Szombat előfizetés 2017

Moshe Carmilly-Weinberger kitüntetése

Írta: Schweitzer József Komoróczy Géza - Rovat: Archívum, Hagyomány, Hazai dolgaink

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A tudós rabbi és a zsidóság történetével foglalkozó tudós

A Magyar Tudományos Akadémia Judaisztikai Kutatócsoport Kuratóriuma az 1995. évi Bacher Vilmos Emlékérem kitüntetést dr. Moshe Carmilly-Weinberger a kolozsvári kongresszusi (neológ) hitközség volt főrabbijának, a Yeshiva University (New York) nyugalmazott professzorának ítélte

Moshe Mordekhai Carmilly-Weinberger, eredeti nevén Weinberger Mózes, Buda­pesten született, 1908. áp­rilis 7-én. Mindkét szüleje ágán rabbi­családokból származik. Apja, Weinber­ger Salamon, annak idején Pozsonyban tanult, a Shevet Sofer (R. Jitzhak Bunim Sofer) jesivájában, illetve R. Glasner Mózes Sámuelnél, a neves kolozs­vári orthodox – cionista – főrabbinál. Anyja, szül. Spitzer Róza pedig Shemuel Arye Spitzer szilágykrasznai hitközsé­gi tisztviselő leánya volt. Szülei – nevel­tetésük folytán – mind a szigorú ortho­dox zsidóság hagyományait, mind az orthodoxia cionista irányzatát mérték­adónak vallották, emellett azonban gyermekeiknek, az elsőszülött Mózes­nek is, megadták a kor követelményei szerinti világi iskolázottságot is. Mózes fiuk a kis bihari falu (Vaskoh) elemi is­kolája után a középiskola alsó osztá­lyait az ortodox alapítású nagyváradi zsidó iskolában kezdte el, majd apjá­nak a szatmárnémeti status quo hitköz­ségben vállalt állása okán e helységben folytatta; három éven át tanult, ugyan­csak Szatmáron, R. Eliezer David Grinwald/Grünwald Lázár jesivájában is.

Felső gimnáziumi osztályokba már Budapesten, az Országos Rabbiképző Intézet gimnáziumi tagozatában járt. Ekkor már tudatosan készült a rabbi pályára. A rabbiképzőben a szokott alapos felkészültséget szerezte meg a ha­gyomány mindhárom ágában: a Biblia, a Talmud és a Kódexek (Sulhan Arukh stb.) terén. Mint több más tanulótársa, ő is egy szemesztert töltött a rabbiképző testvérintézetében, a breslaui Jüdisch-Theologisches Seminarban (1930). A rabbiképző akkori tudós tanárai, Blau Lajos, Guttmann Mihály, Heller Bernát, Hevesi Simon, Hoffer Ármin mély be­nyomást gyakoroltak tanítványuk sze­mélyiségére és gondolkodására.

A rabbiképzővel párhuzamosan folyta­tott egyetemi tanulmányok befejezése­képpen Weinberger Mózes 1934-ben A zsidóság szociális helyzete a Talmudban c. értekezésével summa cum laude dok­tori fokozatot szerzett a budapesti Páz­mány Péter Tudományegyetemen.

R. Weinbergert a doktori cím elnyeré­sével és a rabbiavatással (1935) szinte egyidejűleg a kolozsvári neológ hitköz­ség rabbijává választotta meg (1934. szeptember). Ezt követően, 1944 má­jusáig, kereken tíz évet töltött el Erdély és a Bánát zsidó életének akkori köz­pontjában. Hitközségi munkáját a kor jelölte ki: az autonóm zsidó élet meg­szervezésének és a Németország felől fenyegető veszedelem mérséklésének a feladatai. R. Weinberger nagy ener­giát fordított a kolozsvári zsidó közös­ség életének megszervezésére, a zsidó oktatásra, az Erdély-Bánáti Rabbiegye­sület működésének fenntartására.

A kolozsvári főrabbi jelentős felada­tokat vállalt magára a zsidó közélet­ ben. Megtanult románul, hogy a királyi Románia törvényeinek eleget téve is­kolában – zsidó iskolában – taníthas­son és más módon is szolgálhassa kö­zösségének érdekeit. Több alkalom­mal mint az erdélyi zsidóság képviselő­je léphetett fel: II. Károly román király kolozsvári látogatásakor (1939), Már­ton Áron püspök beiktatásakor (1939) s majd Hóman Bálint kultuszminiszter hivatalos útja alkalmából (1940), de megemlékezett Teleki Pál miniszterelnökről (1941) is. A romániai orszá­gos főrabbiválasztáskor jelöltként ő is szóba jött (1939). Hitközségi vezetőkkel és rabbitársaival együtt felállí­totta a németországi zsidó menekülte­ket megsegíteni hivatott szervezetet (1936); a rövidesen jelentős bővítésre szoruló bizottságban el tudta érni az orthodox és neológ erők összefogását (1939). A kolozsvári mentőakció, R. Weinberger szerepe a szervezőmun­kákban, valamint figyelmeztetései ar­ra, hogy mindenkinek, aki csak teheti, menekülni kell, mely figyelmeztetések egyébként csak igen gyenge visszhan­got váltottak ki: R. Weinberger tevé­kenysége nemrégiben méltó elisme­rést kapott Yehuda Bauer könyvében (Jews for Sale?, 1994).

Hivatali és papi munkája mellett – tu­dós Eisler Mátyás utódaként – kezdettől fogva személyes ügyének tekintette az erdélyi zsidóság történetének kutatá­sát. Kolozsvári működése idején meg­indította és szerkesztette hitközségé­nek kezdetben Értesítő, majd kénysze­rítő okokból más-más címmel egészen 1943-ig megjelenő közlönyét, emlék­könyvet szerkesztett kiváló erdélyi rab­bitársai (Löwy Ferenc, Lenke Manó, Singer Jakab) (1939), illetve az erdélyi zsi­dó oktatás jelentős személyisége, Antal Márk (1943) emlékére. Tanulmányai a bibliai exegézis és a talmudi ethika és szociológia magyarázata mellett törté­neti tárgyakat is érintettek. Hitszónoklatait az alapos bibliai-talmudi iskolázott­ság mellett a magyar stílus emelkedett­sége jellemezte; közülük nem egy nyomtatásban is megjelent.

A második világháború után Moshe Weinberger, aki a cionista eszmékkel mindig is rokonszenvezett, és koráb­ban Erdélyben részt vett a cionista munkában is, Izraelben végzett tanári munkát: Afulában a Mizrahi, majd Tel-Avivban a Bilu iskolájában tanított. Iz­rael Állam megalakulása után (1948) rövid ideig a Külügyminisztérium Kelet- Európa osztályán Románia, Magyaror­szág és Finnország referense volt.

Nemsokára azonban Magyarországra jött, diplomáciai szolgálatban: Izrael Állam budapesti nagykövetségén né­hány éven át kulturális attasé volt, s emellett az alijá-ért felelős tisztviselő. Nevét ekkor héberesítette a Carmilly névre. Amikor visszatért Izraelbe (1950), ismét tanár lett s középiskolai igazgató Netanján.

Carmilly-Weinberger 1957-ben meg­hívást kapott New Yorkba, hogy a Yeshiva Universityn tanítson. Csaknem húsz éven át volt a zsidó tudományok (Jewish Studies) professzora az orthodox zsidó tudományosság és vallási élet e jelentős központjában. Amikor nyugdíjba vonult, elismerésül megkap­ta az „Outstanding Educator of Ameri­ca” címet.

Tevékeny élete során Carmilly-Wein­berger nem egy jelentős intézmény lét­rehozásában működött közre hatható­san. Ilyen intézetek vagy intézmények többek között Kolozsvárott a zsidó gim­názium (1940), Izraelben, Netanján az Immanuel Loew B’nai Brith Lodge (1955), Jeruzsálemben a Közép-Euró­pai Zsidó Történeti Tanszék a Héber Egyetemen (1977) és ugyanitt a Ma­gyarország és a Habsburg Birodalom Zsidóságának Története Alapítvány (1985), nemrégiben pedig Kolozsvárt a Babes-Bolyai Egyetem Judaisztikai In­tézete (1990), mely érdemei elismeréseképpen az ő nevét vette fel.

Mint mindenki, akinek sikerült túlél­nie a Vészkorszak sötét éveit, akár oly módon, hogy kivételes szerencséje – így vagy úgy – megóvta a végzetes de­portálástól, akár pedig oly módon, hogy életben maradt a milliók számá­ra a halált jelentő deportálásban: a volt kolozsvári főrabbi is egész későb­bi életében újra meg újra visszatért, történetíróként, az európai zsidóság tragédiájának történetéhez. E tárgy­ban kiadott számos korábbi közlemé­nyét egyik legutóbbi munkája (The Road to Life, 1994) összefoglalta és újabb adatokkal, visszaemlékezések­kel egészítette ki.

Moshe Carmilly-Weinberger voltakép­peni tudományos munkássága a New York-i éveiben teljesedett ki. A háború előtti írásait is ide számítva, mintegy 250 könyv, tudományos dolgozat és jelentősebb hírlapi cikk került ki a ke­zéből.

Egyetemes érdekű tárgyat választott azokban a tanulmányaiban, amelyek a zsidó cenzúra történetét vizsgálják. Míg a keresztény egyházi cenzúrát sokan tárgyalták, s hálás témának számított az egyházi konzervativizmus elleni szel­lemi küzdelmekben, a zsidó hatóságok és tudós rabbik párhuzamos és hason­ló cenzurális intézkedéseit aránylag ke­vés figyelemre méltatták. Carmilly ala­pos forráskritikai tanulmányok alapján, kíméletlen nyíltsággal tárta fel a rész­ben védekező szándékú konzervatív zsidó törekvések szélsőséges megnyil­vánulásait, a szellemi alkotás és rész­ben a vallási kreativitás szabadsága el­leni hatalmi vagy polémikus fellépést a zsidó szellemi életben (Sefer ve-Sayif, 1966; Censorship and Freedom of Expression in Jewish History, 1977). Ké­sőbb megírta a művészet ideologikus vagy politikai korlátozásának történetét is (Fear of Art, 1986).

Élete során mindig különös figyelmet szentelt a hazai héber költészet értékei­nek. Izraelben egy költői antológiát állí­tott össze a magyarországi héber köl­tők munkáiból (Yalkut ha-meshorerim ha-ivriyyim mi-Hungariya, 1977), össze­állította a Magyarországon kiadott hé­ber irodalom bibliográfiáját (in: Areshet, 1966, 1972). Gyűjtése és a tárgy­körről kiadott tanulmányai („Hebrew Poetry in Hungary”, in: Hungarian Je­wish Studies, I, 1966; Orsz. Rabbikép­ző Int. Évkönyv, 1985-1991 stb.) alap­ján kétségtelenül őt kell a magyarorszá­gi héber irodalomtörténet megalapító­jának tekintenünk.

Az Országos Rabbiképző Intézet – egykori tanuló iskolája – iránti hálás ra­gaszkodását egy nagyszabású kötetben rótta le: a Szeminárium alapításának 100. évfordulója alkalmából kiadott an­gol nyelvű emlékkönyvben (The Rabbi­nical Seminary of Budapest, 1986). A munka az Intézet korábbi, a 25. és 50. évfordulóra készült megemlékezések sorába illeszkedik, de valójában az in­tézet nagyszabású monográfiája és gondosan szerkesztett tájékoztató adattár tanárairól, végzett hallgatóiról, a rabbiképzőben folyó szerteágazó tu­dományos kutatásról.

Kutató és történetíró munkásságá­nak egyik főága éppen az erdélyi zsidó­ság története volt mindig is. Korábban a legfontosabb könyve e téren az általa szerkesztett és nagyobbrészt általa írt Kolozsvár-emlékkönyv volt (A kolozsvá­ri zsidóság emlékkönyve, 1970, 1988).

A most Budapesten kiadott új köny­ve, amelynek kéziratát Carmilly-Wein­berger magyarul írta, az erdélyi zsidó történelem minden korábbi feldolgo­zásnál alaposabb áttekintése. A tárgy­ról írtak már eddig is, tudós rabbik saját hitközségük történetéről, felké­szült újságírók; megjelentek feledhető írások is, de sok van, ami kiállta az idő próbáját. Ebből az irodalomból Kohn Sámuel és Lőwy Mór, Eisler Mátyás és Lakos Lajos, Singer Jakab és Szabó Im­re, Schön Dezső és mások – különböző értékű – munkái az ismertebbek. Car­milly-Weinberger – természetesen – is­meri a korábbi kutatásokat, de felhasz­nálta a friss magyarországi történetírás eredményeit is. Könyve, A zsidóság tör­ténete Erdélyben (1623-1944) (1995), ennyiben az eddigi kutatások láncolatá­hoz illeszkedik. A maga egészében ere­deti munka mégis. A szerző elsőként értékesítette rendszeresen a Magyar- Zsidó Oklevéltár hatalmas, de csupán a forrásközlésre szorítkozó erdélyi – vagy erdélyi vonatkozású – anyagát. Első­ként vizsgálta széles körben az erdélyi zsidók betagolódását a magyar társada­lomba, szellemi életbe; a magyar törté­netírás ezen a téren eddig még jelzése­ket is alig-alig tett. A könyv a magyar történelem irodalmát is gazdagítja.

Carmilly-Weinberger erdélyi zsidó tör­ténetének sajátos zamatot ad szemléle­tének ritka és meglepő régiessége; az, hogy a régen történt dolgokról és saját koráról, mely már maga is történelem: a zsidóság helyzetéről Erdélyben ma is pontosan úgy beszél, mint ahogyan an­nak idején, a harmincas években, Ko­lozsvárott szoktak volt beszélni. Erős konstitutív erő volt a két világháború közötti évtizedek erdélyi zsidó társadal­mában – de legalábbis a neológiában – a magyarsághoz való tartozás, a magyar nyelvhez és magyar kultúrához való ra­gaszkodás, a kulturális beilleszkedés. Minél erősebbnek látjuk az erdélyi – vagy csak észak-erdélyi – zsidók ma­gyarságát, annál tragikusabb színt kap az a szenvtelen brutalitás, amellyel a magyar állam ezt a zsidóságot 1940 után a nemzetiszocialista megsemmisí­tő gépezetbe betaszította. A szerző kró­nikás erénye, hogy az utóbb történtek ellenére megtartotta emlékezetében a zsidóság akkori helyzettudatát. Törté­netírói erénye, hogy bemutatta mind­azt, ami történt – az illúziók megcsúfol- tatását is.

A magyar történeti irodalomban egé­szen szokatlan az a körültekintés, amellyel Carmilly-Weinberger könyve az erdélyi zsidó történelem zsidó ele­meit megrajzolja. Személyes élete és pályája mindig is érintette az orthodoxia és a neológ zsidóság szinte minden irányzatát, és a nemes cionizmust sem Izraelben ismerte meg: számon tartja a különbségeket az erdélyi orthodoxia, a szám szerint lényegesen kisebb neológ zsidóság és az ugyancsak nagy lélekszámú haszid irányzatok között, van­nak preferenciái is, de nem feledkezik meg a más irányzatok értékeiről sem. Ebben az értelemben is úttörő jelentő­sége van a könyvnek az erdélyi héber nyelvhasználat és a legutolsó időkig eleven jiddis nyelvű irodalom történe­tének legalább vázlatos feldolgozásá­ban. A további kutatások elindulhatnak majd az itt kijelölt nyomvonalon, jólle­het világos, hogy széles körű sajtótörté­neti és bibliográfiai előmunkálatokra van szükség ahhoz, hogy a könyv ered­ményeit meghaladják.

Carmilly-Weinberger a magyar társa­dalom történetébe beleágyazva írta meg az erdélyi zsidóság történetét, nem feledkezett meg azokról a mozza­natokról, amelyek az eleinte csekély, később egyre nagyobb lélekszámú zsi­dóságot a környező közeghez kötötték. Számon tartja a 17. századi erdélyi renaissance hebraistáit, a szombatosokat – akik végül, az emancipációs törvény után, zsidóvá lettek és az üldöztetések idején osztoztak a zsidók sorsában -, s a legújabb időkből Márton Áron r. kath. püspök országos jelentőségű szószéki tiltakozását, állásfoglalását a zsidóüldö­zés ellen.

Moshe Carmilly-Weinberger különbö­ző könyveit több ízben méltatták irodal­mi díjak. 1986-ban az Eötvös Loránd Tu­dományegyetem, ahol ötven évvel ko­rábban a doktori címet megszerezte, aranydiplomával tüntette ki. 1992-ben a Héber Egyetem terjedelmes emlékkönyvet adott ki 80. születésnapja tiszteleté­re (Jews in the Hungarian Economy 1760-1945). A Michael K. Silber szer­kesztette nagy tanulmánygyűjtemény­hez az előszót Jacob Katz professzor ír­ta, a Héber Egyetem egykori rektora, a kelet-európai zsidó történetírás doyenje, a Bacher Vilmos Emlékérem kitünte­tettje maga is. A kötet tanulmányai, jeles szerzők, köztük több hazai történész tol­lából, az újkori magyar zsidó gazdaság- és társadalomtörténet lényeges kérdé­seit elemzik, de bemutatják az ünnepelt gazdag tudományos irodalmi és közéleti tevékenységét is.

*

Az MTA Judaisztikai Kutatócsoport Kuratóriuma dr. Moshe Carmilly-Wein­berger professzor, a tudós rabbi és a zsidóság történetével foglalkozó tudós hat évtizedes tudományos munkásságát kívánja elismerni és méltatni azzal, hogy odaítéli neki a Bacher Vilmos Emlékérem kitüntetést.

Az MTA Judaisztikai Kutatócsoport Kuratóriuma nevében:

 

Címkék:1996-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„ISRAEL ON LINE”

A múlt és a jelen karikaturistái Az Izraeli Karikaturisták Szö­vetsége és az izraeli külügy­minisztérium támogatásával megjelentetett kiadvány ta­nulságos olvasmány is...

Harag és tehetetlenség

A február végi, március eleji bombamerényletek után Izraelben kiürültek az utcák, az autóbuszok konganak az ürességtől. A máskor oly zsúfolt...

Close