Szombat előfizetés 2017

Mit tesz egy emancipált nő, ha kiküldik Timbuktuba

Írta: Juhász Borbála-Pécsi Katalin - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Az első WlZO-bálon jártak az Esztertáska kiküldött tudósítói, és azon mele­gében beszámolunk olvasóinknak, hogy az adománygyűjtő társasági meg­mozduláson ki. mit és miért… Nőnapi kerekasztal-beszélgetésünk főbb gondolatait is felidézzük, reméljük, a résztvevőknek és a „hiányzóknak” egyaránt izgalmas lesz a véleménycsere írásos formájában is. Megragadjuk az alkalmat, hogy gratuláljunk március 8-i beszélgetőpartnerünk. Lévai Ka­talin miniszteri kinevezéséhez. Büszkék vagyunk rá, hogy az Esztertáska barátainak sorában tudhatjuk az esélyegyenlőségért felelős minisztert.

Részletek a Mazsike és az Esztertáska nőnapi kerekasztal-beszélgetéséből

A Pécsi Katalin moderálta estére olyan ismert hölgyeket hívtunk meg, akik a közéletben is fontos szerepet töltenek be, és munkájuk során módjuk van a közvéleményt nőtár­saik javára befolyásolni. Meghívott vendégünk volt Judith Várnai-Shorer, Izrael Állam magyarországi nagykövete, Lévai Katalin szocioló­gus, a Munkaügyi Minisztérium Esélyegyenlőségi főigazgatóságá­nak vezetője (azóta az esélyegyenlő­ségért felelős tárca nélküli minisz­ter), Szeszler Anna, a Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskola igazgatónő­je, és Galambos Ágnes, a Népsza­badság újságírója.

P. H.: Milyen érzés nőnek lenni?

J.V.-Sh.: Most cinikus leszek. Egy férfitől is megkérdeznéd, milyen férfi­nak lenni?

L.K.: Én szeretek nő lenni. Mert azt hiszem, hogy igazán akkor jó az élet, ha az ember egyszerre nőként és férfi­ként is él.

P.K.: Mind az öten olyan szerepkör­ben dolgozunk ma, ami hagyományo­san férfiszerepkör. Hagyományosan minden férfiszerep, az anyai és a házi­asszonyi kivételével. Már gyerekkoro­tokban nyilvánvalónak tetszett, hogy valamilyen módon férfiszerepre törtök? Hogy később a férfivilágban fogtok helytállni?

L. K.: Én komolyan gondolom, hogy az embernek tényleg van egy női és egy férfi identitása. Egyszerre tud ez is, és az is lenni. Tehát én nem választom kü­lön a női és a férfivilágot, mert azt gon­dolom, hogy szakemberként például ugyanúgy működünk. Fontos, hogy le­gyen egyfajta tudásunk – ám eközben abszolút megőrizhetjük a nőiességün­ket. Nem kell férfivé válnunk.

P. K.: Vagyis azt mondod, hogy ha egy nő olyan funkcióba vagy szerepbe kerül, ami hagyományosan férfiszerep volt, akkor másképpen fogja fel a sze­repe kereteit, és másképp viselkedik?

L. K.: Igen, amennyiben nem enged annak a külső nyomásnak és erőszak­nak, amely azt mondatja vele, hogy vi­selkedjen úgy, mint egy férfi, hanem megőrzi saját magát. Ez nem könnyű persze: ráaggatnak az emberre minden­féle társadalmi szerepet, a hozzá tarto­zó jelmezekkel és maszkokkal együtt. Azt hiszem, egy nőnek nehezebb, hogy ezeket lelökje magáról.

G. Á.: Az jut eszembe, amit József Attila írt a Thomas Mann üdvözlésé­ben: „mi férfiak férfiak maradjunk és nők a nők / Szabadok, kedvesek, / S mind ember, mert az egyre kevesebb.” Nos, azt hiszem, ebből a szabadok és a kedvesek ellentmondásban van egy­mással, mert azzal, hogy a nőknek sike­rült kivívniuk a szabadságukat, és már a férfivilágban is érvényesülhetnek, so­kan úgy gondolják, hogy férfimódon kell viselkedniük. Ez identitástévesztés: közben a nők elvesztik a kedvességet. Valószínűleg nem is igazán szoktuk meg, hogy férfivilágban érvényesüljünk. Ha például a Népszabadság impresszu­mát megnézi valaki, ott egyáltalán nem szerepel női név. Ugyanakkor pedig sok fontos pálya elnéptelenedik vagy elnőie­sedik: a férfiak ugyanis oda mennek, ahol pénz van. Tanár voltam elég so­káig, és úgy tapasztaltam, hogy ha nincs egy pályának megbecsülése, onnan elviharzanak a férfiak. Ezen túl, valljuk be, egy férfinak még ma is könnyebb érvé­nyesülnie. Sőt, elég egyértelmű: ugyan­azért a munkáért egy férfi még ma is több pénzt kap. Mindezek ellenére, ne­kem nagyon fontos ez a megfogalma­zás: szabadok és kedvesek. Idefelé jö­vet a metrón, egy idős bácsi átkiabált nekem, mikor húztam föl a kesztyűmet: „A kesztyű: elegancia!” Elmosolyodtam a nőiesség: a mosoly.

J. V.-Sh.: Nincs semmilyen különb­ség ezen a téren Izrael, Alaszka, Alsó- Franciaország és Felső-Anglia között… Igaza volt József Attilának: egy nő ma­radjon nő! Nagyon szeretem, mikor ki­nyitják nekem az autót – nem a bizton­ságom miatt. Ha ki kell vasalni egy blúzt, és ha van rá időm – kivasalom azt a blúzt. Szóval, egy nőnek nőiesen kell kinéznie. Itt ül az Anyukám, ezt tő­le tanultam. De ő azt is tanította, hogy címek nélkül legyél független! Legyél jó szakember! Mindig tudd, hogy mit te­szel! Járd a magad útját! Függetlenül attól, hogy férfi vagy nő vagy. Találd meg a magad helyét! – de ehhez egy nőnek nem szükséges férfinak álcáznia magát! Amikor bemegyek a Külügymi­nisztériumba, szépen vagyok fölöltöz­ve. Figyeljenek oda rám! Amikor kato­na voltam a sivatagban, kéthetente le­hetett csak hazamenni. Mégis ügyeltem rá, hogy a ruhám rendben legyen. A si­vatagban, a Sínai-félszigeten vagy az Iz­raeli Követségen is fontos nekem, hogy tiszta és ropogós blúzt viseljek.

Sz.A.: Egyetértek. Én is tanár voltam eredetileg, később lett vezető belőlem. Ebben semmi olyan nincs, ami férfisze­repet jelentene. A szakma szeretete van benne, és mindaz a tudás, ami kell a céljaim megvalósításához. Azért vala­mit hadd tegyek hozzá. Amikor zsidó is­kola igazgatója lettem, azért kerültem néhányszor nagyon nehéz helyzetbe a női mivoltom miatt. Emlékszem pél­dául, amikor legelőször nemzetközi konferencián vettem részt: a zsidó iskolaigazgatók többnyire férfiak – az a nagyon kevés nő pedig, aki az iskoláját képviselte, mind parókát hordott.

F. K.: Anna mesélt nekem egyszer egy nagyon vicces szituációt: amikor a Lauder főigazgatójaként külföldi (férfi) látogatót fogad, gyakran előfordul, hogy beinvitálja a szobájába a vendéget, mi­re az megkérdezi: És mikor jön végre az igazgató úr? Anna túl csinos ahhoz, hogy elhiggyék neki, ő a főnök…

J. V.-Sh.: A lényeg az, hogy ne érez­zék a nő viselkedésén, hogy határozat­lan. Mert akkor senki nem fogja komo­lyan venni. Minden embert az első be­nyomás alapján fogadnak el. A nőknél ez még nehezebb: ha nem mutatko­zunk komolynak és erősnek, nem Fi­gyelnek ránk. De ez nem azt jelenti, hogy erőszakosnak kell lennünk – csu­pán magabiztosnak!

L. K.: Hiba, ha egyes nők nem asszertíven, érdekérvényesítő módon visel­kednek, hanem agresszíven. Könnyű át­billenni a ló túloldalára. Egy férfitól job­ban elfogadják még az agresszivitást is. Egy férfi először minden helyzetben föl­ méri a terepet, majd kihasít belőle ma­gának egy teret. Képek is igazolják, hogy a férfiak fizikailag több teret foglal­nak el, mint a nők. Volt a ’70-es évek­ben egy feminista fotókiállítás, ahol megmutatták, hogyan ül le egy férfi a padra, amikor a buszra vár. Mi nők, decensen üldögélünk. A tér betöltése ne­künk nem megy annyira természetesen, mert arra tanítottak piciny korunktól kezdve, hogy üljünk illedelmesen… Pe­dig hát nem jobb kényelmesen ülni?! Gyerekkoromban viszont rám szóltak, hogy ne dobáld szét a végtagjaidat! Tes­sék összezárni a lábakat! – emlékeztek? Így aztán vigyázunk – én most még egy órán át ilyen illedelmesen fogok ülni… Mégis: meg kell tanulnunk, hogy elfog­laljuk mi is a számunkra fontos tereket!

G. Á.: Lényeg, hogy tudjuk, kik va­gyunk, és mit szeretnénk elérni. Emlék­szem, ifjabb koromban sokszor nehe­zen hitték el nekem, hogy képes va­gyok értelmes dolgot mondani. Emlék­szem, egyszer egy társaságban felfigyel­tem rá, hogy a férfiak kizárólag egymás közt beszélgetnek. Az értelmesebb nők igyekeztek megfelelni a férfiaknak. Az volt az ambíciójuk, hogy a férfivilág fo­gadja el őket – ezért aztán szinte kizá­rólag a férfiaknak magyaráztak. A ke­vésbé ambiciózus nő meg rögtön más­ra fordította a szót, ha egyáltalán szó­hoz jutott. Furcsa szerepek, furcsa játszmák származtak ebből. Fiatalon arra voltam büszke, hogy okosnak tar­tanak. Ma már nem bánom, ha nem tar­tanak annyira okosnak. Tartsanak in­kább szépnek!

L.K.: Érdekes kérdést vetett fel Ági: hogy alkalmazkodunk-e. Miért van az, hogy alkalmazkodni akarunk? Nem fel­tétlenül kellene annyira alkalmazkod­nunk! Már bebizonyítottam, mire va­gyok képes – nem szeretnék újabb dol­gokat bebizonyítani. Most már fogadja­nak el olyannak, amilyen vagyok. Egy férfi – szerintem – kevésbé érzi ezt az alkalmazkodási kényszert, mert ö a norma. Ahogy az ember és a férfi szó a legtöbb nyelvben egyenlő egymással, ő a vonatkozási pont, a nő a „másik”.

A 80-as évekig az egész világon az volt az uralkodó értékrend, hogy léte­zik egy egyetemes, analitikus férfigon­dolkodás. A férfi az általános. Elemzi, szétdarabolja a világot, majd összerak­ja. A 80-as években végre kezdtek olyan jellegű könyvek is megjelenni, amelyek azt mondták: az érzelmi intel­ligencia is ér annyit, mint ez a jól is­ mert, bevett, analitikus intelligencia. Az intelligenciatesztek addig azt mutat­ták ki, hogy a férfiak IQ-ja sokkal magasabb, mint a nőké – csak azért, mert úgy tették fel a kérdéseket, ahogy az a férfiaknak előnyösebb volt. Akkor aztán kiderült, hogy létezik egy másikfajta intelligen­cia; empátiáról, kapcsolatteremtésről, együttműködésről, csapatépítésről szól: vagyis a jó értelemben vett alkal­mazkodásról. Megnézték, mi lesz az eredmény, ha az érzelmi intelligenciát is mérik, és kiderült, a nők e téren zse­niálisan jól működnek. Ugyanis ezekre a tulajdonságokra szocializálták őket, most ezeket a képességeiket kamatoz­tatják. Hogy egy picit az Európai Unió­ra is kitérjünk: ez a gondolkodás mé­lyen demokratikus gondolkodás, euró­pai érték. Azt hiszem, lassan itt is kez­dik elfogadni.

Nagyon tetszett nekem, amit Anna egyszer mondott a Lauder iskoláról: ott a tanárok nem tanítanak, hanem segí­tenek tanulni. Ez paradigmaváltás: azt jelenti, hogy partnernek tekintik a tanít­ványokat. Ez a toleráns és demokrati­kus gondolkodás.

F. K.: Izraelben könnyebb vagy nehe­zebb a nők élete? Mit vár el a nőktől és a férfiaktól a társadalom?

J. V.-Sh.: Korábban többet elértünk már a women’s liberation terén. A 70-es évektől kezdve sok szó esett a femi­nizmusról. Szomorúan mondom: mára egy kicsit visszaléptünk. Valószínűleg az aktuális politikai-gazdasági helyzet miatt, és időlegesen.

A nők ugyanakkor nálunk dolgoznak, és vezetőkké válhatnak. Létezik a kény­szer is, ami segít a nőknek: Izraelben nem lehet megélni egy fizetésből. Nem csak most, negyven évvel ezelőtt se le­hetett. Emiatt sok az óvoda és a böl­csőde Izraelben. Ezen túl: mindenki tudja, hogy ott a katonaság a törvény a nőket is kötelezi. Kérdezhetitek erre: vajon a katonaság miben segíti a női emancipációt? Erre azt válaszolom: nagy a szerepe. Egy 20 éves izraeli és egy 20 éves amerikai vagy magyar lány nem ugyanaz. Mert az izraeli lány két év katonaság után más ember lesz. Tudja, mi a felelősség, tud egyedül élni, tudja, mi a dolga. Fönn tudja tartani a család­ját, ha Isten ments, valami történik. Meg tudja osztani a közösséggel a dol­gait, a legkisebbtől a legnagyobbig. Nem vitás, ez befolyásolja az izraeli nők fejlődését.

Ugyanakkor még ma sincs elég nő a közéletben! Az izraeli külügyminiszté­rium viszont előrelépett. Korábban a külügyi interjún megkérdezték a női jelöltet: Mi lesz a férjeddel, aki orvos vagy kémiaprofesszor, ha téged kikül­dünk Timbuktuba? Női válasz: Hát én nem megyek sehova nélküle! Ma már nem ez a válasz, de egy férfit soha nem kérdeznének meg. Nagyon sok férfi egyedül utazik kiküldetésbe, mert a felesége nem hagyja ott a munkáját.

Két éve megkérdeztem a magyar kül­ügyminisztertől, dr. Martonyitól, miért nincsenek nők a magyar Külügyminisz­tériumban. Nem akarjátok kiküldeni őket? Jó. De a hivatalban is legfeljebb titkárnőket láttam. „Nehéz ügy ez. A nők anyák is…” Még mindig így gondolkoznak Magyarországon. Furcsa, ami­kor arra hivatkoznak, hogy Magyaror­szág hamarosan csatlakozik az EU-hoz, közben a nők kinevezése még mindig nehézségekbe ütközik.

P. K.: Mit tehetünk, szerintetek, a női értékek védelmében?

G. Á.: Én például olyan dolgokról írok, vagy olyan témákat választok, amik nem vezetik félre az olvasókat. A női magazinok, a bulvárlapok reklám­jai nyomasztóan hatnak mindenkire, felnőttre, gyerekre, fiatalra, öregre egy­aránt, mert azt az ideált hirdetik, hogy ha ezt vásárolod, akkor az elvárások­nak meg fogsz felelni. Mindannyiunk­ban kisebbrendűségi komplexust okoz a megfelelés vágya, miközben érezzük, soha nem érjük el az ideált. Ezek a ha­mis tükrök megjelentek a reklámban, a női magazinok hazug világában. Mind­ez rombolóan hat a fiatalokra, akik azt gondolják, hogy nekik igazából nem is kell mást tenniük, mint vásárolni és fo­gyasztani.

P. K.: Mire szolgál az Esélyegyenlő­ség Igazgatóság?

L. K.: 1995-ben tartották Pekingben a női világkonferenciát – ez egy ENSZ-világkonferencia volt -, ahol eldöntötték, hogy minden aláíró országnak elő kell segítenie a nemek közötti esélyegyenlő­séget. Akkor ez ott úgy hangzott, hogy jó, megint született egy határozat… Mi is aláírtuk. Azóta minden országnak va­lóban meg kellett teremtenie azt a kor­mányintézményt, amelyiknek az a dol­ga, hogy a nők esélyegyenlőségét bizto­sítsa. Ennek köszönhettem, hogy ’96-ban megszületett intézményünknek is – amely a mostani elődje – én voltam a vezetője. A Fidesz-kormány alatt vissza­mentem az egyetemre tanítani, s most megint itt vagyok.

Igyekszünk megvalósítani, hogy min­den minisztérium politikájában megje­lenjen az esélyegyenlőség. Koordinál­juk az antidiszkriminációs törvény tár­sadalmi vitáját. Magyarországon nincs még hagyománya annak, hogy egy ké­szülő törvényről társadalmi vitában mondjanak véleményt. Ez itt nem szo­kás: mi megvalósítottuk. Civilekkel pró­bálunk állandó kapcsolatban lenni, há­lózatot építeni.

Egyszerre nagyon sok területen moz­gunk: van a munkánknak egy kormány­zati része, van egy köztudatformáló ré­sze, van a hálózatépítés, és rengeteg adminisztráció.

Juhász Borbála-Pécsi Katalin

Címkék:2003-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„A jócselekedetek gyakorlása terén, nekünk, nőknek is sok tennivalónk lehet” – Jótékonysági bált rendezett a WIZO

„A jó cselekedetek gyakorlása terén nekünk, nőknek is sok tennivalónk lehet” Jótékonysági bált rendezett a WIZO 2003. május 11-én tartotta...

Képei síkszerűek, mélységük nem hangsúlyos

Képei síkszerűek, mélységük nem hangsúlyos Für Emil a Budapesti Zsidó Múzeum helyiségeiben olyan lehetőséget kínált a látogatók­nak, amelyben művészetét a...

Close