilenc napjára esik. Legalább nem frusztrál a bécsi kóser húskínálat, a pestinél, finoman szólva, szélesebb választéka (s persze számunkra még a hazainál is borsosabb ára).

A „kóser szupermarket” ugyan kissé fellengzős elnevezése a Hollandstrasse 10. alatti boltnak, ahol egyéb termékek találhatók, de mindössze háromháznyira van szállásunktól, a Collegium Hungaricumtól Fényi Tibor igazgató úgy ítélte meg, hogy a Szombat számára készülő riport Bécs zsidósá­gáról elegendő indok, hogy segítségünkre legyen. A nyolcva­nas évek végén, az Almássy téri Szabadidőközpontban tar­tott előadást a kibucokról, emlékszünk az alkalomra. Fényi 1984 és 1988 között Bécsben élt, majd a Die Presse buda­pesti tudósítójává avanzsált, s e minőségében sikerült megutáltatnia magát Antall miniszterelnökkel és annak elvbará­taival. Az igazgató úr most lelkes, örömmel mutatja meg Rajk László terveit a készülődő bécsi millennium s a magyar millennium százéves évfordulója közös ünnepségére vázolt installáció-együttesről.

A Collegiumban a német adókon kívül jól fogható a Magyar Televízió és Duna Tv, s a CNN is. Otthonos érzés az idegen közegben, a legfontosabb információk birtokában. Még soha nem volt erre módom külföldön.

*

Kilencezer tagja van a hitközségnek, és összesen huszon­ötezer zsidó él Bécsben, világosít fel a Zsidó Múzeum Orosz­országból elszármazott idős portása, akihez a ruhatárban dolgozó, nevéből ítélve szerb lány vezet. A főzsinagóga szó­rólapja hétezer-nyolcszáz hitközségi adófizetőről, a Bécsi Tu­risztikai Tanács és a Zsidó Turistairoda közös kiadványában hétezer tagról, s rajtuk kívül még ötezer itt honos hitsorsosról számol be. A bácsi talán tájékozatlanságból, talán büsz­keségből vezet félre. Amikor a volt Szovjetunióból érkezett zsidók jelenlétéről érdeklődnék, röviden felel: „Éppen ele­gen vannak

A nemrég újra megnyílt múzeum a városé. A földszinten egy vadonatúj Nancy Spero alkotás: bibliai idézetek üvegre írva, a falakon imatöredékek, kortárs költők szövegei, né­hány színes nyomattal kombinálva. A múzeum kiadványa címlapján büszkén ír a nemrég tartott vernisszázsról, ahol az idős amerikai alkotónő is jelen volt. Az auditórium egésze e kiállítást szolgálja ezekben a hónapokban, nekem mégis az a benyomásom, hogy a nagy méretekhez képest az összha­tás csekély.

Az első emeleten Tina Blau festőnő július elején nyílt kiállí­tása. A múlt század utolsó, e század első negyedében élt oszt­rák-zsidó impresszionista élete végén kitért, ez azonban nem gátolta sem a szervezőket, hogy kiállítsák, sem a Die Gemeinde, a hitközség lapjának szerkesztőit, hogy értékeljék az élet­művet. Közepes tájképeket, de érdekes, nyomasztóan szűk, holland és német utcákat látni az olajfestményeken, melyek részben a városok zsidónegyedeiben készültek. Tina Blau Szolnok környékén is dolgozott, néhány magyar vonatkozású munkája is helyet kapott a falakon.

Egy szinttel feljebb hologramtablók. Érdekes társításban szerepel itt együtt Kálmán Imre kalapja, Theodor Herzl Der Judenstaat-jának egy példánya, tóratekercs és újságkivágás, Billy Wilder egy filmjének doboza, harmincas évekbeli anti­szemita propagandafilm néhány kockája a képeken, alattuk kőlapokba vésett, rendkívül erőteljes idézetekkel, többek között Arnold Schönbergtől, Arthur Schnitzlertől és Jean Amérytől. Alig tucatnyi üveg mögött a zsidó lét számtalan bécsi mozaikja.

S az utolsó emeleten a raktárkiállítás, tóravértek és tóra­mutatók, hanukkiák és böszomimtartók tömege, az egykori közösség elárvult kegytárgyai. Egymáshoz görgetett tárlók­ban áll a hagyaték. Feldolgozhatatlanul.

A múzeum könyvkereskedésében kimerítő német nyelvű judaica anyag. Dr. Rachel Salamander bolthálózata Mün­chen, Berlin és Bécs vásárlóinak teremt (engem nyálcsorgatásra késztető) lehetőséget, hogy zsidó könyvekhez jussa­nak. Nádas Péter és Dalos György, valamint az Angliában élő Nyíri János lefordított műveit látom hamarjában, mely bennünket reprezentál. Irigylésre méltó a nagy nyelvek hely­zete. A Café Teitelbaumban, a múzeum kávézójában a leg­fontosabb, angol és német nyelven megjelenő zsidó lapok kurrens számai, a csokoládétorta pedig olyan finom, hogy az intézmény nevét is hajlandó vagyok megbocsátani.

*

Simon Wiesenthal ötlete nyomán, állami költségből tár­ják fel a XIII. században épített első zsinagógát a belváros­ban, a középkori gettó helyén. Az „Éremkészítő Slómó”-nak voltak itt telkei, ő finanszírozta akkor az építkezést. Évtizedek óta ez a Mizrachi székhelye, s annak ifjúsági szervezete engedte át helyiségét a régészeknek, míg tart a feltárás.

Mintha Bécsnek fantomfájdalma lenne (na jó, ez, így túl­zás, mondjuk bűntudata, hiányérzete), s nem csupán gazda­sági-turisztikai szempontok miatt, netán politikai okokból fordítana figyelmet a zsidó nevezetességek felkarolására. Helmut Zilk volt polgármester írta a közelmúltban: „A Zsidó Múzeum azt demonstrálja, hogy Becs nyitott és kritikus saját múltját illetően. A zsidó identitás és Bécs önazonossága el­választhatatlan. Arthur Schnitzler, Sigmund Freud vagy Karl Kraus nem létezhetett volna másutt. A történelmi igazságot hamisítanánk meg, ha azt állítanánk, az említettek csak bé­csiek’, vagy csak ’zsidók’ voltak. A mindennapi zsidó élet eltörölhetetlen lenyomatot hagyott a városon. Ezért fájdalmas a zsidó kivándorlás és a náci terror okozta veszteség Bécs kultúrájának és lényegének.”

És az itt járó idegennek akár úgy is tűnhet, ebben a város­ban az állami ember szavait tettek hitelesítik.

Ezt igazolja az a hatalmas projekt is, melyről a Der Bund című kéthavi lap főszerkesztő­je, egyben a Chaj zsidó könyvüzlet tulajdonosa, Ernst Stern tájékoztat. Az 1938 novembe­rében, a birodalmi pogromok éjszakáján lerombolt Tempelgasse utcai zsinagóga helyén tizennyolcezer négyzetméteren kóser pékség, mészárszék, be­vásárlóközpont és étterem, kávéház, könyvkereskedés és kegyszerbolt nyílik, háromszáz­négy darab negyven-hatvan négyzetméteres lakásban idősek otthona és kollégium nyer elhelyezést. Az épület alatt háromszintes, háromszázötven autó parkolására alkalmas mélyga­rázst építenek. A négyszázötven-millió schillingre rúgó költ­ség (tessék gyorsan árfolyamot számolgatni) negyvenöt szá­zalékát Bécs város önkormányzata fizeti, s az összeg nagyob­bik felére tizenöt éves hitelt nyújt, melyet a közösség a maj­dan bérbe adandó helyiségek bevételéből fizet vissza.

Korábban az egyik ultra-ortodox csoport hívei a tervek hal­latára, az egykori leopoldstadti templom romjainak védelmé­ben azzal fenyegetőztek, hogy gyerekeket állítanak majd a buldózerek elé, ha azok a megmaradt hét méter széles fal maradványaihoz közelítenek. Az építtető hitközség kompro­misszumos megoldást ajánlott: a megmaradt falfelületet mementóként beépítik a leendő épület utcai falába. Így szüle­tett meg a végleges homlokzati terv.

Az 1998 elején megnyíló központba költözik Stern úr bolt­ja is, mely éppen akkor lesz tíz esztendős. Ez volt a háború utáni első zsidó könyvkereskedés. Vásárlói közül legfeljebb negyven százalék a zsidók aránya. Kazettákat, CD-lemezeket tart még, de vallásos tárgyakat nem, szigorúan betartja a meg­állapodást a kegyszerbolt tulajdonosával, aki cserébe nem árul könyveket. Míg lefényképezem kezében lapjával, kolle­giálisán elmondja, hogy az övén kívül még öt zsidó újság jelenik meg Bécsben: Simon Wiesenthal Auswegje, mely éven­te nyolc alkalommal publikál cikkeket Iz­raelről és az antiszemitizmusról, az Illustrierte Neue Welt kulturális havilap, a Likud Herut című orgánuma, a már említett Die Gemeinde s a David című folyóirat.

*

A Duna másik partján, a Seitenstettengasseban találjuk meg a közösségi házat a hitközség intézményeivel s a nagyzsi­nagógával. Méregdrága kóser étterem a szomszédban, döntünk, nem itt költjük el sabeszi vacsorán­kat. Amikor péntek délben ott járunk és luáh híján az izraeli kapuügyeletestől érdeklődünk, nem tudja-e, aznap este mi­kor kezdődik a város másik pontján lévő ortodox sílekben az ima, barátságtalanul azt feleli, ez is ortodox, de ha akarjuk, menjünk el az általunk térképen mutatott másik két helyre, kérdezősködjünk ott.

Másnapra halászijuk az Agudat Jiszrael imaháza s a sze­fárd centrum felkeresését, este azonban ugyanő fogad a templomajtóban. Gyanúsak lehetünk neki („Maga ganef, biz­tos azért jön, hogy imádkozzon”, jut eszembe a vicc), mert előírásszerűén útlevelet kér, és tudakolja, miért jövünk a zsinagógába? Mert sabesz van, felelem. Milyen hitközséghez tartozunk odahaza?, kapjuk az újabb, fon­dorlatos kérdést. Alig hiszem, hogy a pesti utca s a rabbi nevével sokra menne. Be­látja ö is, és már csak egyetlen, biztonság- technikai próbának vet alá. Válaszolnunk kell, vajon a zsebünkben lévő holmik mind a sajátjaink-e. Akár az ELAL-nál a csoma­gokkal, ugyanaz az úzus. Mert megfeleltünk mindháromszor, jutalmul végül motozás nélkül beenged. Ezzel az erővel akár egy kiló Semtexet is bevihettem volna magam­ra kötve. Talán nem hallott a tel-avivi busz­merényletekről? Csak most érzem magam némiképp veszélyben.

Este hét órakor kezdődik a mincha s a szombatfogadó imádkozás. Több, mint het­ven férfi, kétharmaduk idős, a fennmaradó két tucat középkorú, ők részben gyerekeik­kel vannak itt, az asszonyok a karzaton, ud­variasan, de határozottan kiküldik a terem­ből a betévedő hölgyeket.

Már jóleső elégedettség töltene el, hogy Bécsben a fekete ortodoxián kívül a pestihez hasonló típusú neológ, vagy an­nál csak kissé tradicionálisabb közösség is erős, amikor fel­világosítanak, a jelenlévők jórészt külföldiek. (Szombat van, azért sem hagyom odaveszni a jókedvem: itt legalább virág­zik az ortodoxia, az utcán messziről feketéllenek az öltö­nyök, kaftánok, kalapok, s egy hatalmas tűzfalon, illetve üz­let előtt kalapos, pajeszos fiú grafikája reklámozza a fene tudja, milyen cég termékeit, vigasztalom magam.)

Paul Chaim Eisenberg főrabbi beszél röviden a zsidó év négy neves szombatjáról. A mostani, a Szentély lerombolásá­nak gyásznapját megelőző az egyik. A szemüveges, kissé elmélázó, de rendkívül intellektuális arcú vallási vezető Kamca bar Kamca ismert történetét idézi a Talmudból, melynek pél­dázata szerint a belső viszályok okozták Jeruzsálem pusztu­lását. Elvben persze könnyű egyetérteni a leckével, de egy közösség belső feszültségeit nap-nap után szőnyeg alá söpör­ni vajon célravezető-e, fut végig az agyamon, s nem tudok nem gondolni arra, mi a helyzet itthon. A rabbin, aki Magyar- országról ideszármazott édesapjától vette át e posztot, most kaftán van, davenolás után az utcán már sima fekete zakó­ban és kalapban látom. Még így is lényegesen vallásosabb jelleget hordoz, mint hívei, akik hasonlóan festenek, mint mi, hazai zsinagógalátogatók. Paul Grosz, a hitközség elnö­ke is épp most távozik, modem szabású szürke öltönyben, fejfedő nélkül. Különös magyarországi szokás volna csak val­lásosabb külsőt demonstrálni, mint amilyen hagyományhű életet él egy hitközségi vezető?

*

A Tempelgasse 7. alatt, a szefárd közösségi házban a falon Menahem Mendel Schneerson 1994-ben elhunyt lubavicsi rebbe stilizált arcképe. A falon réztáblán mondanak köszöne­tét Ronald S. Lauder támogatásáért, mellyel hozzájárult, hogy a bécsi buharai és grúz-zsidó közösségnek 1992 óta sa­ját központja legyen. A vadonatúj fehér falak között, két lég­kondicionált helyiségben imádkoznak.

A buharaiak körülbelül négyszáz családot számolhatnak, a Grúziából elszármazottak százötvenet. Mose Izraelov rabbi hívei nemcsak többen vannak, mint Avraham Mihaelsvili bálbószai, de hosszasabban is imádkoznak szombat dél­után. Avraham Davidov, harmincas éveinek derekán járó buharai kereskedő vált velem pár szót, miután egy fiatal, far­mert és pólót viselő fiúval hiába próbálkoztam. Avraham is furcsállja először, mit keresünk itt, de aztán beszél egy keve­set. Tizenöt-húsz éve annak, hogy a Szovjetunióból kivándor­ló zsidók kezdtek itt megtelepedni, de az elmúlt években Iz­raelből is érkezett „utánpótlás”. Kóser boltjuk van a ház szomszédságában, s el lehet mondani, hogy vallásos közös­ség az övék. Vagy ötvenen lehetnek ekkor is a zsinagógában. Másnap estére invitál, akkor nemcsak lehet, de érdemes is lesz fotózni, mert egy Izraelben összeházasodott fiatal pár rendez kisebb fogadást baráti körük részére.

A szefárd centrumtól néhány háznyira épül majd fel az új központ, melyről Stern úr beszélt, s ebben az utcában van az Agudat Jiszrael apró imaháza is, ahol érkezésünkkor több idős páros hajolt Talmud fóliánsok fölé, hogy havrutában ta­nuljanak, míg nem kezdődik a szombat délutáni ima. Egy pa­jeszos, selyem kaftános fiatalembert szólítok meg angolul, honnan jöttem és miért, aki tört magyarsággal felel, s hoz­zánk invitál egy fiatalos, elegáns, sötét öltönyt, fekete bársonykapedlit viselő urat. Gutmann József negyvenéves múl­hatott, Erdélyből származott ide a családja, ő maga keres­kedő és gyakran jár Budapestre. Jól beszél magyarul. Tőle tudom meg, hogy körülbelül háromszáz család tartozhat a bécsi ortodoxia kemény magjához, s a fiatalabb évjáratoknál a nyolc-kilenc gyerek sem ritka. Mégy ortodox hitközség négy rabbival, a két lubavicser és Eisenberg, az hét. Összesen ennyi rabbi praktizál Bécsben, számolgatja ujjain. Három is­kola van, egy lubavicsi, ezt részben Lauder szponzorálja, egy hitközségi és egy ultra-ortodox. Ő inkább a mérsékelten val­lásosba járatja gyermekeit, annak ellenére, hogy mindig ide jár davenolni. Szerinte körülbelül tizenöt éve van feljövőben az ortodoxia, s a gyermekáldást tekintve nem is olyan soká­ra ez lesz a domináns. Az ortodoxia kilencven százaléka egyébként tagja a „nagy hitközség­nek”, s elfogadja a jelenlegi status quót, az egységes képviseletet. Or hadas (Új fény) néven reform- közösség is működik a városban, meséli. A nagyünnepekre kétszáz­ötven főt tudtak mozgósítani, s női vendégrabbit szerződtettek külföldről az alkalomra.

Gutmann héberül vált szót egy strájmlis úrral, aki nemrég érke­zett, majd elnézést kér, megbe­szélték, hogy együtt tanulnak, s partnere már kissé zabos, hogy nem tudták időben elkezdeni. Az a fiú egyébként magyar, mutat a selyemkaftánosra, aki összeismer­tetett minket. Az apjának, aki mel­lette ül, még a Kazinczyban volt az esküvője, mondja, és elsiet. Pes­ten meglátogat a szerkesztőségben, ígéri.

Nemcsak Gutmann, de a grúzok és a buharaiak is jól be­szélnek héberül. Az Aguda imaházában, a női karzaton pedig az alábbi felirat áll: Nem akarunk megsérteni benneteket, de ha ide beszélgetni jártok, hová mentek davenolni?”

Még a hávdoló előtt visszaérünk a főtemplomba, ahol már csak egy apró imaterembe zsúfolódik vagy két tucat férfi. Az előtérben két Iránból menekült nő, akik két hónap múlva in­dulnak tovább családjaik után Los Angelesbe. Egyikük férje­zett, társa odabent imádkozik. Perzsául csak kicsit tudnak, maguk között héberül beszélnek, vagyonukat vagy legalább­is értékeik egy részét sikerült magukkal menekíteniük. Itt vá­rakozik még Liebermanné Lea néni Sátoraljaújhelyről, aki ma már az Alma utcai szeretetotthon lakója, s épp ismerősei­nél vendégeskedik Bécsben. Hüledezem, hogy emlékszik rám, akkor találkoztunk, állítja, amikor öt esztendeje caddik járcájtok alkalmából szerveztünk buszkirándulást, s az újhe­lyi Teitelbaum-sírhoz is elzarándokoltunk.

*

Nektarint vásárolunk éppen az utcán, amikor Kurtág György siet el mellettünk. Hetven éves elmúlt, mégis fiata­los. Derűsnek, energikusnak tűnik. Talán általam oly kevés­sé ismert zenéje miatt gondoltam komornak? Egy alkalom­mal hallottam, felkeltette a figyelmét a Frigyesi Judit zene­kutató által éveken át, magyarországi öreg templomjáróktól gyűjtött nüszach-anyag dallamvilága.

Talán ez az egyetlen megoldás, a szakmai érdeklődés. Va­jon hogyan lehetne rávenni széles körben a magyar-zsidó in­telligenciát, hogy felejtsék el a hitközséget, a politikát, s gon­dolkodjanak távlatosan, rádöbbenve: a vallási hagyomány nem ósdi kacat, de vaskos és szerves kulturális hagyaték, melyért felelősséggel tartoznak.

*

A schönbrunni kastély parkjában kellemes térzene fogad bennünket déltájban. Gáláns dolog volt már a városi park­ban, Johann Strauss szobránál zajló ingyenes hangverseny is, de a kastélykertben felcsendülő muzsika valahogy más, még az én botfülemnek is; impozáns, nagyzenekari mű. Kö­zelítünk a színpadhoz, ahol a le­zser, színes ingekben játszó zené­szeket alacsony, hajlott hátú, vékonydongájú karmester vezényli a színpad sötét hátterébe vesző szürke nadrágban és pulóverben.

A Klang Bogen nyári zenei fesztivál keretében zajló esti gálakoncertre Beethoven Prométheusz nyitányát (op 43) próbálja itt Yehudi Menuhin.

*

Megbeszélésünk szerint, egy fénykép erejéig visszamegyünk még a sabeszkor felkeresett buharai közösségbe. A lenyűgöző szép­ségű ifjú ara először azt hiszi, a David számára akarunk fotózni, de aztán belenyugszik, hogy csak egy magyar-zsidó lapnak dolgo­zunk. Ilija Aranbaev végül több­ször is megígérted velünk, hogy küldünk a képekből, elren­dezi anyját, férjét és a köszöntő beszédre készülő rabbit. Vil­lan a vaku, marasztalnának, de nem akarunk tovább illetéktelenkedni, egy mazltovot mondunk, és távozunk.

*

A kávéház is olyan „zsidós valami”. Nos hát a bécsi kávé­házak sokasága és változatossága szívet melengető, különö­sen annak, aki olyan városból érkezett, ahol a diktatúra elő­re megfontolt szándékkal, aljas indokból, különös kegyetlen­séggel megsemmisítette a kávéházi szellemi univerzumot, a szabad szólás és a polgári életforma e vaskos tartóoszlopát. Hiába a hírből hallott, Pesten nemrég életre hívott, a kávéhá­zi világ újjáélesztését célzó alapítvány, hiába a Budapesti He­gyed régóta készülő, tartalmas kávéházi száma, melynek szerkesztője a bemutatóra meghívót is küldött, mi aznap épp gyakorolhattuk azt, aminek a folyóirat csupán fájdalmasan szép hommage-át prezentálja.

Árgus szemekkel járom Bécs utcáit, figyelem kávéházait, hogy a múlt nyomaira bukkanjak, mert az útikönyv hallgat, ki­adása idején tán már el is felejtődött az igény, tán írni sem volt szabad arról, hol születtek világmegváltó gondolatok. Va­jon melyik helynek lehet szelleme, kultúrhistóriai apportja?

Napok óta kacérkodom a Café Hawelkával. Valahogy meg­fog a neve, ez a cseh szó, melybe hirtelen beleérzem egész történelem sújtotta térségünket, de valahogy mindig csak a szomszédos utcáig jutunk el, hogy a cégtáblát láthassam, magából a műintézményből semmit. Máshol fogyasztunk el egy-egy süteményt, hörpölünk kávét s iszunk némi üdítőt. Az utolsó este, már hazafelé sétálva, egy antikvárium kiraka­tában szemembe ötlik egy vaskos, keménytáblás könyv fede­lén e kávéház neve, s közelebb lépve, kisebb betűkkel vagy egy tucat híres név, mindazoké, akiknek törzshelye volt.

S akkor zavartan arra gondolok, lehet, hogy mindez jól van így. Elvégre másnap Tisöbov. Mit keres a zsidó a nájntég ide­jén egy kávéházban?

* * *

Köszönet Balogh Zsuzsának a riport elkészítéséhez nyúj­tott segítségéért.

Címkék:1996-09

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Akiknek már eljött a Messiás

„Sokáig éljen Mesterünk, Tanítónk, Rebbénk, a Messiás Ki­rály örökkön örökké! Évezredeken át, elnyomatás és üldöztetés közepette a zsi­dó nép mindig...

Nem „hiteles” német hitközségek

A volt NDK mind több hitközségének törvényes működését vonják kétségbe a szövetségi köztársaság „régi” zsidó szervezetei és nemzetközi organizációk. Lipcse...

Close