Mózes urunk kézirata

Írta: Nehemia Aloni - Rovat: Archívum

Mózes urunk kézirataÚtinaplók: Magyarország I. rész

Az 1906-1983 között élt Nehemia Aloni professzor, a középkori héber nyelvű irodalom oktatásával és kéziratainak össze­gyűjtésével foglalkozott. Ez utóbbi kapcsán szerzett élményeiből írt könyvéből valók budapesti jegyzetei, melyekből szemelvényeket közlünk.

Bécsi külképviseletünk, 1954. feb­ruár 12., péntek

A hangulat már a pályaudvaron kez­dett megváltozni. A restiben Rafael Madan, a követségi titkár a következőt kérdezte:

– Nem félsz a budapesti utazástól?

Hasonló kérdéseket már hallottam Párizsban a követségünkön és Joszef Linda rokonaitól is. Tel-Aviv-i nővérem, Jona, miután megtudta, hogy nem kap­tam meg a beutazási engedélyt Magyar- országra, azt írta: Jó embereink van­nak Bécsben, hogy nem engednek el a veszélybe.” Ezek a mi jó embereink a magyar külügyminisztérium hivatalno­kai voltak.

A pályaudvaron találkoztunk Izrael bécsi kereskedelmi tanácsosával és fe­leségével is. Kiderült, hogy a tanácsos, dr. Yehuda Gera is utazik velem a vas­függöny mögé.

A vonaton is érezni lehetett a nyo­masztó hangulatot. Az Arlsberg-Orient Express késve indult és még 23.10-kor is a pályaudvaron vesztegeltünk. A vo­naton nem volt étkezőkocsi és nem volt első osztály sem. Amikor két bőröndöm­mel felszálltam, azt mondták, üljek a második osztályra. A vagon piszkos volt, a fapadokat vastag porréteg és fe­kete korom borította, akárcsak a hábo­rú idején. A fülkékben szinte egy lélek sem ült.

Elhatároztam, hogy innen elmenekü­lök, bármi áron. Átmentem a hálókocsi­ba és kértem egy ágyat. Ismét találkoz­tam dr. Gerával, aki készségesen segí­tett elintézni a dolgot és valahogy szer­zett egy két ágyas fülkét kettőnknek.

Megkérdeztem az osztrák kalauztól, hogy miért nincs első osztály.

– A kommunisták nem akarnak fizet­ni az itteni karbantartásért és a takarítá­sért, ezért inkább nincs első osztály és ezért olyan piszkos a másodosztály.

A másik kalauz magyar volt, és sem­mi máson nem járt az esze, mint a pén­zen. Kifizettette velem a hálókocsi-különbözetet, de 7 helyett 8 dollárt kellett adnom neki, állítólag az árfolyam-kü­lönbség okán. Szerinte egy dollár csak 24 schillinget ért, pedig valójában 26 volt Kértem tőle a jegyet és a nyugtát a kifizetésről. Ezeket nem adta ide.

A levegőben érezni lehetett az elnyo­matás nyomasztó levegőjét. Az ember­hez nem jöttek oda a pincérek, a va­gonban nem voltak zajos baráti társa­ságok. Mindenki csendben állt a fülké­je előtt, senki nem csevegett senkivel. Az emberek magukba zárkóztak, nem tudva, ki a besúgó, aki biztosan ott utazott velük.

Végül lefeküdtem, de elaludni nem tudtam. Izgatott voltam, hiszen az utol­só percben végül megérkezett a várva várt beutazási engedély. Vajon megen­gedi-e az Akadémia, hogy megnézzem a héber kézirat-gyűjteményt? Hiszen jól tudják, hogy a héber kéziratok intézetének igazgatója vagyok, és nem szórako­zásból utazom Magyarországra. Bejá­rom az egész világot, s ahol csak héber kéziratok találhatók, mindenhová elme­gyek és fényképeket készítek.

Vajon beleegyeznek-e? Beszélgetni kezdtünk dr. Gerával.

Február 13., szombat

Reggel 7-kor keltünk fel. A vonat las­san közeledett Budapest felé. A tájat hó lepte. A vonat befutott egy állomásra. A hálókocsiból senki sem szállt ki, és mi sem léptünk kapcsolatba a helybeliek­kel. Az ablakon át láttuk, hogy kis cso­portokban álldogálnak az emberek, rossz ruhákba öltözve, mintha nagy sze­génység szakadt volna az országra.

A vonat úgy vánszorgott, mint teve a sivatagban. A menetrend szerint 7.50 volt az érkezés ideje, de hála az égnek mindössze 40 percet késtünk.

Leszálltunk és a külképviseletünktől ketten vártak ránk: a másodtitkár, Eliezer Armon rám és a kereskedelmi taná­csos, Haim Tal dr. Gerára. Kocsival a Margitszigetre vittek a szállodánkba. El­mondták, azért választották a Nagyszál­lót, mert itt termálvízzel fűtenek, vi­szont a többi szállodában a szobák szénhiány miatt hidegek. Köröskörül mindenütt hó, én meg itt ülök egy szál pizsamában és melegem van.

Együtt reggeliztünk majd elmentünk a külképviseletre, amelynek élén akkor Mose Dak és Mose Katriel (Katz) állt. A ház előtt őrbódé, mellette kék ruhás rendőr járkált.

Át kellett menni az udvaron és egy előszobán, míg elérkeztünk Tál szobájá­hoz. Rögtön kinyitotta a rádiót és jó hangosan azt mondta: „Mi itt nagyon szeretjük ám a komoly zenét.” Majd a rádióból szóló zene mellett halkan be­szélgetni kezdtünk és vártuk Katriel és Dak érkezését.

Amikor megpillantottam Katrielt, kér­tem, hogy tárgyaljunk a munkámról, de ő kitérően azt mondta: „A kulturális té­mákat Dak jobban ismeri és több ideje is van rád. Én inkább dr. Gerával és a kereskedelmi tárgyalások ügyével fog­lalkoznék.”

Kértem egy íróasztalt a magam számá­ra. Mondtam, hogy másutt egész szobát bocsátottak a rendelkezésemre. Mielőtt kiment volna, Katriel erre azt válaszolta, hogy ez szóba sem jöhet, sőt még egy íróasztal is nehéz ügy. Már láttam, hogy Katriel és a kultúra két külön világ.

Csak hárman maradtunk a szobában, Dak, a második titkár és én. Dak azt mondta: „Meghívnálak a szobámba, de nincs mire ülnünk: ma este Katriel foga­dást ad a házában és az összes széket oda vitette.”

Elmondtam, hogy a héber kéziratokról majd külön kell beszélgetnünk és most inkább csak összefoglalnám a kérdést.

Izrael szeretné az összes héber be­tűkkel írt irodalmi művet összegyűjteni. Latin betűs művekről, vagy okiratokról egyáltalán nincs szó, ugyanakkor külö­nösen érdekesek számunkra a történe­lemmel kapcsolatos művek, kevésbé az aktuális ügyek. El kell mondani a ma­gyar hatóságoknak, hogy a középkori irodalmi és tudományos munkák miatt jöttem és fényképeket akarok készíteni róluk, mielőtt megsemmisülnének. Min­den gyanút el kell oszlatni, hogy itt poli­tikai vagy aktuális dolgokról lenne szó. Így talán kedvező lesz a válasz.

A probléma kettős: megnézni az anya­got és elkészíteni a felvételeket. Az anyag négy intézményben található, eb­ből kettő zsidó, a Rabbiképző és a Zsidó Múzeum és kettő állami, az Akadémia és a Nemzeti Múzeum. Fel kell kérni őket, hogy engedjék meg naponta száz kézirat rövid időre való megtekintését. Így há­rom, legfeljebb négy hét alatt végezni tudnánk. A második probléma a fotózás. 35 mm-es, két oldalt perforált mikrofil­met használnánk. Ha nincs ilyen, készek vagyunk mi adni a nyersanyagot.

  • Az a gond, hogy betekinthessünk az anyagokba – mondta Dak – az Akadémia elnökének, Rusznyák Istvánnak az en­gedélye szükséges, aki kommunista és zsidó. Ha megadja az engedélyt, ezért akár le is csukhatják. Ha megtagadja, akkor a külügyhöz fordulunk és akkor hosszadalmas procedúra vár­hat ránk. Szerintem először forduljunk a protokoll-főnökhöz, Löwenthal úrhoz és vár­juk meg a választ. Armon majd beviszi a kérelmedet és beszél vele.

Ha további magyarázatot kémek, akkor mehetsz be te is. Ma este fogadás lesz a kül­képviseleten, ahol két izraeli filmet is bemutatnak. Gyere el és bemutatlak Löwenthal úr­nak. Megkérdeztem:

  • És én hol fogok dolgozni?

  • Egyelőre megkapod a kis dohányzó- asztalt, ahol a vendégeket szoktuk vára­koztatni.

Szombat este Katriel vacsorát adott az izraeli kereskedelmi küldöttség tisz­teletére. Én is hivatalos voltam. Dak fe­lesége mellett ültem. Tőle megtudtam egyet s mást az illegális alijáról, sőt azt is, hogy a külképviselet egyik alkalma­zottja elhatározta, hogy kimegy Izraelbe, de a határon elfogták és most bör­tönben ül. A határokon szögesdrót-kerí­tést telepítettek aknákkal, így az illegá­lis alija szinte lehetetlen.

A vacsora végén Katriel félrehívta a küldöttség három tagját és engem egy megbeszélésre. A három tag dr. Gera, Uzi Nedivi és Rafael Baruh voltak.

A megbeszélés tárgya a budapesti zsi­dóság volt. A város 1,8 milliós lakosságá­ból 80 ezer volt a zsidók száma. Tudtuk, hogy közülük 30 ezer szeretne alijázni. Ha valaki ez ügyben a külképviselethez, azaz Dakhoz fordult, ő nem mondhatott mást, mint azt, hogy a külképviselet min­den segítséget megad, és minden kérel­mezőt kijuttat Izraelbe, csak a kérelme­ző előbb szerezze meg az útlevelet és a kiutazási engedélyt. És ha a kérelmező az illegális határátlépés lehetőségeiről tesz fel kérdéseket, erről le kell őt be­szélni, felhívva a figyelmét a csalókra, a nyerészkedőkre és a spiclikre.

Dak elmondta nekem, hogy Dalia kibuc mintegy húsz tagjának a szülei is Buda­pesten laknak, de egyelőre őértük sem tehet semmit. A kivándorlási kérelmek száma az utóbbi napokban megnőtt, ami­nek két oka lehet: a politikai helyzet kis­sé javult és az izraeli küldöttség ittléte is sok bátorítást ad a helyi zsidóságnak.

Február 14., vasárnap

Vasárnap kiránduláson vettem részt, amit a francia parlament tagjainak ren­deztek.

Elhanyagolt, hulló vakolatú házak kö­zött, piszkos utcákon haladtunk. A fala­kon mindenütt láthatók voltak a bombák és lövések nyomai, mintha a háború csak tegnap ért volna véget Mindenütt a sze­génység és a levertség szaga terjengett.

A városban térkép és útikönyvek hiá­nyában nehezen igazodtam el. Nincs tu­rizmus, tehát nincs térkép sem. A helyi lakosok is csak a saját környékükön ké­pesek eligazodni, a város többi részét alig ismerik. A buszok, villamosok, vagy a földalatti útvonaláról sincs térkép. Armon megígérte, hogy lerajzolja nekem az útvonalat a sziget és a külképviselet között. Vannak, akik beszélnek a kom­munista országok fejlődéséről, az elért vívmányokról.

Mindebben biztos van valami igazság, de egy művelt emberrel nehéz lehet megértetni, hogy miért jobb neki a bör­tönben, mint a szabadban.

Február 15., hétfő

Ma Budapestre érkezett az izraeli kül­ügyminisztérium munkatársa, Mihael Harari. Elmondta, hogy egyes szállo­Dakban és azok egyes szobáiban az iz­raeliek héberül elhangzó beszélgetéseit magnóval rögzítik és a szöveg lefordítá­sára héberül jól beszélő – a jeruzsálemi egyetemen végzett – arab fiatalokat al­kalmaznak.

Az agglegények pedig jobban teszik, ha visszatartják férfiúi vágyaikat addig, amíg el nem érnek Párizsba, vagy leg­alábbis Bécsbe.

Mivel Dak szobájában dolgoztam, ta­núja voltam a fogadóóráknak is. Dak gyakran fogadott magyar zsidókat, akik segítséget kértek tőle.

Eljött a külképviseletre például egy 28 éves férfi, aki elmesélte, hogy 1945-ben alijázott, majd 1951-ben – felesége un­szolására – visszatért Magyarországra. Az amnesztia miatt nem esett bántódása, de azóta – útlevél híján – nem hagyhatja el az országot. Kis gyereke van, ezért gondolni sem mer arra, hogy illegálisan vágjon neki a menekülésnek. Keményen dolgozik sofőrként, de mindössze 1200 forintot keres havonta. Izraelben élő édesapjától néha-néha kap csomagot és újságokat. Egyszer csak letartóztatták és 16 hónapot töltött börtönben. Mikor kijött, a lakása már nem volt meg. Azóta ő és a családja fáznak és nélkülöznek. Fe­lesége már megbánta, hogy vissza akart jönni és most már bármit megtenne azért, hogy végre elmenekülhessenek in­nen. Dak azt mondta neki:

– De hát miben szenvednek hiányt? Van munkája, eheti a jó magyar gulyást, az üzletek tele vannak hússal, annyi húst eszik, amennyit akar. Izraelben vi­szont nincs hús.

Hétfő reggel Yishai visszahozta az út­levelemet és én mohón belekukkan­tottam. Benne volt a tartózkodási enge­dély, de az sokkal korábban lejárt, mint ahogy kértem. Azaz finoman ki lettem utasítva Magyarországról.

Beszámoltam a gondjaimról Daknak és Armonnak, akik törték a fejüket a megoldáson. Elhatározták, hogy beszél­nek a külüggyel. Armon este elmondta, hogy Löwenthal semmit sem tudott az ügyről és délután egy órára segítséget ígért. Egy óra előtt jött a telefon, hogy az időpont négy órára változik. Vártunk, de négykor sem történt semmi.

Február 16., Kedd

Nemcsak Katriel nézte le a kultúrát, hanem Dak is, aki folyvást ezt hajtogatta:

– Ti tudósok egy cikk vagy egy könyv miatt készek lennétek veszélybe sodor­ni az egész világot.

Az idő nagy részében nem is ők, ha­nem Armon foglalkozott velem és a munkámmal. Az izraeli külképviselet ve­zetői számára a kultúra másod- vagy har­madrendű kérdés volt csupán. Ugyanezt tapasztaltam nemcsak Budapesten, ha­nem korábban Bécsben, Rómában, Bonnban, Párizsban és Bemben is.

Beültem Dak szobájába és elkezdtem a munkát. Lassanként megismertem a külképviselet dolgozóit is. A pénztáros neve Yishai volt. Megismertem a kül­képviselet négy magyar alkalmazottját is. Egyikük azt mondta:

– Szeretnénk kivándorolni Izraelbe. De nemcsak mi, hanem velünk együtt legalább 30 ezer budapesti zsidó is.

Persze mindannyian tudtuk, hogy az ország kapui zárva vannak és a magyar zsidók nagy része örökre itt marad. Bu­dapesten sok zsidó élt, de tilos volt min­dennemű zsidó szervezet alapítása, le­gyen az cionista vagy nem cionista. Nem voltak zsidó ifjúsági szervezetek sem. Csak hitközség volt, meg persze az izraeli külképviselet, amelynek sem­minemű kapcsolata nem volt a helyi zsi­dósággal. Az izraeliek néha elmentek a zsinagógába, de ez volt minden.

Egyszer az egyik magyar alkalmazott megkérdezte, hogy ismerek-e valakit a városban. Azt feleltem, hogy nem, bár ismerek néhány izraeli magyart, közöt­tük Löwinger professzort, aki a munka­társam az intézetben. Ő az, aki a kis konyhakertjéből rendszeresen ellát pa­radicsommal és uborkával.

Eljött Armon, hogy felkészítsem a tárgyalásra a külügyben. Azt mondtam, hogy három dologra kell vigyáznia: nem vagyok kutató, hiszen nincs időm arra, hogy hetekig itt üljek. Dokumentumok nem érdekelnek, csak könyvek, hogy így ne keltsek gyanút, miszerint politikai és aktuális kérdések is foglalkoztatnak. Nem én fényképezem le az anyagot, ha­nem egy független fotós, akinek fizetek.

Így munkát adok valakinek és pénzt ha­gyok az országban.

A külképviselet 9-től 2-ig dolgozott és akkor a lakosság számára bezárt, de a helyi alkalmazottak 4-ig maradtak. Az iz­raeliek 2 és 4 között ebédidőt vettek ki, majd 4-től 6-ig ismét dolgoztak. Ebben az időben magyar alkalmazott már nem tartózkodott az épületben, így ilyenkor lehetett elintézni azokat az ügyeket, amelyek nem tartoztak rájuk.

Míg a külképviseleten tevékenyked­tem, megtanítottak néhány általános szabályt:

– Sosem tudod meg, hogy a magyar alkalmazottak közül ki a beépített em­ber. Ez érvényes a szállodára is.

– Tartsd a szád! Lehetőleg semmi fon­tos dologról ne beszélj a helyiekkel! Ne hagyj papírokat az asztalodon sem a külképviseleten, sem a szállodában! Ne beszélj hangosan és nyilvános helyen bizalmas ügyekről!

– Mindig nyisd ki a rádiót, ha beszél­getsz valakivel, mert a falnak is füle van!

Nagy benyomást tett rám, hogy az iz­raeliek tényleg tartottak a falaktól és az épületben dolgozó magyar és nem ma­gyar zsidóktól. Az izraeliek ültek a szo­bájukban, zárt ajtók mögött, a rádió hangosra állítva, és ha az ember be­ment hozzájuk, akkor az íróasztalukon nem volt semmi, még egy darab papír sem. Az izraeliek a külképviseleten et­tek és ott is aludtak.

Ha nagyritkán kimentek az utcára, két őr vigyázta minden lépésüket. Bezárva éltek, akár egy börtönben.

Mi viszont kint laktunk a szigeti Nagy­szállóban, amely egy kissé elhanyagolt, de mégis pompás épület volt.

A szobák is olyanok voltak, mint Eu­rópa többi első osztályú hoteljében.

És ami meglepett bennünket, az a kellemes meleg volt, ami a szállodában uralkodott. Nemcsak a szálloda szobái­ról beszélek, hanem a légköréről is. Pá­rizsban nem volt igazán hideg, de a köz­ponti fűtéses szállodámban mégis fáz­tam, a két gyapjúpléd ellenére is Itt a szigeten viszont minden igazán hangu­latos volt: a kazánt nem szénnel, ha­nem egy fonás meleg vizével fűtötték, ezért – még ha egész Budapest fázott is – itt a szigeten mindig kellemes meleg uralkodott. (A forrás közelében éppen azokban a napokban fedeztek fel egy második világháborús bombát.)

A sziget egy remek uszodával is büsz­kélkedhetett. Itt a fedett és a nyitott me­dencét egy alagút kötötte össze, amelyen át lehetett úszni. Az egész sziget csodálatos volt, sok sétánnyal, sportteleppel, klubokkal és egy szabadtéri színpaddal.

Február 17., szerda

Bejelentkeztem Katrielhez.

Elmondtam, hogy maga Ben-Gurion kezdeményezte a hé­ber kéziratok begyűjtési akcióját és eh­hez mérten Izrael budapesti külképvise­lete nem tulajdonít elegendő fontossá­got egy olyan ügynek, amit az ENSz és az UNESCO is támogat. Kértem, hogy forduljon az elnöki tanácshoz és mutas­sa be Ben-Gurion levelét.

Katriel ezt kerek-perec visszautasítot­ta. Elmondta, hogy az elnöki tanács is a kommunista párttól kapja az utasításo­kat, ugyanúgy, mint a külügy, ezért sem­mi értelme még egy pofonra várni. A tar­tózkodási engedélyt végül is megkap­tam és ez egyáltalán nem jelent kiutasí­tást, vagy pláne azt, hogy abba kell hagynom a munkát.

Megkérdeztem Dakot, hogy akkor el­mehetek-e végre a Rabbiképzőbe és a Zsidó Múzeumba. Dak úgy vélte, hogy igen. Még ma üzen Scheiber professzor­nak, hogy jöjjön el a külképviseletre.

Délután megérkezett Scheiber. Átö­lelt és azt mondta, hogy sokkal idő­sebbnek gondolt. Rögtön nagyon jó vi­szonyba kerültünk egymással. Együtt mentünk a Rabbiképzőbe, megmutatta a könyvtárat és azt mondta, hogy min­den nyitva áll előttem. 315 héber nyel­vű kéziratot számoltunk össze, és eze­ken felül Blau Lajos1 gyűjteményéből még 63 kéziratot.

A professzor megmutatta a zsidó kö­zépiskolát is, amely a Rabbiképző épü­lettömbjében volt. Az iskola idős igaz­gatója, Grünwald2 úr elmondta, hogy az iskolába 100 fiú és 100 lány jár.

Elmentünk az Akadémiára, megnéztük a híres genizagyűjteményt és Löw Im­mánuel, Heller Bernát és Löwinger pro­fesszor könyvtárát is. Ott álltak az értékes héber nyelvű Kéziratok egymás mellett, öröm volt rájuk nézni. Micsoda kincs!

Végül elbúcsúztam a professzortól, a kezembe nyomott – persze kölcsönbe – egy Steinschneidert és elindultam vele vissza a szállodába.

Szerdán elmentem a Zsidó Múzeum­ba és feljegyeztem, hogy ott milyen hé­ber nyelvű kéziratok vannak. Szép Hevra Kadisa könyvgyűjteménnyel rendel­keztek. Volt egy fél tucat ketubájuk, és a múzeumban láttam rituális edénye­ket, fűszertartókat, Hanuka-gyertyatartókat és más szép kiállítási tárgyakat.

Délben megnéztem Kaufmann Dá­vid ritka könyv- és kézirat-gyűjtemé­nyét. Ez a világhíres gyűjtemény Kauf­mann halála (1899) után a Magyar Tu­dományos Akadémiához került, amely­nek megbízásából Weisz Miksa állította össze a katalógusát. A kéziratok között őrzik egyebek között a Rambam-féle Misna négykötetes kézzel írt változatát színes illusztrációkkal.

Február 18., csütörtök

Elmentem a Nemzeti Múze­umba. Ott 16 héber nyelvű kéziratot láttam, közöttük egy XIII. századi imakönyvet. Volt négy szép Purim-tekercsük és számos Tórájuk is.

Este fogadás volt Katriel há­zában. Két film bemutatására is sor került, az egyik a bensemeni ifjúsági házban, a másik az át­meneti táborokban játszódik a háború utáni nagy bevándorlási hullám idején. Az elsőben egy kisfiú koncentrációs tá­borból kerül Izraelbe és nehezen illesz­kedik be a társadalomba. A második­ban is gyerek a főszereplő, egy német család kommunikációs problémáit mu­tatja be jemeni, iráni, marokkói csalá­dokkal szemben.

A fogadásra körülbelül 60 ember jött el, főleg diplomaták, a többek között kí­naiak, oroszok, franciák, amerikaiak, britek és svédek. A meghívottak közül egyedül a lengyelek nem jöttek el.

A magyar minisztériumokból is érkez­tek néhányan, például Löwenthal és a külügy izraeli referense. Nekik engem is bemutattak és váltottunk néhány szót franciául, illetve angolul. Jó benyomást tettek rám. A fogadás végén kaptak négy-négy eredeti izraeli narancsot.

Beszélgettem az amerikai kereskedel­mi attaséval, Rogers úrral is. Segítségét kértem és megkérdeztem, hogy vannak- e kulturális kapcsolataik a helyiekkel.

Azt válaszolta, hogy nincsenek, és in­kább nem segít, mert azzal csak árthat nekünk. De azt mondta, hogy a megfe­lelő időpontban vagyok itt, mert a ma­gyarok kereskedelemi megállapodást készülnek kötni Izraellel és ezért engem sem áll érdekükben visszautasítani. A francia diplomatákkal is beszéltem, fő­leg az imént vetített két filmről, a be­vándorlásról, az országról. A kínai kato­nai attasé sajnos csak oroszul tudott, így nem sokat tudtunk kommunikálni egymással. Annyit megértettem, hogy a filmek neki is nagyon tetszettek.

Február 19., péntek

Minden nap újra meg újra meglepett, hogy milyen szabadon hagynak dolgoz­ni. Még a tartózkodási engedélyemet is meghosszabbították. Szabadnak érez­tem magam, szabadon mozogtam a vá­rosban, buszra ültem, beültem az étter­mekbe, vásárolgattam ezt-azt.

Bent ültem a külképviseleten, amikor bejött Dak és azt mondta:

Róth3 telefonált. Szeretne találkoz­ni veled.

– Lehet, hogy rendes ember és nem beépített, ahogy Scheiber mondta?

– Ez csak személyes ellenszenv kette­jük között. A nézeteik alapjában véve nem különböznek.

Róth eljött a külképviseletre és rög­tön panaszkodni kezdett. Nem akarják kinyomtatni ez egyik cikkét a genizákról, intézzem el neki, hogy Izraelben je­lenhessen meg.

Róth Löwinger professzor lakásában lakott és meghívott magához. Elmond­ta, hogy 45 éves, gyermektelen özvegy­ember, ugyanakkor igen jó keres, min­denféle pótlékokkal együtt akár havi 2500 forint is összejön. Nem is olyan rossz dolog Magyarországon élni. 1947-ben Löwingerrel együtt részt vett egy jeruzsálemi tudományos konferencián, de mindketten visszajöttek. Ezután Lö­winger másodszor is megkapta a kiuta­zási engedélyt Izraelbe, míg ő nem.

Világos volt előttem, hogy mind Róth, mind Scheiber nagyon is jól érzik magu­kat Magyarországon és semmi kedvük Iz­raelben élni. Scheiber például 1953-ban kint volt Angliában a feleségével együtt és utána hazajött. És ez a Scheiber és Róth közötti ellenséges viszony oka is: mindkettő a Rabbiképző első számú sza­kértőjének érzi magát és fél attól, hogy ha külföldön marad, elveszíti a hatalmát.

Róth egyszer azt mondta nekem: – itt kell maradnom, hiszen feladatom van: oktatnom kell a jövő tanítóit.

Scheiber is hasonlóan gondolkodott: – Itt hasznosabbnak érzem magam, mintha kimennék Izraelbe, ahol számos remek tudós és tanár él és dolgozik. Nem mehetek el.

Amikor először léptem be a Rabbikép­ző épületébe, Scheiber azt mondta ne­kem, hogy minden nyitva áll előttem. Mi­után átadtam neki az általam kért kézira­tok jegyzékét, a helyzet megváltozott.

Scheiber felhívott és zavarosan elhárí­totta a kérésemet. Elmondta, hogy Róth beépített ember és két évvel ezelőtt már tanulmányozta a Rabbiképző héber nyel­vű kéziratait, ezért azokat valamilyen ok­ból ő nem adhatja oda. Helyettük a Blau-féle kéziratokat ajánlja fel. Kértem a geniza-töredékeket is, hadd vigyem el őket Izraelbe, de ettől elzárkózott.

Kezdtem érteni a dolgot. Ez a két tu­dós nagyon erősen kötődik a Rabbikép­zőhöz. Magyarok. Nem Izrael a hazájuk, hanem Magyarország.

Reggel munkába menet két 5-6 éves kislány ment előttünk. A kisebbik végig sírt, nyilván nagyon fázott. Az egész vá­ros szenvedett a kemény téltől. Nem volt elegendő szén és tüzelő, a fűtés akadozott, a lakóházakban a hideg vet­te át az uralmat. Csak kevesen enged­hették meg maguknak a külön fűtést, ami ebben az esetben is legtöbbször egyetlen szobára korlátozódott. Láttuk, hogy a legtöbb embernek nem volt ren­des téli ruhája sem.

Ezzel ellentétben bőven jutott szén a diplomata-házakba, a közösségi épüle­tekbe, az államvezetés intézményeibe és az iskolákba.

(A napló második részét jövő havi számunkban közöljük.)

Jegyzetek

1 Blau Lajos (1861-1932) talmudtudós, a rabbiképző igazgatója 1913-32 között

2 Grünwald Fülöp történész, 1948-56 között az Anna Frank Gimnázium igazgatója

3 Róth Ernő 1950-56 között a Rabbiképző Intézet társigazgatója

Címkék:1998-09

[popup][/popup]