Szombat előfizetés 2017

Mozaikrészecskék egy Egészhez

Írta: Mándy Stefánia - Rovat: Archívum, Hagyomány

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Tábor Béláról

Valamelyik éjszaka álmomban benyitott az ajtón, nagyon komoly arccal nézett rám, mint mindig, amikor fontos dologról akart beszélni. Csak a mutató­ujjával intett némán, hogy jöjjek át a szomszéd szobába.

Azután felébredtem. Sokat töpreng­tem az álom értelmén. Minden interpre­táció önkényesnek tűnt. Azt hiszem, ma rájöttem. Csak annyit akart monda­ni: Ne írj rólam. Ez a spontán adódó gondolat így került a bevezető elé, amit a Tábor Béla szellemi hagyatékából ké­szült válogatáshoz szántam. De nem tudtam már abbahagyni az írást, amit valójában megkezdeni volt a legnehe­zebb. A váratlan jelenés talán csak­ugyan tiltás volt. Vagyis az én tudattala­nom rajta keresztül szöktette fel a való­ságos tényt: a lehetetlenre vállalko­zom. Mégis folytattam ezt a bevezetőt, ami eredetileg így indult:

A szellem ott kezdődik, ahol a nárcizmus véget ér. Vagy általánosabban kife­jezve: ahol egy létező kilép önmagába zárt létezéséből. Ez azt is jelenti, hogy a szellem a szeretet drámája, mint identi­fikációs dráma.”

Tábor Béla ezzel a gondolatmenettel élete utolsó évében mintegy lehetővé tette számomra, hogy egyáltalában megszólalhassak. Csak aki mindennap­jait folyamatosan a szellem szintjén tudja tartani, az indíthatja el a másik­ban azt az identifikációs drámát, amely talán feloldozhat a nárcizmus óhatatlan elfogultsága alól. Ami persze nem je­lentheti azt, hogy maga a szubjektum teljesen kikapcsolódik, hiszen ebben az esetben nem is jöhetne létre az identifikációs dráma. Mivel a dráma még így is kétpólusú.

Ilyen módon életrajzot írni is roppant nehéz. Élettörténet és életforma jelleg­zetes ötvözete, szellemi magatartás, személyes látásmód megjelenítése lehet a cél. De egyidejűleg mégis fel kell vil­lantani a biográfiai mozzanatokat, hogy a kibontakozás útja is követhető legyen. Tükörkép ezek szerint nem létezik. A he­lyett itt van az életmű.

1943-ban, a Komlós Aladár szerkesz­tette Ararát című zsidó évkönyvben je­lent meg Tábor Béla egy rövidebb tanulmánya, a Szakzsidóság vagy zsidó világ­nézet. Szerzője valahol az országúton éppen a Don felé tartott, ahová 1200 ki­lométeres gyaloglás után érkezett meg századával, a rekkenő orosz nyárban. Az első tűzvonalban azután hirtelen rájuk tört a 30 fokos doni tél.

Ezen a vészjósló utolsó szentendrei nyáron hosszú beszélgetéseket folytat­tam Szabó Lajossal, akitől megkaptam Tábor Bélával írott közös művüket, a Vádirat a szellem ellen-t. A szó ereden­dő értelmében forradalmi szellemű könyv sokféle belső készülődésemnek iránytűt adott. Később megkaptam az Évkönyvet is. Egy nap átruccantam a túlsó partra. Szigetmonostoron nagyot úszva a Dunában, majd leheveredve a fűben, olvasni kezdtem. Ez az Ararátbeli írás eldöntött bennem valamit. Nem szeretném misztifikálni. Meg akar­tam ismerni Tábor Bélát. Ő azonban ak­kor éppen a frontról a szétszórt munka­szolgálatosokkal tartott hazafelé. Végül aztán 1944 karácsonya táján társaival együtt átadták a németeknek. Még két év múlt el tehát, én már túl voltam Auschwitzon, ő három KZ-et vészelt át, míg végül Theresienstadtban szabadult. Ott a Kinderheimet vezette, és egy sereg hontalan gyerekkel érkezett haza, 1945. június 22-én, Budapestre.

Én májusi hazajövetelem után, néhány napos balatonboglári pihenőm alatt kiír­tam magamból a korszak rám eső trau­máját. Egy halott álmai címen kellett volna megjelennie az Anonymus könyv­kiadónál. De mire nyomdába került, a ki­adókat egy csapásra államosították. A té­ma, tudjuk, hosszú időre tabu lett. A kéz­irat azóta sem jelent meg. Mivel azon­ban 1945. augusztus elején szükségem volt kéziratom másolatára, visszakértem Szabó Lajostól, de ő addigra már to­vábbadta Tábor Bélának. Akkor találkoz­tunk először. Kiderült, hogy egy ház­tömbben lakunk. Szeptember 22-én Tá­bor Béla átköltözött a háztömb másik oldalára. Az Apponyi tér 4.-ből a Haris köz 5.-be. Esküvő után öt napot egy zug­ligeti panzióban töltöttünk.

Amikor onnan visszatérve, leszálltunk a buszról, az újságárusok váratlan kiáltá­sa fogadott: „Meghalt Bartók Béla!” Fel­sejlettek akkor az utolsó kompozíciók, amiket az emigráns Bartók csak az OMI- KE részére küldött haza. Ott hallottuk őket Magyarországon először.

Aki a teremtést egy napra elhagyja, azt a teremtés két napra hagyja el.” Ezek a Tábor Béla által sokszor idézett szavak valójában létmottóját jelentették. Hogy mindig a szellem szintjén élt, szó szerint értendő. A legsajátosabb példa erre, hogy kint a fronton, állandó veszélyek és a kimerítő fizikai munka közepette is szüntelenül „fejben dolgozott”. Mint­hogy mindig a teoretikus gondolkodás volt számára a természetes állapot, ez ott is átsegítette a legkritikusabb hely­zeteken. Vékony, gyenge testalkatával minden bizonnyal így volt képes átvé­szelni a legsúlyosabb megpróbáltatáso­kat is. Jellemző az is, hogy ő maga ezek­ről többnyire humoros elbeszélő modor­ban számolt be.

A kiütéses tífusz idején például, me­sélte, tizenheten feküdtek a gyér szal­mával felszórt puszta földön, és ő éppen a sor közepén helyezkedett el. Az orvos időnként óvatosan bekukkantott, és hol jobbról, hol balról kezdve végiglátogatta a nyolc-nyolc beteget. Így rá ott középen egyetlenegyszer sem került sor. Talán ennek tulajdonítható, hogy miközben körülötte annyian belepusztultak, ő még a tífuszt követő polineuritiszből is telje­sen felgyógyult. – Máskor meg arról szólt az „anekdota”, hogy miután visszafelé az úton hétszer rabolták ki a németek, ruháitól teljesen megfosztva, egy szál jégerben volt kénytelen róni az utat, míg csak valahol nem kapott valami ruhát.

Társai hamar felismerték, hogy nem éppen az élelmesség a fő erőssége, el­lenben volna mit mondania számukra. Ezért aztán a hosszú téli estéken gyak­ran kérték, hogy beszéljen nekik arról, ami foglalkoztatja. Egy alkalommal pe­dig parancsra sereglettek össze a többi muszosok is, hogy tartson nekik filo­zófiai előadást. A pusztán egy kőre ülve, hosszan beszélt sok mindenről, időköz­ben néhány magyar tiszt is a hallgatóság közé vegyült, s a távolabbról odatódult tömeg persze végleg egy kukkot sem hallott az egészből.

De ha visszapillantunk gyermekkorá­ra, máris nyilvánvaló, hogy az alkotni akarás kezdettől fogva meghatározó tu­lajdonsága volt 11 éves, amikor elkezdi írni a Családi Kör című újságot. Az igazi napilapok mintájára szerkesztett, apró, kézzel írott nyomtatott betűs újság a leg­különbözőbb családi eseményektől kezdve az akkori politikai s egyéb törté­nésekig egyaránt beszámol mindenről, szűkös napi menüktől a gyakori tüzelő­hiányig. Mottója: „Vegyük át a terhet!” Pl. „III. évfolyam, Budapest, 1920. szep­tember 1., 34. szám. Családi napilap. Megjelenik szombat kivételével. – Felhí­vás! Munkára! Égetően szükséges a Csa­ládi Tanács megalakulása. F. hó 1-jén tartsuk meg az alakuló gyűlést. Minden­ki ott legyen!”

Ez persze a testvéreknek szólt. Édes­anyjuk (sz. Lebovicz Éva) nyolc gyerme­ket hozott a világra. Három közülük cse­csemőkorban meghalt. Öten voltak te­hát: Tivadar, Jóska, Margit, Béla, Zoltán. – Béla és Zoltán között 3 év volt a korkü­lönbség. Ők ketten szoros szimbiózist alkottak. Így Zoltán bátyja hatására két év múlva maga is íráshoz fogott. Tízéve­sen kezdte el naplóját, ami Béla számá­ra mindvégig a legmegrendítőbb „bel­ső” olvasmány maradt. Zoltánt a buchenwaldi koncentrációs táborban egyetlen injekcióval meg­ölték. 33 éves volt. naplójában 1921. július 31-én ez áll: „Változik az idő, gyengül, ami erős és erős lesz, ami gyenge volt azelőtt” (Toldi estéje). Istenem, mennyi­re igazak ezek a szavak, ha végigtekintünk a múlton, látjuk, milyen szeszélyes a sors. Minálunk is öröm volt… De min­den reményeket romba dönt egy nap, 1921. július 30. Ugyanis a dolog úgy tör­tént: július 29-én este a mama elaludt… aludt, elaludt, de fel sem kelt többé, meghalt.” „1921. augusztus 2. Tegnap volt a temetés. Édes anyánkat eltemet­tük a rettenetes mélységbe”, „Most min­den reggel és este megyünk templomba és fájdalmas szívvel mondjuk el a kaddist a föld alatt porladozó holttest örök, nyugodt pihenéséért… De én hiszek Is­tenben.” – Ugyanez a sorsforduló Béla Családi Körében valamivel később, másképpen, felnőtt tárgyilagossággal tétetik közzé: „1921. augusztus 28. Az idén a nyár nagyon szomorú volt Elvesz­tettük a család lelkét. – És egyben meg­nyilvánul a mindig újrakezdő, bizakodó természet aktív optimizmusa is: – Az ősz remélhetőleg nem bút, bajt hoz, mint eddig hanem vigaszt, jólétet. Az ősz a munka hónapja lesz!… Járjunk héber kurzusra!” S egy másik számban a jelen­tés: „Béla és Zoltán mindennap temp­lomba mennek kaddist mondani.”

A további beszámolókból kiderül, hogy a család gondos kismamája a rend­kívül hozzáértő, csupa szív Margit lesz, aki mindössze három évvel idősebb Bé­lánál. – Későbbi szomorú hír a papa be­tegségének (tbc) romlása, majd egyik lá­bának amputálása. Ám a papa nagy lelkierővel viseli mindezt, nemsokára mű­lábat kap és kijárogat a Városligetbe.

Grünberg Farkas (1860-1935) gyer­mekként jesivában tanult, majd kilépett az ortodoxiából, s autodidaktaként több nyelvet is elsajátított. Később Szinnáról Budapestre költözve, jó ideig az Egyen­lőség című zsidó lap nyomdai korrekto­raként tartotta el családját. Gyermekeit nagy odaadással, de kevés szóval nevel­te. Világnézetét jól megvilágítja az a jel­mondat, amit iskolába induló nebulóival a füzet első oldalára íratott: „Tetőtől tal­pig magyar, testestől-lelkestől zsidó.”

A Grassalkovich utcai csodálatos kis nyomortanyán a papír a legfőbb kincs. Mert itt mindenki mindig írni akar. „Csa­ládi Kör. 1921. július 10. Szerkeszti Ig­notus Anonymus. Főmunkatárs: nincs Kincs. – Egy-két szó a héberről, nem ve­szett még el reményünk – mondja a zsi­dó nemzeti himnusz. És mi is tudjuk, hogy él még a zsidóság, mert él a nyel­ve, a héber nyelv… Mondják, hogy a zsi­dó vallási imák, szertartások és szoká­sok elég kapcsolatot teremtenek. Ez igaz is, de nem egészen. Ennek ui. két hátrá­nya van e szempontból. Először is az ima, szertartás, szokás csak arra nézve értékes, aki azokat átérzi és megérti. Aki naponta imádkozik, de az imát meg nem érti, annak mindegy, hogy valóban imádkozik-e vagy chinai dalt mond.”

Tábor Béla 14 évesen ebben a né­hány sorban már kifejezi a hit lényegét és előrevetíti 32 évesen írott alapművé­nek, A zsidóság két útjá-nak centrális eszméjét. – A közbenső másfél étvized alatt azonban több fejlődési fázison át bontakozik ki és érlelődik szilárd világ­képpé a csírájában már itt felfedezhető vezérmotívum. A század e forrongó kor­szakában magától értetődően baloldali családból a világba kilépő 18 éves fiút a kereskedelmi akadémiai érettségi után iskolája egyetemre akarja küldeni. Ő azonban nem fogadja el az ajánlást Sza­bad szellem, kereső alkat, aki nem hagyja magát semmilyen irányban „intézmé­nyesíteni”. Érettségi után pár évvel elköl­tözik hazulról. Munkát vállal, nyelveket tanul, egyik állásból a másikba megy. És rengeteget olvas. Miután még középis­kolai évei idején perfekt gyorsíróvá ké­pezte magát és versenyeken is részt vett, végül hosszú ideig angol-német le­velezőként helyezkedik el.

1930-ban találkozik Szabó Lajossal (1902-1967), aki ekkor már túl van ille­gális kommunista kezdetein és Karl Korschnál töltött tanulmányútja után a hazai oppozíció egyik szellemi vezetője lesz. Az oppozíció, az egyidejűleg anti­kapitalista és antibolsevista politikai mozgalom során kezdődik Béla és Lajos életre szóló barátsága és együttműködé­se. Bélánál ekkor kezdtek háttérbe szo­rulni szépírói ambíciói. Első novellái még az Újságban s más lapokban Szinnai Béla néven jelentek meg. (Ezt az írói nevet akkor persze bátyját, Szinnai Tiva­dart követően vette fel. Teoretikus mun­kásságát azonban már Tábor Béla néven kezdte meg. Ezt a nevet azért választot­ta végérvényes vezetéknevéül, mert a „tábor” szónak egyaránt van magyar és héber jelentése is. Héberül: „hegy”.)

Ám nemcsak a szépirodalmi indulás, hanem a mozgalmi évek pezsgése is csakhamar alábbhagy. A két „oppós” mozgalmár felfedezi a pszichoanalízis­ben, a buddhizmusban, Nietzschében, a klasszikus német filozófiában szellemi törekvéseik mélyebb forrásait. Ezen az úton jutnak el a Bibliához. És ámbár az öt évvel fiatalabb Tábor Béla mindig Sza­bó Lajos tanítványának vallotta magát, valójában itt már nem a mester-tanít­vány viszony, hanem két egymásra ható kortárs gondolkodó közös és szuverén munkássága volt a jellemző. – Amikor 1936-ban megjelenik közös művük, a Vádirat a szellem ellen, már jó ideje a biblikus világnézet kútforrásából merít­ve fejtik ki valóban újszerűén ható mon­danivalójukat. „Büntetlenül nem lehet keveset akarni – olvashatjuk a Vádirat­ban (2. kiadás, 1991, 34-35. old.). – Ha a szellemet egyszer lefokoztuk kultúrává, csak idő kérdése, hogy a kultúra minél szűkebb értelme győzedelmeskedjék.”

Címkék:1995-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Hírek

A LIKUD ULTRAORTODOX TANÁCSADÓJA Benjamin Netanjahu, az ellenzéki Likud párt miniszterelnök-jelöltje, imázsának javítása érde­kében a lubavicsi haszid közösség egyik tagját...

Milliomos kommunisták

A kibucok, amelyekről mostanában az elszegényedés, a gazdasági bajok jutnak az izraeliek eszébe, igenis képesek fenntartani költséges szociális hálózatukat: az...

Close