Szombat előfizetés 2017

Sorsok és színpadok — A “Zsidó sorsok magyar színpadon” című konferencia elé

Írta: Nagy András - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Nagy András

Kováts Adél mászik a falon, nem is mászik, inkább lebeg, odatapad, átfor­dul, zuhan, megáll, ügyessége szinte ak­robatikus – majd leereszkedik, enged a gravitációnak, de csak egy kissé, mert azután mégis megtartja magát és ellebben a függőlegesben – könnyed, kétségbeesett, virtuóz, gyönyörű, súlyos, tragi­kus: Kováts Adél.

Mindez pedig már a monológ része, a Brecht-kollázsé, Zsótér Sándor rende­zésében, arról, hogy ő elmegy, ilyen egy­szerű – hogy azután a falról leereszked­ve, a gravitáció intenzívebb terében: a szőnyegen folytassa, azon a szőnyegen, amely ott feszült a falon is, mert semmi­képpen ne higgyük, hogy tereknek és fizikai összefüggéseknek kiszámítha­tó törvényeik volnának – Kováts Adél a szőnyegen, a szőnyegben mondja, bele­csavarodva a súlyos textilbe, végig­mondja: hogy érti-nem érti-tudja-nem tudja-megy-nem megy-búcsúzik-nem búcsúzik, mert hát nyilvánvalóan így lesz minden rendben-nem lesz rend­ben, soha.

Rettegés és ínség a Német Birodalom­ban.

Amely a Radnóti színpadán sem törté­nelmi-illusztratív hűséggel, sem rettegés­sel, sem ínséggel, sem némettel, sem bi­rodalommal nem próbálta enyhíteni ezt a rettenetesen egyszerű, a leplezetlenségig tiszta helyzetet: hogy ő, ott, a falon, az asszony, a szőnyegen, a drámában, a zsidó feleség, a fényben, egyszerre más lett, vagy bizonnyal mindig is más volt, és ez pusztán nyilvánvalóvá vált, és ami­ről mindeddig azt hitte, hogy szőnyeg, színház, szoba, otthon, az hirtelen szol­gálatába állt annak az idegenségnek, amely talán eddig sem tett mást: visszatükrözte az övét.

Zsidó sorsok, magyar színpadon.

Hogy volna-e ilyen. Megfogalmazható- e, akár kérdésként, ügy, hogy valami­ként értelme lehessen?

Ahogy egykor a német bölcselő (egyéb­ként ideiglenesen: birodalmi), Heidegger próbálta szavakba önteni a maga dilem­máját hogy a létre vonatkozó kérdésnek van-e értelme? nem a létnek, nem a kér­dés feltételének, hanem magának a kér­désnek. Amivel szembenéznénk tehát. Zsidó sorsok? Magyar színpadon?

Mert szinte már a dilemmában ott van minden rettegés és ínség. Hogy a feljebb említett két jelzőt többnyire olyankor szokták szétválasztani, amikor az elkülö­nülés évada jön el, amikor éppen a kol­lektív sors véglete definiálja a „magyar színpadot”, és mindaddig, amíg nem tesszük fel a kérdést, addig talán elejét vehetjük a mindig kínos, mert a logika törvényei szerint elkülönítő meghatáro­zásnak.

Mert hát végül is ki volna mi. Mond­juk: zsidó. Ha egyszer bizonnyal a Ko­váts sem meg a Zsótér sem – a Radnóti persze igen, a költő, a halott, a Miklós, a színház, de a definícióhoz ennyi talán mégsem elég.

Ironikusan se becsüljük le azonban a vonakodást. Hiszen ha a zsidó sors eb­ben az összefüggésben értelmezhető, akkor ennek a jelzőnek (sorsnak) az elő­története is az értelmezés része lesz, így az a fordulópont elsősorban, amikor ép­pen a színpad – úgymond – magyarsága érdekében (rettegés és ínség) leparan­csolták ezeket a sorstulajdonosokat a deszkákról, és ez azután szörnyen egyér­telművé tette, hogy ki, ki.

És ebből a kínos és embertelen egyér­telműségből mintha azóta sem volna menekvés. Még szinte a végiggondolás erejéig sem, mert joggal hihetjük: fonák­járól bár, de részévé válunk ennek a pszichózisnak, és akkor majd diadal­maskodnak ezek a törvényhozók, szín­padon, reflexeinkben, kérdéseinkben – hetedíziglen.

Hiszen ha nem tesszük fel a kérdést, mert kínos és szörnyű emlékeket éb­reszt, akkor talán egyszer eszik kérdés sem lesz, vége, eltűnt, nem a válasz mi­att, vagy a kérdés értelmetlenségének felismerése miatt, netán cáfolatából fa­kadóan, hanem a sokkokkal motivált el­hallgatás kegyelméből – ugyanis ha egy­szer „itt” hallgatnak róla, „ott” pedig még, már vagy egyáltalán nem teszik fel, akkor talán ezt is megússzuk, akkor minden működik tovább, hiszen eddig is, ugye, működött.

Színpadon, éppen. Amely közismer­ten és törvényszerűen a megmutatkozás tere. És amely éppen ezért ítélkezik raj­tunk, és tár fel mindent, amit örömmel hagytunk volna feltáratlanul. Aletheia – írta volt Parmenidész és magyarázta ké­sőbb Heidegger: hogy az igazság nem volna más, mint megmutatkozás. Amelynek legfőbb tere éppen a művé­szet: Parmenidész még versben fogal­mazott. Hogy igazság és szépség ne vál­jon el. Nekünk szerényebbnek kell len­nünk, s érjük be annyival: ne forduljon szembe egymással, legalább.

Vagy minderről már réges-régen szó van, és nem „puszta szó”, meg „szó, szó, szó”, hanem a színpad nyelvével ki­fejezett, vagyis hát művészi beszéd, mert egyszerűen nem tud nem lenni, és sok okból sem. És miért erőlködnénk ennek valamiféle lefordításával, szóról szóra, vagyis művészetről a mindig koc­kázatos elvontságok dadogására – ha­csak azért nem, hogy éppen ezzel kelt­sünk zavart, és mindig kezdetleges fo­galmainkkal homályosítsuk el az igazság ragyogását? Mert hát tagadhatatlan: sok­féleképpen ragyog, csak töprengeni ne kezdjünk róla.

Hiszen abban a pillanatban kellemet­lenül előlép Shakespeare-ből a Shylock, és ennek a történetnek minden kínja és enigmája, torzképpé oldott patográfrája, kép és kórkép kölcsönös feltételezettsége – hogy a zsidót nemigen látott drámaköltő víziójában jellemmé váljon a sors, és ne kegyelmezzen senki­nek a törvény, egyik törvény sem: a mó­zesi sem és a velencei sem, hiszen ép­penséggel egyik sem kegyelmezésre va­ló – legfeljebb alkalmazói kegyelmezhetnének, de hát azok, hogyan is.

Azután hasonlóan kellemetlen össze­függésekkel sejlik fel az Ivanovot elgon­doló Csehov, amikor is intim és meghitt­nek akart kisvilág keretei között lesz ki- bírhatatlanná, fertelmessé – persze a ma­ga rezignált visszafogottságában – mind az, ami mégiscsak a kollektív sorsból következik, mondhatni: egy „faj” sorsából, hogy azután maga körül egyéni sorsokat tehessen tönkre, feloldhatatlanul.

És így tovább. A zseniken túl a fél-zse­niknél is persze, olykor tehetség és hatás fordított arányosságát nagyítva fel a szín­padon: hatásban, sikerben – és attól kez­dődően ennek a beszédnek már követ­kezményei vannak, lehetnek, lesznek.

Miként persze a hallgatásnak is.

Amely talán sohasem létezett. És azért nem, mert maga a zsidó színját­szás, „színpad” sem igen létezett (törté­netileg és filológiailag hogyne – olvashat­juk is néhány lappal a szöveg előtt), de meghatározó művészi tényezőként alig­ha, ki tudja: a „faragott képek” tilalma miatt, a megmutatkozástól való viszoly­gás okán, vagy éppen a közösség öntu­datának különös fedettsége nyomán. Ezért hát a hagyományon belül másféle formát kellett találni mindannak, ami egyébként színpadi teret keres, majd pe­dig – amint erre tradíció és történelem lehetőséget teremtett -, hát megtalálhat­ta a színházat végre, természetesen a magyar színpadot, mert hiszen semmifé­le idegenséget nem érezhetett az, aki­nek nyelve, hazája, öntudata ugyanezzel a jelzővel volt meghatározható.

Nem kizárólagosan persze, de hát ez is így volt rendjén.

Mert ami ezt követően a színpadon tör­tént, „zsidó sorsokkal” a „magyar színpa­don”, az bizonnyal elkülöníthetetlenül és reflektálatlanul történt – ki mondhatta volna meg: kinek a sorsa és kinek a szín­pada. Ami pedig elkövetkezett, annak nemcsak az egykor polgárinak mondott színház fénykora köszönhette a létrejöt­tét, de kissé maga a színház is: mint mo­dern, városi épület, szokásrendszer, szenvedély, intézmény, társadalmi krízis. És itt nemcsak azoknak a szerzőknek kö­vetkezhetne a névsora, Molnártól Füs­tig és Heltaitól Déryig, akik éppoly sok­féleképpen és éppoly szabadon kísérle­tezhettek kifejezésformákkal és szavak­kal, mint azok, akiknek köteteit és eg­zisztenciáját nem zúzatták szét a definí­ció történelmi bajnokai – de hát azok a színházépítők, impresszáriók, sőt: mutat­ványosok és tréfamesterek is, akik a le­hető legsajátabb színeket adták éppen a magyar színpadnak.

No és, elsősorban: a színészek. És itt nem következnek nevek – patinás, szép, magyar nevek, amelyektől generációk borzongtak áhítattal végig amelyek „eredetijét” nemsokára zárójelben vagy anélkül ismeri meg a közönség, amikor kollektíve leparancsolják őket a szín­padról, a magyar színpadról, mert hát mit is kerestek rajta.

Mert hát a Hamlet mégse hochmecoljon. És a Ványa bácsi melankóliáját se keverjék tipikus, faji színekkel. Veronát pedig ne keltsék életre a fajgyalázás arc­haikus helyszíneként – és így tovább. A gyomorforgató, gyilkos demagógiában pedig mégiscsak ott rejlett annak – itt: embertelen – felismerése, hogy minden­ki, kiváltképp a művészek, csak abból a világból, élményrendszerből, identitás­ból bonthatják ki műveiket, amely ren­delkezésükre áll. És ez a banális, eszté­tika alatti felismerés – és politikai aljas­ságot is szolgálni tudó ítélet – egyfelől megpecsételte néhány nemzedék sor­sát, másfelől pedig kikényszerítette a szembesülést mindazzal, amivel pedig örömmel nem néztünk volna szembe. És amire sem azelőtt, sem azután nem lehet könnyen szavakat találni.

Talán még ma sem lehet. Egyáltalán nem.

Pedig azóta zsidó sorsról magyar szín­padon akkor is szó van, amikor hallga­tás van.

Mert a katasztrófa után ismét hallgatás következett. De ebben a hallgatásban Gábor Miklós Hamletet játszott (és Jágót játszott), Básti Lajos Lear királyt, és te­hetségesek és tehetségtelenek is követ­keztek, egyre-másra, mint rendesen az életben, de ők már semmiképpen nem tudták volna elkülöníteni a színpadot és a sorsot, mert tudásuk bűnös lett volna, ha egyszer az azt megalapozó felismerés egy bűnös korszaké volt. És egy újabb kor­szak bűneivel kellett hallgatni minderről.

De hát ezalatt – is – mégiscsak és fo­lyamatosan meg akart és csaknem meg is tudott nyilatkozni mindaz, amit éppen csak megfogalmazni – pontosabban: „szavakba önteni” – nem lehetett. Mert az összekacsintás éppoly rettenetes lett volna, mint amilyenek az emlékek vol­tak, az azonosság kérdésessé tétele ép­poly brutális, mint a feloldódás egy illu­zórikus közösségben – mondjuk a nem­zetközi munkásmozgalomban.

Ami azonban mindennél fontosabb: színház „történt” ezalatt is, ezáltal is és ezek ellenére is Magyarországon. És ezt követően is: mert eljött Ascher és Je­les, Halász Péter és mások, sokan, jöt­tek is és persze mentek is, hogy a refle­xió a színpad terében maradandóan megfogalmazódhasson. Míg persze volt másféle „reflexió” is: például a tejesemberé, egyenesen a Broadway kis, orosz falucskájából, pogrom és össztánc. Sőt: Sütő András és Illyés Gyula is tett egy- egy kitérőt ebbe a termékenynek tűnő pszichózisba – voltak a judaizmus tradí­cióján belül megfogalmazott magyar sorskérdések, mint ahogy voltak Woody Allen-adaptáción tapsoló antiszemiták is. Csak a színpadon túli reflexió nem volt, előbb félelemből nem, azután ké­nyelemből nem, és talán ez is csak a fé­lelem egyik formája lehetett.

Rettegés és ínség.

Kováts Adél a falon, a szőnyegen, a monológban. Valamit megértve és meg­értetve a testével, a jelenlétével, a sze­mével.

Zsidó sorsok, magyar színpadon.

Ezekkel a szemekkel. Hogy szembe­nézhessünk.

Címkék:1999-11

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Kis zsidó iskolastatisztika

Kis zsidó iskolastatisztika A Köznevelés című hetilap idei 21. szá­ma Közölte a magyarországi gimnáziu­mok rangsorrendjét, amelyet annak alapján állítottak össze,...

5567 fő – sok vagy kevés

5567 fő - sok vagy kevés? A Népszabadság szeptember 17-i számában megjelent statisztika szerint 1998-ban a 490 ezer adóbevallást kitöltő...

Close