Miért tartozom kisebbséghez?

Radnóti Sándorral vitatkozva

Kedves Sándor! A Szombat első számában írt dolgozatodnak egy passzusával kívánok vitatkozni, ezért ide másolom ezt a többszörösen összetett mondatot: „S a mi korunk enyhültebb viszonyai között azoknak, akik a zsidó származású zsidó teljességgel feddhetetlen magatartását választják és akarják megteremteni, kitalálni »a zsidó származású magyarral« szemben, azt üzenem, hogy öntudatukat ne táplálja valamifajta rendkívüli bátorságtudat, hiszen az intellektuális antiszemitizmust nem ők, hanem azok a zsidó emberek provokálják, akik magától értetődő jogosultságuk teljes nyugalmával nyilvánítanak véleményt az úgynevezett magyar sorskérdésekben.”

Restellem, hogy egy közhelyszerű, unalmas történettél kell előállnom, amilyent Te is – minden bizonnyal – százszámra ismersz, s ásításra is alig érdemesítesz. Az elmúlt tavaszon töltöttem egy hónapot a szigligeti alkotóházban. A balsorsom két népi költővel hozott össze a közös étkezések asztalánál. Elvoltunk egymással, s egymás mellett, a kötelező diskurzus sem hiányzott a tányérok fölött. Mikor rám került a szó, elmondtam, hogy a Soros Alapítvány ösztöndíjasaként a mai magyar társadalom valósághoz közelítő struktúraképét akarom felvázolni, szobámba zárkózva. Napok múltán, egy vacsora közben vett új irányt a beszélgetésünk. Elsőként még csak ott tartottunk, hogy az egyik népi költőnek mikor lesz olyan magas homloka, mint nekem, később fogalmazták meg a pajzánabb kérdést: „Hol tartok a hatalom redisztributálásában?”. Valamit bizonyára feleltem, biztosan nem szellemeset.

Újra, s nem először hasított belém a szörnyű felismerés: bizonyos „nemzeti sors” (?) területekről kizár ez a társadalom, bizonyos kérdések nem tartoznak a kompetenciámba, bizonyos dolgokról nem szólhatok. Olyan érzés ez mindenkor, mintha megcsonkítanák az embert. Rossz érzésemet – aktuálisan – az is fokozta, hogy nemrégiben jelent meg „Röpirat a lakáshelyzetről” című könyvecském, amelyben magától értetődő jogosultságom nyugtalanságával nyilvánítottam véleményt az úgynevezett magyar sorskérdésekben.

Szóval, lennének számomra tiltott gondolati, cselekvési területek – ezt szuggerálhatják a „népiek”, s ennek áthágásától óvhatnak mások, például az intellektuális antiszemitizmus gerjesztésének elkerülésére szólítva. Tételezzük fal, hogy elfogadom ezt a verdiktet. Mint irodalomtörténész (aki nem vagyok) nem írok Esterházyról, Pilinszkyről, mert könnyedén a magyar sorskérdések területére tévedhetek, mint közgazdász (aki nem vagyok) nem értekezhetek a gazdasági redisztribúcióról, a hiányról, mert ugyanígy járok, mint szociológus (aki vagyok) nem tévedhetek a demográfia, a családszociológia, a településszociológia stb. territóriumára, hiszen óhatatlanul a magyar nemzet fogyásáról, a pusztító családi devianciákról, a falusi néperő apadásáról adnék hírt. S mindezt nekem nem illik. Keressem a magam maradék vadászmezőit, rezervátumait.

Nos, nem akarók rezervátumba jutni, nem fogadom el a másodrangú állampolgár szerepkörét, nem zárom magam gettóba: minden olyan kérdéshez szólni kívánok, amely a magyar polgári sorsot – köztük az enyémet – befolyásolja. Teszem ezt jól-rosszul felfogott értelmiségi hivatásból, a magyarság iránti elkötelezettségből, s persze önös érdekből is. Vállalva akár az engem, minket sújtó intellektuális (?) antiszemitizmust.

E nézőpontból reflektálnék még írásod néhány gondolatára. Úgy érzem, hogy a magyar asszimiláns zsidóság identitásválságot él át. (Ennek okait Te is ismered, s e helyt nem részletezhetők.) Az azonosság-tudat megújításának szándéka tereli egybe az idősebb, is a fiatalabb régi-új zsidókat. Összehajolásunkban én nem látok többet, mint a történelem hozta pillanatot: megszakítjuk asszimilációnk folyamatát – ha Neked úgy jobban tetszik, időlegesen disszimilálunk –, hogy önazonosságunkat újrafogalmazzuk. Innen indulhatunk akár az erőteljesebb asszimiláció útjára, avagy a disszimiláció nem kevésbé göröngyös ösvényét választhatjuk. Ezért nem érzem helyénvalónak e mozgalmat ab ovo disszimilációs mozgalomnak titulálni. (Nem beszélve arról, hogy mindkét fogalom csak tiszta értékválasztás után kap valódi artikulációs tartalmat.)

Még egy mondatfüzéredet szeretném kiegészíteni. Azt írod, hogy minden zsidóval – azokkal is, akiket szeretsz, akiket nem – az köt össze, hogy „mindannyian az antiszemitizmus tárgyai vagyunk”. Te viszont nem szeretsz tárgy lenni. Én sem. Te Radnóti Miklós magyar költőségét tartod követendőnek, írod, én is a magyar szociológus, a magyar közíró szerepéért perelek. Egy különbség azonban van kettőnk gondolkodásában: én – ha már tárgy lehetek – legalább objektiválom ezt a „tárgyat”, ugyanis semmiképpen sem szeretnék talált tárgy lenni. Ezért is tartozom kisebbséghez.

Azért tartozom kisebbséghez, hogy definiálhassam magam, hogy alanyává válhassak a társadalomnak, hogy akaratomnak megfelelő „tárgy” válhasson belőlem, ha muszáj. Azért tartozom kisebbséghez, hogy a többséghez tartozhassak. Különben védekezésül személyiségemet kellene – betegesen – túlnövesztenem, azt az egyszemélyes kisebbséget, amelyet a most következő név jelöl, s aki tisztelettel üdvözöl:

Fóti Péter

Kapcsolódó cikk:

Radnóti Sándor: Miért nem tartozom kisebbséghez?