Szombat előfizetés 2017

Mindhalálig humor

Írta: Götz Eszter - Rovat: Archívum, Film, Humor, Interjú

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Koltai Róberttel beszélget Götz Eszter

Az utóbbi évek talán legnagyobb magyar mozisikere Koltai Róbertnak ez év elején bemutatott filmje, a Sose halunk meg. A történet alapja a színészből lett rendező „privát” sztorija a vándor vállfaárus nagybácsiról, az élet elviseléséről és mindenekelőtt a mindent megoldó humorról. A Teleki téri kismaszekok világa, a zsidó kisvárosi lét a maga sajátos figuráival, a tradicionális pesti zsidó verbális humorral, a pimf bizniszecskékkel, a meccsrejárással és a sírnivalóan ósdi tánciskolákkal együtt végleg odavan már.

-Nyolc évig készültél arra, hogy filmre vidd – így, nagy B-vel a Gyuszi Bácsi életét. Mennyire tartod fontosnak ebben a sehol otthont nem találó, mindenhonnan eggyel odébb rohanó, bölcs humorral teli életben a zsidó származást?

  • Annyira, amennyire a film egyik kulcsmondatában el is hangzik. Mikor az unokaöcs döbbenten kérdezi: ,,Gyuszi Bácsi, te tényleg zsidó vagy?” És a válasz: Néha, kisfiam, néha.” Ebben egy egész filozófia, egy egész élet, de egy egész Shakespeare-dráma van összesűrítve: így élünk, így vagyunk „túlélők”.
  • Sohasem különböztetted meg magad ilyen módon?
  • Nem, pedig mondhatni egész életemben nem zsidók voltak a legjobb barátaim. Sohasem éreztem, hogy ők bármiben mások, mint én. A filmben több helyen is kiemeltük Gyuszi Bácsi zsidóságát, de ez ma már számomra szimbólum, az európaiságot, a humánumot jelenti. Biztos vagyok benne, hogy az emberek nem őseik vallása szerint különböznek egymástól. Sokan nézik meg a filmet, sőt sokan az utcán is megszólítanak, hogy elmeséljék, ezt és ezt a jelenetet szerették benne a legjobban. Többen a pap és a fiú kettősét említik, amelyben a katolikus pap tanítja héber imára a zsidó fiút. Természetesen ez egy közös mű Nógrádi Gáborral, mindkettőnk egész élete benne van, noha az én történetemből indultunk ki. Az általad említett jelenetet például Nógrádi találta ki, ebben mégis mindaz ott van, ami számomra fontos. A film 1958-60 körül játszódik, de ma ugyanúgy aktuális, mint akkor, vagyis élő.
  • Talán éppen ez az oka annak, hogy a magyar filmeknél szokatlanul sok néző megy be a moziba?
  • A szemem sok tízezerrel több nézőt látott, mint amennyiről a hivatalos jelentések szólnak. Nagy dolog, hogy magyar filmre ilyen számban kíváncsiak az emberek, pláne egy hétköznapi élet sztorijára, amikor az elidegenedett amerikai szuperprodukciók, és bennük a legkülönbözőbb halálnemek tarolnak.
  • Sose halunk meg?
  • Már most vannak a filmnek halottai: Csákányi László, Lontay Margit. . . Csákányi egyik jelenetében már mintha nem is játszana. Amikor néz a főszereplő után, vagyis utánam, és sóhajt: ,,Gyula, Gyula…”, már igazából búcsúzik. Merthogy nemsokára már randevúja van … Tudta pontosan.
  • És Gyuszi Bácsi él még?
  • Már nem, de még életében arra gondoltam, hogy filmet kellene csinálni belőle, persze semmi esélyem nem volt rá. Simó Sándor hihetetlen ráérzésén múlt az egész. Azt is mondta, hogy csak akkor van a film, ha én játszom Gyuszi Bácsit szerepét. Eleinte egyáltalán nem tudtam elképzelni, mert távol áll tőlem ez a handabandázó, nagyhangú karakter. Én más vagyok. De annyira erősen élt bennem a nagybácsi tomboló léte, hogy mégis nekivágtam.
  • Gyerekkorodban nem tartottál tőle?

Soha, borzasztóan szerettem. Sajnáltam, mert mindig szidta a család. Azt hiszem, egy gyerekkel így lehet valakit igazán megszerettetni: a gyengébb pártjára áll. Magas volt, óriási hanggal, testes, kopasz, szemüveges. Tényleg majd elsüllyedtem, mikor egyszer elvitt vállfát árulni, szégyelltem magam a kikiáltó-versikéje miatt is. Mindig éreztem benne a nagy hangereje mellett is a gyengeséget. Valahogy gyerekként tudtam, hogy ez a hatalmas ember nem az apukám partnere, hanem az enyém, úgy voltam vele, mint amikor apám bemutatott a liliputi színház egyik színészének, Komáromi Pistának, aki akkor volt 30 éves, és én élveztem, hogy ötéves létemre akkora vagyok, mint egy harmincéves. Ma is barátom. Gyuszi Bácsit is valahogy liliputinak éreztem. Sajnáltam, hogy mindig veszít. A lóversenyt úgy képzeltem, hogy Gyuszi Bácsi ül a lovon, és a többiek lehagyják, sőt még szidják is szegényt. Talán emiatt is imádta a népszerűséget. Azt hiszem, most fent a mennyben büszkén mutogatja mindenkinek a filmet: „Mit szól hozzá, mit csinált belőlem a Robika?”

-Nagyon szép a film zárójelenete, a halálból való utolsó oda-visszamosolygás. Ahogyan egy József Attila-sor mondja: az életet ,,mint talált tárgyat visszaadja”, úgy éreztem, ezzel a mosollyal a vállfaárus visszaküldte a feladónak mindazt az apró örömöt, amit rohanó élete folyamán megélhetett.

  • Ez a mosoly tulajdonképpen egy kacsintás, amit utólag vettünk fel. Már majdnem készre vágtuk a filmet, mikor novemberben még egyszer kimentünk a lóversenypályára, ezért a mosolyért. A kacsintás hagy egy kis bizonytalanságot a nézőben: hátha mégsem halt meg? Nem gondoltam, hogy a nézők sírni fognak. Tényleg sírnak. Ülve maradnak a „vége” főcím alatt is, ami ritka a magyar filmeknél. Annak ellenére, hogy improvizatív művésznek tartanak, ezt a legutolsó képet centire megterveztem. Bejött, hála a nagyszerű vágónak, Miklós Marinak, valamint Dés László és Presser Gábor gyönyörű dalának is. Végül mégis kihagytam a kacsintást, mert kicsit soknak éreztem, az előtte levő pillanatban van vége a filmnek.
  • A láthatatlan kacsintást Gyuszi Bácsinak adtad. Mit adtál és mit kaptál azoktól, akik a Madách Gimnáziumból végül pályatársaid lettek? Kikkel jártál egy osztályba a Madáchban?
  • Nem az osztályból, de az iskolából sokan kerültek a színházi világba akkor: Babarczy László, Vajda László, Moór Marianna és még sorolhatnám.
  • Csináltatok ott, a gimnáziumban színházat? Mennyire voltál ott meghatározó egyéniség?
  • Semmi különös. Játszottunk, de én csak kis szerepeket kaptam.

-És a Főiskolán? Mikor kezdett kiderülni, hogy igazi nagy komikus lehetsz?

  • Negyedik évben volt egy olyan vizsga, ami először jelezte, hogy itt valami készül. Már az iskolában, aztán a Főiskolán Markos Györggyel elkezdtünk parodizálni, vele egy osztályba jártam. Ezek amolyan színezések. Mindenkit kifiguráztunk, akit csak lehetett. A számaim között sok lírai paródia is volt, ezek edzették a lelkemet. Az embereknek nagy az igénye erre, másrészt rendkívüli módon fejleszti a színészi képességeket. Sokszor ugyanarra a témára, pusztán attól, hogy mások nézik, mint előző este, egészen más poénokat találok ki. Ez rossz is, mert ha egyszer-egyszer az ember megtalál egy jó megoldást, azt úgy kellene rögzíteni, hogy az frissnek hasson, én viszont szeretek mindig újat kitalálni. Ennek kedvéért pedig elhagyom a régi jót.

-Azt a lakhatatlan világot, amilyen az ötvenes évek vége volt nálunk, Gyuszi Bácsi valahogyan egész lényével parodizálta. Mennyi volt a paródia a te filmedben?

  • Azt hiszem, nem sok. Egy film helyzetek és kérdések sorozata, az ember megpróbál jól válaszolni rájuk. Volt négyöt olyan jelenet, ami teljes improvizáció volt, pedig meg volt írva, de elszakadtunk tőle. Komplett jeleneteket is kitaláltunk ott helyben.
  • Eleven, a helyzetből fakadó viccmágia?

-Humor, derű, ami számomra a legfontosabb. És a film nézettségéből úgy tűnik, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Csodálatos a filmem közönsége, egészen meglepő, hogy ennyien nézik. Sokan erre azt mondták, hogy könnyű nekem, a sikert előzetesen szereztem meg az úgynevezett könnyű műfajban: mint Illetékes Elvtárs, vagy az Indul a bakterház-ban játszott szereppel. Nem hiszem, hogy igazuk lenne. A népszerűség megtölt egy vagy két nézőteret, de nem ezer meg ezer estet. Most egy nagyon jó ügy mellett van táborom. Az emberek ki akarják nevetni magukból a saját hihetetlenül nehéz életüket, szeretni akarnak. Az egész filmet az emberek ilyesfajta bizalmára és szeretetére építettem, és úgy tűnik, jó lóra tettem.

  • Vannak-e félelmeid mostanában?
  • Azt hiszem, félelmei mindenkinek lehetnek, mert ez az új világ most érlelődik, a maga örömeivel és bánataival. Eléggé nyilvánvaló mindenkiről, ha csak egy viccet elsüt, vagy kabarétréfában szerepel, vagy egyszerűen csak a nézéséből, hogy mit gondol a világról. Ezt nem is kell titkolni. Én remélem, hogy az a kedves hatalom kerekedik felül, amelyik a szeretetet helyezi az első sorba, az emberek szeretetét, a humort. A további munkámban szeretnék befelé figyelni, hogy ami van bennem, azt legyen időm megcsinálni. Kifelé pedig ezt a nagyon jó kapcsolatot, amit most a közönséggel megtaláltam mint partner, mint cinkostárs, folytatni tudjam. Itt a közönség mozijeggyel szavazott.

-Az idei évadtól otthagytad Kaposvárt, most a Veszprémi Petőfi Színház tagja vagy. Nem gondoltál arra, hogy szakíts végre Gyuszi Bácsi életformájával és Budapesten játssz?

  • Veszprémben rendezői státuszban vagyok, bár játszom ott is, máshol is folyamatosan. Nem vonzanak a budapesti színházak, kipróbáltam már, nem erre vágyom. Szabad vagyok, amennyire ezen a pályán csak lehetséges. Szeretném folytatni a filmezést, az elkövetkező néhány évem talán már erről fog szólni. Természetesen a derű, a humor mint varázslat jegyében.

*

A közönség szeptember 11-én, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesületben is találkozhatott Koltai Róberttel, aki nagysikerű közönségtalálkozón vett részt a Garay utcai klubesten.

 

Címkék:1993-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Sabbatai Cví: A titkos muzulmán zsidók még mindig várják messiásukat

Pirkadatkor egy aggastyán óvatosan odalép a Boszporusz partjához. Rövid ideig időzik ott: a tenger felé fordulva mormol valamit, megdörzsöli arcát,...

Alef és Alef

A cigaretta halk sercenése mint bogár-láb percegése füst kavargó kígyó és egy bús-édes gramofonkorong kifelé nézek de belátom a táncosnő...

Close